Szeptember 10-éig látható a tihanyi KOGART galériában az Egry József balatoni festményeiből szépen válogatott tárlat. A Borsos Miklósról állandó kiállítást bemutató KOGART-ban így egyesül minden: a festészet, a szobrászat és természetesen a nagy tó.
Az Egry-életmű kapcsán sokszor elhangzik több toposz: a Balaton és a fények festője, a badacsonyi szerelem, a magányos festő alakja. Azonban napjainkban különösen nagy erejű lehet az alázatos alkotónak és műveinek megismerése, mert hitet ad.
Egry József: sárguló fák – Badacsonyi táj fával, 1937
Olyan világban, amikor hajlamosak vagyunk mindenre legyinteni, mindent elengedni, és szinte már semmit nem értékelni igazán. A szegény sorsú, aszketikusan nehéz életutat bejáró Egry már önmagában is ellenpéldája mindennek. Ráadásul autodidakta művészről van szó, aki egy zalai faluban született 1883-ban, a családi mélyszegénység predesztinálta volna a bukásra. Sőt az alkoholista apa, a szuterénlakásokban való nyomorgás, a napszámosmunka mind-mind a reménytelenségbe hajszolhatta volna Egryt. De ő mégis gyermekkorától festő akart lenni. Legkedvesebb helye a Nemzeti Múzeum volt, bár mezítláb nem engedték be. Tehetsége mellé kellett emberi tartása is.
Mert tehetsége már az 1900-as években kitűnt: festők mellett inaskodott, járt a Mintarajziskolába, majd Nágel József kereskedő karolta fel, Korcsek János arcképfestő pedig beavatta a festészet rejtelmeibe. A kis zalai napszámos művész zsenit hamarosan felfedezte Lyka Károly művészettörténész. Így juthatott el Párizsba.
Ám a város Egrynek nem hozott művészi felszabadulást. A cipőjén lyuk tátongott, szinte éhezett. Hazatérte után a Képzőművészeti Főiskolán Ferenczy Károly növendéke lett, s leginkább a szegény sorsú, de mégis munkájukat végző embereket festette. 1912-től egy esztendeig Belgiumban alkothatott, közeli kapcsolatba kerülve a tengeri kikötők világával. Festményein megmaradt a szegényember-ábrázolás, és fel-feltűntek a bibliai motívumok.
S jött az első világégés, segédszolgálatosnak rendelték be Nagykanizsára. Súlyos tüdőgyulladás miatt hamarosan a badacsonyi Vöröskereszt kórházba került. Beköszöntött a két nagy szerelem: az asszony és a Balaton. Az asszony, Pauler Juliska – Pauler Ákos neves filozófus húga – elvált ezredes férjétől, Egry leszerelt, és Juliska keszthelyi házába költöztek, nyaranta a badacsonytomaji présház adott menedéket számukra. Egry képei, stílusa, színei megváltoztak: a piktor „hazatalált”. Innentől kezdve mindent tudni akart a Balatonról, de leginkább a nap és a fény változásairól, árnyalatairól. Egry József megteremtette azt az unikális balatoni festészetet, amelyhez idővel bibliai témák társultak: Keresztelő Szent János, Szent Kristóf alakja tűnt fel a tavi képeken.
Ebben az időszakban megsokasodtak napba és vízre néző önarcképei. A vizuális megjelenítés mellett érdemes naplójegyzeteit, esszéit is tanulmányozni. Írásai hasonlóan tömörek és többrétegűek, mint festményei. Hitvallását nemcsak ecsettel örökítette meg, hanem szikáran szép gondolataival is: „A művészet a lélek ünnepe. Ünnepi ruhát veszek a lelkemre, ha festek. Ünnepi ruhám világos, tiszta, derűs. Ha magamra öltöm, általa nagyszerű kapcsolatba kerülök az örök és egyedülvaló élettel.
Aki pedig az élettel, a nagybetűs élettel kapcsolatba kerül, nem tehet másként, minthogy ujjong és mámoros, mert megadatott neki az a csoda, hogy élhet, hogy láthatja a reggelt, a párást Balatont, hogy láthatja az őszt és a tavaszt. És nézze, hogy milyen nagy és végtelen az élet jósága – még szivárványt is láthat az ember.”
Ugye milyen egyszerű? – kérdezhetnénk. Holott dehogy volt egyszerű. Az ifjúkori nyomor nem múlt el nyom nélkül, Egry tüdőbaja súlyosbodott, s anyagilag sem tudtak megerősödni Juliskával. Olykor a szintén Badacsonyban élő és alkotó Tatay Sándor segített nekik tűzifához jutni. A harmincas évek végére megváltak keszthelyi és badacsonyi házuktól is. Egry hol a Tátrában, hol Szicíliában keresett gyógyulást. A negyvenes évek elejére sorra következtek az európai kiállítások, kicsit megerősödtek anyagilag, 1939-ben műteremház építésébe kezdtek Badacsonyban. De a csapások továbbra sem kímélték: 1944-ben Budapesten bérelt műterme hetven képével semmisült meg. 1945 után számos kitüntetést kapott, ám mindez személyiségén nem változtatott. Egyre nagyobb teret kaphatott volna, 1949-ben képeivel nyílt meg a keszthelyi Balatoni Múzeum.
Ezerkilencszázötvenegy június 19-én hunyt el, utolsó festményét félbehagyta. Ezen egy csónakban ülő emberalak evez, úgy, mintha kilépne a képből. Talán ez sem véletlen… Ahogy az sem, hogy felesége, akit a családja a rangon aluli kapcsolat miatt kitagadott, és a környezete nem értett a festőhöz fűződő szerelme miatt, mindvégig kitartott mellette. Egry Józsefet 1951 nyarán alig tíz ember kísérte utolsó útjára Badacsonyban. Síremlékének domborművét – Vízrenéző címmel – később Borsos Miklós szobrászművész készítette el badacsonyi bazaltból. 1973-ban egykori műteremlakásából – a hegy lábánál – ma is látogatható emlékmúzeum lett.
Nem sorolom most Egry Tihanyban kiállított balatoni képeit – annyit elárulok, a Visszhang köztük van. Ha nincs a Balaton, talán nincs Egry József sem, és mindez fordítva is igaz. Ha nincsenek Egry balatoni festményei, az egyetemes tavi kultúrközkincsből valami lényegi hiányozna. Szavakban nem is lehet Egry művészetének valódi lényegét megfogalmazni, csendben, időt adva magunknak: látni kell.
