Pablo Iglesias megúszta. A múlt héten lezajlott pártszavazás eredményeképpen továbbra is vezetheti a Podemos nevű radikális baloldali tömörülést. A pártreferendum oka az volt, hogy a harcos baloldali vezér nagy értékű villát vett Madrid közelében. De manapság az országot irányító politikai erőnek, a Néppártnak sincsenek jobb napjai: egy évtizedekkel ezelőtti korrupciós ügyben megszületett az elsőfokú ítélet, amely súlyos büntetéssel sújtotta a tömörülés akkori vezetőit, és magát a pártot is vétkesnek találta.
A kapitalizmust kitartóan ostorozó spanyol pártvezető, Pablo Iglesias a hétvégén tovább tökéletesítheti fejeseit. Mégpedig a spanyol fővárostól negyven kilométerre lévő, Sierra de Guadarrama nemzeti park szélén fekvő úszómedencés villájában.
Ne gondoljanak valami hatalmas lakóházra, de azért ez errefele is módos polgári lakásnak, sőt luxusotthonnak számít: 260 négyzetméter lakterületű villa áll a 2300 négyzetméteres telken. A spanyol politikai életben csupán négy éve feltűnt Podemos vezetője és felesége, Irene Montero – aki párttársa és a tömörülés parlamenti szóvivője – 660 ezer euróért (több mint 200 millió forintért) vette ezt a páratlanul szép ingatlant. Még jó időben, ugyanis Irene ikreket vár, hamarosan kell a hely a gyerekeknek.
De miért csípi ez nemcsak a spanyol politikai osztály, amelyet hetekre elláttak szarkasztikus poénokkal, hanem az egész társadalom szemét is? Mert az Iglesias–Montero házaspár eddig nem arról volt nevezetes, hogy a kispolgári értékekért rajongott volna. Sőt. A törékeny testalkatú főtikárt sokan „forradalmi felszólalásaiért” imádták, amelyekben kímélet nélkül kiosztotta az elitet, amely „világtól jól elzárt villáiban él”, és amelynek „semmi köze sincs a valódi élethez, a milliók nyomorához”.
Iglesias és társai gyakran a szerintük csak közmegvetésnek örvendő más – korrupt – pártok vezetőit céltáblának választották. Akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mibe kerül egy kiló kenyér, vagy mennyit kell fizetni átlagban egy kávéért, eközben tudatlanul élik kivételezett életüket, honatyaként sofőrökkel járnak, és élvezik a számos kiváltságot. Azóta a Podemosból is jó pár tucatnyian parlamenti képviselővé váltak, hála a jobboldal előnyös támogatásának, amellyel jelentősen megoszthatták a korábban vezető szocialista baloldalt.
A Podemos, a rendszerellenes párt jól illeszkedett a nemzetközi gazdasági válság következtében előretörő európai baloldalhoz, mint Görögországban a Sziríza vagy Olaszországban az Öt Csillag Mozgalom, amelyek kezdetben mindent fel akartak forgatni. Ekkoriban az Iglesias pár a madridi Vallecas lakótelepen lakott, és büszkén vallották magukról, hogy ők a közeli szupermarketben nemcsak az élelmiszert vásárolják meg, hanem a ruhájukat is.
Azért azt meg kell jegyeznünk róluk, hogy a spanyol sajtó a korrupciónak még a nyomát sem találta a Podemos-vezetők esetében. De hát honnan jött a házvásárláshoz kellő tetemes pénz? Bankkölcsönből, Iglesiasék harminc évig fizethetik vissza.
Igen ám, de Spanyolországban jól emlékeznek még azokra a nem is távoli kirohanásokra, amelyekben a pártfőtitkár „népnyúzó” pénzintézetekről, „az egész rendszer tetején basáskodó bankárokról” beszélt. Aztán néhány év után meg odasündörgünk a „kalóz bankokhoz”, és illedelmesen sok pénzt kérünk tőlük?
Ma már Iglesias korábbi kapitalistaellenes tirádái igencsak falsul hangzanak. A valóság és az eszmék összeütközése olyan áramütéshez hasonló érzetet okozott a majd félmilliós Podemos-tagság nagy részében, hogy meg akartak győződni arról: közülük mennyien támogatják Iglesiasékat az ilyen mutatvány után. Az idén negyvenéves főtitkár is elébe ment a szavazás sürgetésével az egyre kényesebbé váló ügy tisztázásának, egyesek szerint ezzel szét akarta kenni a „hibáját” az egész tagságra.
Pablo Iglesias
Fotó: Reuters
A múlt héten lebonyolított választást Iglesiasék megnyerték, mégpedig közel hetven-harminc arányban. Így Spanyolország negyedik pártjában nem lesz változás az irányításban. De vajon mit gondolnak azok, akik a következő kérdéssel álltak elő: „Vajon miként képviselne engem az az ember, aki az egész hétvégét a medencéje partján töltötte jó borokat szürcsölve, néha beugrott a vízbe frissítés gyanánt, míg én attól rettegtem, csak nehogy most kapcsolják ki nálam a villanyt?”
A szavazás eredményének ismeretében egy másik párttag a következőket vetítette előre: „Az emberek majd mindent megbocsátanak nekünk, egyet viszont nem, ha becsapjuk őket.”
És ennek vannak tapasztalható nyomai. Ki ne lenne elégedett több mint kétharmados szavazási eredménnyel, amellyel megerősítették párttisztségében? Szinte mindenki. Ám Pablo Iglesias az ezt megelőző voksoláson a Podemos főtitkári posztjáért majd kilencven százalékot ért el. Ez húszszázalékos csökkenés – figyelmeztetnek az elemzők. Ám ami még ennél is elgondolkodtatóbb, az a parlamenti választási eredmények alakulása.
A Podemos alapításának évében, 2014-ben az európai parlamenti voksoláson nyolc százalékot ért el – 1,2 millió szavazó –, ez igencsak megsüvegelendő eredmény egy félévesnél fiatalabb párttól. Az egy évvel később sorra kerülő önkormányzati és megyei választásokon a párt olyan jelentős városokban aratott sikert, mint Valencia, Zaragoza, Cádiz.
A 2015 decemberében megtartott parlamenti választások hozták meg az áttörést: a Podemos 350 alsóházi képviselői helyből 69-et szerzett. Ám a különböző koalíciós tárgyalások kudarcba fulladtak, a fél évvel később megtartott megismételt voksoláson csak kettővel tudták növelni honatyáik számát.
A dinamika megtörését még azzal indokolta a párt vezetősége, hogy Spanyolország megkezdte a kilábalást a válságból: javultak a korábban katasztrofális munkanélküliségi adatok, a nemzeti össztermék szintjét három százalék körül sikerült stabilizálni. A népszuverenitás eszméjével kiálló párt a Spanyolországot megrázó sorozatos korrupciós és erkölcsi botrányok közepette sem tudta növelni népszerűségét.
A mindig a „néptömegek érdekeit” hangoztató tömörülésről két évvel ezelőtti alapos elemzés rántotta le a leplet. A Podemos elsősorban városi párt, a fiatalabb korosztály van többségben, a többi pártéhoz képest magas a diplomások aránya, szavazói nem a szegény rétegek radikálisaiból kerülnek ki, csupán 15 százalék ilyen, hanem a módosabb középosztályból. Tehát a „baloldali radikális” jelző igencsak finomításra szorulna.
Megfigyelők azt is hangsúlyozzák, hogy olyan válsághelyzetekben, mint a katalán függetlenség kérdése, a Podemos nem tud saját hangon megnyilatkozni. A baloldali párt részéről a katalán elszakadási törekvésekre bizonytalan, kétértelmű „megoldások” születtek.
Az biztos, hogy nem nyertek meg sok elszakadáspárti tüntetőt, de a spanyol fennhatóság erősítését szorgalmazó réteg sem velük rokonszenvez. Be kellene látni, hogy a forradalmi felszólamlások, különösen, ha konganak az ürességtől, talán Venezuelában hatásosak – Iglesias a volt elnök, Chávez egyik beszédírója volt –, de Spanyolországban a XXI. század első évtizedeiben csak egy ideig ütnek nagyot.
