Magyar földön a XVI. századi nyelvtanok és bibliafordítások óta kitapinthatóan hatott a „nyelvében él a nemzet” gondolata. E formájában a reformkorban merevedett toposszá, s bár ma is ismert, igazsága mégis egyre többeket hagy hidegen. Negyedszázad alatt egész nyelvészeti iparág létesült „a nyelv életébe beavatkozni semmilyen módon sem szabad” című neoliberális dogma terjesztésére.
Elgondolkodhatunk: vajon ezen eszme élharcosai akkor sem mennek orvoshoz, ha gyulladt foguk van? Sohasem vesznek be vitamint az egészséges élet reményében? S ha mégis, hát miért legelemibb munkaeszközünktől tagadják meg az egészség és életerő jogát? Az anyanyelv szóba éket vernek, helyette biológiai anyánk nyelvéről beszélnek, pedig éppen a közös anyanyelv (lenne) az egyetlen biztos kapocs a világban magyar és magyar között.
Szerényi Gábor rajza
Az egyetlen összmagyar közösségélmény neoliberális szétverési kísérletei nem új keletűek, a harsányak között éppúgy akad magát „igazi” nyelvészként meghatározó, mint híres karmester. Mérgezett szavaik kétszeresen veszélyesek, mert egy Trianon óta sebzett közösségtudatot roncsolnak tovább. A kommunizmus évtizedei alatt a kétharmados területi veszteségnél százszorta fájóbb veszteség, lelki Trianon érte az anyaország széles tömegeit, a végkifejlet az állampolgársági népszavazás gyurcsányi puccsa volt. S bár a magyarság jelenkori asszimilációs és migrációs veszteségei nagyon súlyosak, az összmagyar nyelvközösségtudat eltűnése mindnél súlyosabb.
Pozitív egyéni és szülői döntések nélkül nem létezhet pozitív nyelvközösség.
Ha vannak ilyenek, akkor a nyelvi leépülés, a nyelvcsere veszélye is azonnal mérséklődik. Márpedig kevés dologra van ma nagyobb szüksége a magyarságnak, mint ezekre a pozitív nyelvi döntésekre! Különösen, ha megnézzük, milyen anyanyelvi kilátásai vannak egy átlagos magyar családba születő babának Magyarországon 2016-ban. Eszmélése első percétől bekerül a telekommunikációs eszközök világába, részben digiemlőkön cseperedik, sokszor valódi emberi kapcsolatok melege nélkül.
A ma szülői menekülnek a türelmes kérdezz-felelek játék elől, s okostelefont nyomnak apróságaik kezébe. Így a digitális alkalmazások többségének kritikán aluli nyelvi világa nyílik meg a gyermek előtt. El-elmarad az esti meseolvasás, közös dalolgatás élménye is, cserébe kap „gyermekműsorokat” a tévéből, ócska animációkat, zuhogó nyelvi agresszivitással. Ezt a nyelvi hátrányt elhivatott óvó néni sem képes ellensúlyozni! Az iskolában adatik egy utolsó esély az anyanyelvi órákon, s mi történik? Ötödiktől kezdve formális nyelvi elemzés folyik, az óra unalomba fullad. A tananyagok többsége nem alkalmas a nyelvi világ csodáinak megszerettetésére. Hozzáértés híján még jobb is, ha a tanár meg sem tartja az órát, középiskolában nem ritka jelenség. Így jut a gyermek egyetemre, ahol elvégez majd valamilyen szakot, tán részben már angolul, mert a terminológiai önfeladás intézményesen megkezdődött. Egyetem után nem kis eséllyel külföldre megy. Vajon érdekelni fogja-e Angliában vagy másutt anyanyelve megőrzése és továbbadása, ha gyermekei lesznek?
A kisebbségi magyart mindez fokozottan sújtja a kisebbségek hétköznapi nyelvi problémáival együtt, így az utódállamok nyelvpolitikáját alakítók mára karnyújtásnyira kerültek államuk teljes nyelvi magyartalanításától. Csallóköz és a Székelyföld kivételével a Kárpát-medence határon túli magyarsága hamarosan csak emlék lesz. Felvidéken 2056-ban, Erdélyben 2057-ben, Vajdaságban 2062-ben éri el az utóbbi húsz év népességmozgásai alapján prognosztizált grafikongörbe a nulla magyar beszélőt. Más szóval a Székelyföldet és Csallóközt nem számítva kisebbségben ötven éven belül elnémul a magyar szó. Sajnos még ez a becslés is optimista, mivel a kisebbségek nyelvvesztési folyamata kritikus pontot elérve felgyorsul. E kritikus pont lehet egy falusi iskola bezárása vagy más hatalmi trükk, ami végső lökést ad a nyelvcserének. Mindezek a problémák a világ magyar diaszpóráit is próbára teszik. Van-e hát kiút riasztó nyelvi és nemzetpolitikai helyzetünkből?
Kiút lenne, ezt pár jól működő európai nyelvstratégiai modell a gyakorlatban igazolja. Milyen egy jó nyelvstratégiai modell? Általában megfelelő alaptörvényi háttér, okos, határozott, végrehajtható nyelvtörvény és a törvény szellemét a gyakorlatban megvalósító nyelvstratégia kell hozzá. Finnországban és Észtországban megvan ez a „szentháromság”, sőt kiegészül a kormányzati és szakmai szervek megfelelő együttműködésével. A jó nyelvstratégia egészében a teljes nyelvközösséget érintő teljes körű szakmai nyelvtervezést és a hozzá tartozó nyelvi jogi és nyelvpolitikai gyakorlat koordinálását feltételezi. Szűkebb értelemben a nyelvstratégia egy adott ország nyelvi-nyelvészeti-nyelvi jogi cselekvésterve a hozzá tartozó irányelvekkel. Ilyen fejlesztési terv A finn nyelv jövője – Nyelvpolitikai cselekvésterv című könyv Finnországban. Ideális esetben ilyen terv a célokat és feladatokat ciklusokra bontja a célokhoz rendelt költségvetési eszközökkel. Ilyen létezik Észtországban. Az észt nyelvstratégia sikere adhat reményt arra, hogy a legnehezebb helyzetből is van nyelvi és ezzel nemzeti kiút.
Észtország nyelvi és demográfiai szempontból is súlyos örökséget kapott a szovjet időkből: az észt nyelv 1990-ben öt évszázados európai kultúrnyelvi múltja ellenére veszélyeztetett nyelvnek számított. 13 év sikeres nyelvstratégiája szinte mindent megfordított: az igényes észt nyelv megkerülhetetlen a közérdekű nyelvhasználat összes területén, eközben gáláns támogatáshoz jutottak a helyi nyelvváltozatok, hiszen ott tudják, a nyelvi sokszínűség védelme egyúttal a köznyelv és a teljes nyelvterület életerejének védelme is. Tán meglepő, de az észt nyelvstratégia jelentős eredményekre vezetett az orosz ajkú kisebbség integrálásában is. De az integráció nem asszimiláció! Mindemellett a nyelvtörvényi garanciák széles lehetőségeket teremtenek a kisebbségi orosz nyelv használatára is. Minden idők legjobb kisebbséget is védő nyelvtörvényét, a finnt nem is említem, az őshonos svédség minden szinten korlátlanul használhatja anyanyelvét ott, ahol számaránya eléri a nyolc százalékot. Nyilvánvaló neoliberális tévedés, hogy egy nyelvtörvény csak rossz és diszkriminatív lehet.
Mit tehetne hát egy szakmailag kifogástalan, hatékony honi nyelvstratégia a világ magyarsága érdekében – figyelembe véve a sajátos helyi nyelvi helyzeteket? Mindenekelőtt jó presztízstervezéssel több mint 14 millió magyar nyelvi tudatosságát befolyásolhatja kedvezően a világon.
Sikeres disszimilációs nyelvstratégiával lassítható, ideális esetben megállítható lenne a határon túli magyarság asszimilációja.
A disszimilációs stratégia nem diszkriminatív, nem irányul senki ellen. Az asszimiláció során egy magyar nyelvfeladása azt jelenti, hogy egy nem magyarral (például románnal) több lett anélkül, hogy bárki is született volna. Az asszimiláció tehát egy adott terület kulturális vesztesége, két vagy több nyelv helyett egy marad. A disszimiláció ezzel szemben a terület kulturális nyeresége, a kisebbségi nyelv(ek) megmarad(nak), eközben a többségi nyelv beszélőinek száma sem csökken. A határon túli magyarság ma már túlnyomóan többnyelvű, tehát a veszélyeztetett területeken a disszimilációs nyelvstratégia segíthet. Igaz, óriási nyelvstratégiai feladat annak megértetése is, hogy a többnyelvűség természetesebb állapot régiónk történetében, mint az egynyelvűség. A sikeres disszimilációs stratégiában magyar–magyar gazdasági szinergiák is rejlenek, azaz egy sikeres disszimilációs nyelvstratégia nagyon komoly Kárpát-medencei gazdasági potenciál is! Ezek kiemelt elemek, komplex, ciklusokra bontható, megvalósítható nyelvstratégia elemei. Képzelt gyermekünk nemzedékének jobb nyelvi jövőjéhez azonban megkerülhetetlenek a nyelvstratégia infotechnológiai, terminológiai, nyelvápolási (nyelvművelési), nyelvi sokszínűség-védelmi területei is. Kérdés, ha ezt tudjuk, miért nincs honunkban mindennek gondos gazdája.
E sorok írója Balázs Gézával és Pusztay Jánossal együtt, pontosan ebben a szellemben, az európai nyelvstratégiai kontextusból is merítve már letett egy komoly programot, amelyet a két évvel ezelőtti (55/2014.) kormányrendelet fő céljai elég jól, olykor betűhíven tükröztek. A rendelet nyomán létrejött Magyar Nyelvstratégiai Intézet azonban menten Csipkerózsika-álomba süllyedt, és a kormányrendeletben megfogalmazott nemzetstratégiai célokból vajmi keveset valósított meg. Néha úgy tűnik, mintha a hatalmat önmagától kellene megvédenie a nemzeti érzelmű értelmiségnek. Itt állunk hát ma, s közben nemcsak a magyarok száma fogy, hanem az idő is.
Meg kellene végre értenünk, hogy a magyarság Közép-Európában nem a szülőszobákban lett vesztes Trianon óta, hanem a Kárpát-medencei nyelvi háborút veszíti el.
Tíz vagy éppen ötven év múlva nem annyi magyar lesz, amennyi egy akár optimális családtámogatási és gazdaságpolitikai modell mellett születik, hanem annyi, amennyi fontosnak tartja, hogy magyar nyelvét (is) megtartsa, és utódainak örökül hagyja. Nagyon sok minden áll vagy bukik tehát a sikeres nemzeti nyelvstratégia létén vagy hiányán, megvalósításán vagy neoliberális elszabotálásán. Többek között az, hogy nyolc- vagy tizenkétmillió magyar lesz-e 2060-ban a Kárpát-medence teljes területén.
