Ábel, miközben ismerőseire vár, unott képpel bámészkodik egy budapesti belvárosi épület belső teraszán. Lent az előtérben nagy a jövés-menés, s a nyüzsgés érzését fokozza, hogy a fotocellás ajtó akkor is kinyílik, ha csupán elhalad valaki előtte. Hiába, ő csak a mozgást érzékeli, a szándékot nem. Az ingatlan aktuális bérlője tánc- és mozgásstúdióként hirdeti magát, ami olyan, mintha a hentesüzlet homlokzatán ez állna: csülök- és húsbolt. De az is lehet, hogy üzleti és könyörületességi szempontok indokolják a feliratot, azaz: mindenkit várnak, azokat is, akiknek a mozgását csak egy karitatív szervezet minősítené táncnak.
Özönlenek is az ügyfelek, zömében nők, fiatalok és középkorúak. Nagymamakorú csak kettő akad, de öltözetük és viselkedésük alapján ezt kikérik maguknak. A hölgyek motivációjának közös nevezője szemmel láthatóan a pocak, miközben a számlálóban igen magas értékek is előfordulnak.
Érdekes módon ama néhány férfiú, aki megjelent, mintha csupán azért jött volna, hogy megtörje a nemi egyhangúságot. Pocaknak se híre, se hamva, cserébe viszont olyan a hasuk, mintha egy óriási Rubik-kockát ebédeltek volna, s vállizmaik alapján sejteni lehet, hogy nem kémcsöveket emelgetnek egy kutatóintézetben. (Ábel azonban fél a személyiségi jogi perektől, ezért nyomban leszögezi, hogy egy percig sem gondolja úgy, hogy egy kutatónak ne lehetnének derékvastagságú tricepszei, vagy hogy a konditermek lakói adott esetben ne lennének képesek megtalálni a rák ellenszerét. Például egy, az öltözőben felejtett táskában.) Szóval a lényeg az, hogy az ő motivációjukat máshol kellene keresni, de ezúttal nem akarunk a nemi sztereotípiák zsákutcájában bóklászni.
A terem zsúfolásig megtelt, s pontban hatkor felüvöltött a zene (egyesek a rapet is ebbe a kategóriába sorolják). Ekkor egy arányos testalkatú gumiemberke perdült elő valahonnan, hanyag kézmozdulattal üdvözölte a tömeget, mely valami morgásfélével válaszolt (vö. morituri te salutant!). A mester hátat fordított nekik, s az első néhány, még utánozható mozdulat és enyhe csípőriszálás után olyan fergeteges egyéni koreográfiára váltott, hogy hozzá képest a mögötte ágáló tömeg – minden erőlködése ellenére – lazacvadászatban megfáradt medvekolóniának tűnt. Ábel megértette, hogy ez nem táncoktatás, hanem zumba, jelentsen ez bármit.
Egyébként nem bármit jelent, hanem közös netes „zseblexikonunk” szerint egy Kolumbiából származó fitneszprogramot, mely a helyi szleng „zumbear” igéjéből rügyezett ki, ami állítólag gyors mozgás és szórakozás valamiféle egyvelegét jelenti. Egy biztos, nem a Hagyományok Háza gyűjtéséből való. Amúgy a szórakoztató, gyors mozgásra Ábel más példát is fel tudna hozni, amely viszont gazdag szinonimacsaláddal képviselteti magát nyelvünk vonatkozó szótárában. Nem kizárt, hogy egy idő után – és ízes-zamatos hangzásánál fogva erre minden esélye megvan – a „zumbázás” is csatlakozik e népes családhoz.
A táncautomata mögött izzadó tömeget nézve Ábel nosztalgiával gondol vissza ama hajdani tánctanfolyamokra, amelyeken maga is részt vett, s ahol olyan elavult, ma már használhatatlan táncokra okították, mint csárdás, bécsi keringő, angol valcer és argentin vagy jelző nélküli tangó. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy akkor is szerepeltek olyan egzotikumok a repertoárban, mint a szamba, a rumba és a mambó, de lévén Székelyföldön a szambazenekarok és a cukornádültetvények száma azonos, e tudománya még embrióként elhalt. S a többi is mit ér! Ha gyors számvetést végezne, kiderülne, hogy az utóbbi húsz évben talán két alkalommal táncolt, ebből egyik a saját esküvője volt, a másik a sógoráé.
Végül is, tűnődött el, hálát adhat a sorsnak, hogy gyermek- és ifjúkorában, a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben még belekóstolhatott abba a világba, amelyben a tánc, mondhatni, szerves része volt a mindennapi életnek. No persze nem úgy, mint a hőskorban, amikor a vasárnap már elegendő oknak bizonyult a táncmulatság megszervezéséhez, és a gazdasági élet különféle eseményei (aratás, szüretelés, tollfosztás, tengerihántás, fonálkészítés) is tálcán kínálták a táncalkalmakat. A kommunizmus akkorra már rég kihúzta a szőnyeget ezek alól, de a tánc nem hagyta magát: a magánélet eseményeiben makacsul tartotta állásait.
Születésnap, névnap, keresztelő, elsőáldozás/konfirmálás (bizony, hiába volt kommunizmus, az önfejű székelyek mindezeket akkurátusan megtartották!), ballagás nem múlhatott el önfeledt táncolás-éneklés nélkül. Az első lépéseket az otthoni linóleumon tanulták meg az ikerház túlsó felében lakó unokatestvérekkel, s miközben a szülők egyik része lépéseiket igazgatta, a másik a zenét szolgáltató lemezjátszót (vö. pickup).
Ez utóbbit pár évvel később Ábel és az öccsei ütötték ki a nyeregből, amikor megtanultak zenélni, s az utcabéli fiúkkal gyakran hajnalig húzták a talpalávalót szüleiknek és rokonaiknak, akik nem haboztak táncra perdülni. S nem ám csak úgy tessék-lássék módon, öregesen! Egy-egy forgós-forgatós marosszéki közben a csillár sem érezhette teljes biztonságban magát, s ha valakiket túlságosan elkapott a hév, előfordult, hogy pár pillanatra fejek és cipők egy szintre kerültek. Valahogy úgy, ahogy az öreg székely mesélte a lagzi után: istenesen jártuk az asszonnyal, forogtunk-forogtunk, eccer nézem, hogy kettő elesik, s hát mi vagyunk azok.
A páros (!) tánc számos funkciója közül akkor még a művészi önkifejezés és a társadalmi kapcsolatépítés dominált. Mint a nemek közötti kommunikáció kifinomult formája megkövetelte a felektől, hogy odafigyeljenek a párjukra, összehangolják mozdulataikat, s az egyéni virtust is alárendeljék a közös produkciónak. Mindez általában szívet-szemet-lelket gyönyörködtető mozdulatsort eredményezett.
Napjainkra, individualizmustól és globalizációtól sújtott világunkban, ez is a földdel lett egyenlővé. Az igazi tánc a családi otthonokból eltűnt, s méltatlan utódai fitnesztermekben és táncstúdiókban tűnnek fel, ahová egyedül járnak az emberek. Ma már a táncban is mindenki „önmegvalósít”. Ábel szánakozva nézi a parkettán magányosan dülöngélő, céltalanul kalimpáló s a mester felhívására kényszeredetten mosolygó egyedeket. Az, amit manapság az átlagember tánc ürügyén művel, úgy viszonyul az igazi tánchoz, mint a sápatag, nagyipari, tápos csirke a tanyasihoz. Mozdulataiban nyoma sincs a magyar virtusnak, egyáltalán: annak a hatalmas örökségnek, amely a magyarság kulturális puttonyában van. Joggal merül hát fel a kérdés (Fenyő Miklóssal szólva): mi ez a tánc, fiatalok?