Tizek Társasága, Márciusi Ifjak, „magyar nép nyelvét irodalmi értékre emelő” fiatal írói nemzedék, jurátusok, a Jelenkor és Ellenzéki kör emberei, szöghajú, fakóképű, viharzó Petőfi, szőke, kékszemű, ingadozó Jókai, hosszú, nyurga Pálffy Albert (Kaján Ábel), hebegő Sükei Károly, komor Vajda János, a férfiszépség ideálját megtestesítő, gyertyaszáltermetű, villogó nézésű Vasvári Pál, a gyújtó feltalálója Irinyi József, Degré Alajos, Gál Ernő, Pákh Albert, Lisznyay Kálmán, Bérczy Károly, Tompa Mihály, Kerényi Frigyes, Bulyovszky Gyula, komoly, megfontolt Klauzál Gábor, Vahot Imre az ügyes irodalmi üzletember, a Nemzeti Színházból Egressy Gábor, Füredi, Szentpétery – soha és sehol nem volt még kávéház, amelynek a vendégeiből olyan listát lehetne összeállítani, mint a Pilvax forradalmat csináló publikumából.
Mintha már akkor előrevetődött volna az árnyéka, hogy Pest a kávéházak városa lesz, ahol társadalmi, politikai és irodalmi élet a kávéház körül koncentrálódik, az elmaradott, egyébként kicsinyes dunaparti városban született meg a Pilvax s vele a kávéház történetének legcsodálatosabb, legimponálóbb fejezete. A Pilvax, benne a „Közvélemény” kerek- márványasztala pattantja lángra a hamu alatt izzó szikrát, hozza világra Március tizenötödikét.
Tizennegyedikén este, az Ellenzéki kör halogató tendenciájú népgyűlése után elkedvetlenedett s már tíz óra tájban hazafelé készülő fiatalságot a Pilvaxban keresi fel a pozsonyi ifjúság kiküldötte, odajön Koplansky keztyűcsináló is Bécsből érkezett fiával, meghozzák a hírt, hogy a császárvárosban kitört a forradalom, Metternich megbukott.
Egyszerre sutba kerül a népgyűlés határozata, Petőfi megcsinálja az utolsó simításokat Nemzeti dal-án, Jókai végleges formába önti a Tizenkét pontot, másnap, borongós, esőre hajló szerdai reggelen, alig kilenc órakor a kávéház asztalának tetejéről fülébe dörgi, rikoltja Petőfi az ifjúságnak s az ott reggeliző vásárosoknak a „Talpra magyar”-t,
szelíd hangján felolvassa Jókai, hogy „mit kíván a magyar nemzet?”
A Pilvax megindította a lavinát, a magyar nemzet újjászületésének véres, de feltarthatatlan útjára az úri-utcai kávéház pörköltkávészagú, pipafüstös levegőjében adták meg a döntő erejű lökést.
*
Újra Városháztérré szürkült vissza a Szabadság-tere, Pilvax kávés Haynau jöttére riadtan vitte a pincébe a „Forradalmi Csarnok” ívalakú cégtábláját, mésszel leöntötte a zöld mezőben fehérre satírozott piros betűket, hogy áruló nyoma ne maradjon, a nevezetes ifjúsági tanya elcsöndesedett, világító izgalmas napjai vissza se tértek többé soha. A Pilvax név is nemsokára lekerült a frontról, valami Motz nevű ember lett a gazda a 30-as évek végén Privorszky alapította kávéházban, mire pedig az Úri-utca nevét a Koronaherceg-é váltotta föl, már a Budáról átszármazott Schőja Antal főzte és mérte a kávét a 7. számot viselő Libasinsky-ház földszintjén.
Az udvarig hátranyúló, eléggé tágas négyszögű terem alacsony, feketére füstölődött boltíves mennyezetét két márványozott oszlop tartotta, a keskeny utcai ablakoknál, az oszlopok között, meg köröskörül fecskefészkek gyanánt a falhoz ragasztott apróbb asztalok, az oszlopokon túl két ósdi billiárd, a sötétebb háttérben jobbra az udvarra néző ablak mellett, közel a szögletfalhoz nagy, kerek márványasztal – a „Közvélemény” egykori asztala, 8-10 nádszék körülötte, fölötte (persze csak 67 óta) egyszerű rámában a „Talpra magyar” és a „Tizenkét pont” egy-egy példánya, a sarokban Petőfi dákója.
Az udvari ajtó közelében meghúzódó kasszában élemedett asszonyság, az egész berendezés a régi maradt, csak éppen a társaság változott meg a hajdani Pilvaxban, amelynek még a nevét sem meri megemlíteni az ötvenes évek német „Pesti levél” írója. Az úri-utcai kávéháznak nevezi, hol a tanulóifjúság a „lázadás” ideje alatt „összes privilégiumaival” gyülekezni szokott. „Nagyfontosságú jelenetek színtere volt” – úgymond – „ez a helyiség s históriai jelentőségű események játszódtak le benne.”
Schőja idejében az volt a fő, hogy jó legyen a kávé, elsőrangú a fagylalt, eszményien finom a tubák, amivel – gondosan megkopogtatva az email-pikszist – a vendégeit traktálta. A kávét ott pörkölték az udvaron, az ismerősöknek a gazda maga főzte és keverte s tizenkét krajcár volt egy nagy csészével, vastag föllel, avagy dupla habbal, ahogyan tetszett. A fagylalt is házilag készült a legnagyobb szakértelemmel, az ára pediglen huszonkét krajcárra rúgott egy három óriási szeletből álló nagy porciónak.
Uzsonnatájt dűlt is öblös ibrikjével a sok kis masamód, varróleány a Zsibárus- és Korona-utcák vidékéről; cselédek, kutyamosók és hivatalszolgák tolongtak a kassza körül – az ú. n. „utcán át” való forgalom megközelítően sem volt másutt akkora, mint a belvárosszerte híressé vált Schőjában.
(Magyar Elek: Pesti históriák, 1920)