Kényszerpálya-e animációs filmrendezőként könyvillusztrációkat festeni? Egyáltalán milyen esélyek vannak az egyedi filmek készítésére?
– Semmiképp nem kényszerpálya az illusztráció. Az animáció, főleg az egyedi filmkészítés nagyon nagy szerelem volt az életemben, amelyet tíz éven át örömmel csináltam. Szerencsém volt a pályázatokkal is, hiszen egymás után elkészült az Arlequin és A sellő és a halász című kisfilmem, de azért tíz év termése mutatja, micsoda munka volt ezeket végigrajzolni – négy-ötezer képet készítettem egymagam. Közben született két gyermekem, és egy idő után úgy éreztem, hogy ez már nem vihető mellettük. A másik nagy vágyam a könyvillusztrálás volt. Különösebb lépéseket nem tettem érte, épp befejeztem A sellő és a halászt, amikor megkeresett a Csodaceruza kiadótól Sándor Csilla, hogy volna-e kedvem illusztrálni, és a felkérésének nagyon megörültem.
– Ez volt Schein Gábor Irijám és Jonibe című műve, amely nem kifejezetten gyerekkönyv. Illusztrációja, a madárkirály és a halkirálynő végtelen finomsággal megalkotott képi világa sem tipikus. A költői szöveg és a képzőművészeti kompozíció egyenrangúságát mutatta, hogy megjelenése után a szerző elnyerte az Év Gyermekkönyve díjat, Rofusz Kinga pedig 2010-ben az IBBY Év Illusztrátora címet. Lett ennek folytatása?
– Schein Gábor szövegére született mozgás-színházi előadás, az Irijám és Jonibe tavaly elkészült bábelőadásban, és most visszacsöppentem megint a filmbe, jelenleg a mű animációs filmváltozatát készítem. Teremtéstörténetként tekintek rá, számomra az Irijám és Jonibe magának a szerelemnek a születése, megtartása, elvesztése és újra megtalálása. Persze mindegyik műfajban egészen másként jelenik meg, hiszen a könyv festői állóképekből áll, a Bóbita Bábszínház és a Szabadkai Népszínház összművészeti előadásán a mitikus verses szöveg kiegészül az általam tervezett síkbábok, az árnyszínház és a fényeffektek látványával, és tánccal, énekkel, muzsikával. Az animációs film ehhez képest sűrű, tömör anyag, melynél az úgynevezett stop motion technikát éreztem megfelelőnek, itt képkockánként beállított és rögzített anyagot dolgozok össze mozgóképpé. Bár ezeket a munkáimat – a könyvet, a bábot és a filmet is – nagyon szeretem, mind közül a könyv az a terület, ahol a legnagyobb biztonságban érzem magamat. Ott egyedül vagyok, az én kezemben van a feladat egésze, és ismerem a terepet. A film összetettebb, stresszesebb, melynél az is szorongatja az ember gyomrát, hogy jól használja-e fel a kapott támogatást.
– Nagybátyja, Rofusz Ferenc nevéhez fűződik az első magyarországi Oscar-díj, amelyet 35 évvel ezelőtt nyert el A légy című animációs rövidfilmmel. Ilyen családi háttérrel belenőtt a filmes világba?
– Végigolvastam és végigrajzoltam a gyerekkoromat, és már tízévesen biztos voltam benne, hogy valami hasonló dologgal fogok foglalkozni. A családban természetes volt, hogy valaki filmet csinál, ugyanakkor mi nagyon keveset találkoztunk, tehát valójában nem láttam bele abba, hogy mit jelent a filmkészítés. De tudtam róla, hogy van ilyen, és emlékszem, hogy amikor Rofusz Ferenc megkapta a díjat, roppant büszke voltam én is.
– Az utóbbi években egyre több nemzetközi sikert hoz a magyar animáció, és az illusztrátorok hozzáállása is egyre tudatosabb. Mintha beérett volna a felsőoktatási művészképzés. Hogy valami elindult ezen a téren, mutatja a művészettörténészek kiáltványa is, amelyet a gyerekkönyv-illusztráció elismeréséért, a kortárs művészet világába való befogadásáért fogalmaztak meg az elmúlt évben. Amíg régen a szakma legjobbjai – Kass János, Würtz Ádám, Bálint Endre – természetes módon rajzoltak a kisebbeknek, ma úgy tűnhet, külön kasztot alkotnak a gyerekkönyv-illusztrátorok.
– Ez azért alakulhatott így, mert nálunk sokáig szövegközpontú volt a gyerekkönyv, az illusztrátor alig kapott figyelmet, visszajelzést. A változásban oroszlánrésze van azoknak a kis kiadóknak, amelyek föl merték vállalni, hogy a kép legalább olyan fontos, mint a szöveg. Ebben a folyamatban mindenképp szerettem volna részt venni. Ahogy az első mesék és dalok meghatározók életünkben, az első években látott képek hasonló erővel formálják az ízlést. Ezért minél többfélét érdemes nézegetni kicsi korban, minél gazdagabb stílusban. A szemléletváltozás épp hogy elkezdődött, úgy veszem észre, hogy egyre bátrabb, egyre frissebb, témájában és grafikai stílusában is egyre több olyan könyv jelenik meg, amely eddig szóba se jöhetett. Külföldön persze régóta természetes, hogy a kép egyenrangú a szöveggel, sőt, alkalomadtán az viszi a prímet.
– Keresik a kiadók a rajzaiért?
– Igen, és ez a különbség a nemzedékem tagjai és az utánunk jövők között: a Moholy-Nagy egyetemen ma már tanítják, hogyan tudják menedzselni magukat a hallgatók. Mi még az a szégyenlős generáció vagyunk. Soha nem mertem hónom alá venni a mappámat és bemenni egy kiadóhoz, holott ez teljesen normális. Jó látni, hogy a mostani fiatalok természetes módon képviselik magukat. Én még az Iparművészeti Főiskolán végeztem, nálunk alapvetően látványalapú volt az oktatás. A dramaturgiát sem tanították meg, ami utólag nagyon hiányzott. A mostaniak kész filmeket raknak össze, van bennük gondolat, erősek, bátran képviselik magukat, frissek és sikeresek is.
– Kis szakma az animációs filmesé, pláne a könyvillusztrátoré, mégis úgy beszél ezekről, mintha mindenki megtalálhatná bennük a helyét. Tényleg tudnak örülni egymás sikereinek?
– Nekem például a kolozsvári Máté Angit illusztrálni a legnagyobb ajándék. Persze az első gondolatom mindig az, hogy kell-e, egyáltalán lehetséges-e megfesteni a történeteit, annyira szépek a szövegek, ugyanakkor pontosan érzem, hogy azok nekem valók. De Szulyovszky Sarolta szintén illusztrálta könyvét, amely szerintem gyönyörű lett, és Keszeg Ági Máté Angi-illusztrációját is nagyon szeretem. Szép együtt látni, ki hogyan közelít hozzá, és milyen világot teremt köré. A gyerekirodalom színe-java szerepel a Lovász Andrea szerkesztésében idén megjelent állatos antológiában, a Parti Medvében, amelyben mi, illusztrátorok már összeszokott csapatként dolgoztunk a korábbi, az Elfelejtett lények boltja és az Érik a nyár című antológiák után. A könyvek művészeti vezetője Szegedi Katalin, és a többiek, Szalma Edit, Kun Fruzsina, Takács Mari, Szulyovszky Sarolta, Gyöngyösi Adrienn egymást is inspiráljuk. Az egész folyamat örömteli, kezdve attól, hogy lestoppoljuk a szövegeket, aztán küldözgetjük egymásnak a képeket, és figyeljük, ki mit lát a történetekben.
– Ezzel magyarázható, hogy ilyenkor látványban egységes könyvek születnek, holott nagyon különböző az alkotók képi világa?
– A kikötés mindig csak az, hogy akrilt használjunk, ennyiben valóban egységesek ezek a könyvek.
– Vannak, akik klasszikus szépségeket rajzolnak. Rofusz Kinga nem a babaarcú hősök kedvelője, képein nem szerepelnek édes-bájos alakok. Annál gyakoribbak a vizes közegben úszkáló átmeneti lények, mintha a teremtés gesztusa ismétlődne meg az alkotásain. Honnan jön az inspiráció?
– Erre én sem tudom a pontos választ. Akár könyvvel foglalkozom, vagy most, hogy filmet készítek, sokáig csak barátkozom a szöveggel. Újra és újra elolvasom a történetet, és amikor már azt érzem, hogy teljesen benne vagyok, szinte befogad a szöveg, akkor tudok nekikezdeni a munkának. Addig nem is rajzolok. Hiába kellene már tervezni, vázlatokat csinálni, nem megy. Viszont, mihelyt bekerülök a szövegvilágba, már csak le kell rajzolnom, amit ott látok.
– Onnantól magától értetődik, mi kerüljön a lapra?
– Ha már kialakult bennem a szöveg képi világa, jöhetnek a figurák. Ilyenkor előfordul, hogy hetekig csak a színeket keverem, a körülöttem élők meg kérdezik, miért nem jó neked, ami a tubusban van, de nekem követnem kell az érzéseimet. Talán ez így durván hangzik: a részletek ekkor már nem érdekelnek. Nem foglalkozom vele, hogy mit írtak, hogyan néz ki a szereplő, hiszen bennem már megszületett a képe – azt rajzolom meg. Ha elkezdenék tűnődni, hogy szeretni fogják-e a gyerekek a színeimet vagy a figurákat, onnantól hiteltelen lenne a rajzom. Éppen attól őszinték a festményeim, mert azt rajzolom, amit a belső szememmel látok.
– Nekünk is a belső szemünkre kell hagyatkoznunk, hogy elképzeljük, milyen környezetben dolgozik. A beszélgetés egyeztetésekor említette, hogy felújítás közben vannak, minden alkotása összepakolva, lefóliázva.
– Nincs dolgozószobám, mert nagyon pici lakásban lakunk, és az én műtermem a konyhaasztal. Így két étkezés között dolgozom.
– Ezek szerint rendszeresen pakolgatni kell a festékeket?
– Igen, bár én egy olyan „galád” anyuka vagyok, hogy sokszor csak félpályára lehúzom az eszközeimet. Biztos, hogy csodálatos dolog egy műterem, ugyanakkor arra jöttem rá, hogy alkotni bárhol lehet. Ráadásul a gyerekeim ebben nőnek fel, és látják, hogy a mindennapok természetes része az alkotás. Ha valamelyikük odajön, és megkérdezi, hogy festhetek veled, akkor helyet szorítok neki is a konyhaasztalon. És ez jó így: gyönyörködtet, ahogyan rajzolnak, újra és újra rácsodálkozom, hogy mi az, ami a számukra lényeges, amit hangsúlyoznak, kiemelnek egy figurában. És főleg az inspirál, ahogyan látnak. Amikor a művészeti albumokat nézegették kiskorukban, még az absztrakt képekről is szabadon tudtak beszélni. Számukra nincsenek tabuk, konkrét történeteket látnak bele képekbe. Ez a fajta szabadság és nyitottság hat rám óhatatlanul. Frissen tart.