A karácsonyra hangolódva elolvashatjuk Dickens Karácsonyi énekét, Gárdonyi Roráte című novelláját vagy Ady jól ismert Karácsonyát. Vagy akinek még él emlékében, az felidézheti a népszokásokat. A kántálás ünnepek előestéjén (vagy ünnepi időszakokban) csoportosan házról házra járva elismételt éneklés, amelynek során az ünnep gondolatkörét felidéző énekhez jókívánságok, gyakran köszöntők csatlakoznak.
A szó a latin cantare ’énekelni’ szóból ered. Az elsődleges jelentése tehát az énekkel való köszöntés, másodlagos a kéregetés, amelynek alapja, hogy a kántálásért kisebb jutalmakat szokás adni. A kántálásnak van harmadik jelentése is. Ha valaki fennhangon szünet nélkül beszél, kér, azt mondják: „Hej, de sokat kántál mán ez!” vagy: „Halaggy innen, ne kántájj annyit!”
Egy eredeti szövegű kántálás pedig a következőképpen hangzik: „Együttünk mink kántálni, kántálni, / Nem köl münket bántani, bántani. / Aggyanak egy darab kóbászt / Mink is husztunk fülit, farkát. / Eregy szógáló nézd mög azt a pujkát / Nem vákta é el a gujány a nyakát? / Hallom, hogy zörgetik a kúcsot, pézt akarnak anni / Ha huszast annak e se fogjuk vönni.”
Ugyancsak latin eredetű szóval egyes helyeken, például az Ipoly mentén mendikálásnak nevezik a karácsonyi köszöntést az ugyancsak latin mendicus ’kolduló, kéregető’ szóból. A magyar nyelvterületen a református kollégiumok kisdiákját, a legátus kísérőjét nevezték mendikánsnak, aki házról házra járva ünnepi köszöntőt mondott adományok fejében. A kolindálás a regölés román megfelelője, de nevezik pászlizásnak, angyali vigasságnak, bölcsőcskézésnek is.
A regölés a kereszténység előtti időkbe nyúló magyar népszokás, termékenység-varázsló rítus, amely eredetileg a téli napfordulóhoz kapcsolódhatott, de a kereszténység hatására karácsony másodnapjához, Szent István vértanú ünnepéhez s aztán magának Szent István királynak a napjához is kötődő néphagyománnyá alakult. A regös valamely ünnepen csoportosan házról házra járó, verses köszöntőt mondó, éneklő személyek egyike.
A középkorban széles körben ismert szokás volt, a vízkereszt utáni első hétfőt regölő hétfőnek nevezték. A reges, regös, valamint a regel, regöl szócsalád vitatott eredetű. Az egyik felfogás úgy tartja, hogy ezek hangutánzó szóként keletkeztek, és a rekeg szó rokonságába tartoznak. E kifejezések eredetileg a regösök hangoskodására, zajongására, nyers előadásmódjára utalhattak.
Mások úgy vélik, hogy a magyar nyelvben a reg alapszó annak a finnugor kori vagy uráli ősi örökséget képező szótőnek a származéka, amely a révül szónak is az alapja volt. E magyarázat szerint összefügg a sámán (varázsló), a magyar táltos extázisát, átszellemülését jelző szóval. Sőt olyan vélemény is van, hogy a regös a magyar sámánt jelölő egyik kifejezés lett volna.
A Ghymes együttes Regölés dala így kezdődik: „Faggyú sül a vízben, / Belesúg az Isten, / Abba’ ússzon minden, / Ami holnap lészen! / A virág a síron / Hunyjon, elaludjon! / Aki elhal tőlünk, / Hogyha elfáj, múljon! / Haj regő rejtem, / Régi rege renden, / Azt is megadhassa / Az a nagy Úristen.” Valóban veretes szöveg.
Karácsonyi szó a roráté is, amely újfent latin eredetű, a ’harmatozzatok’ igéből ered, jelentése hajnali mise, angyalmise vagy aranyos mise, a római katolikus egyházban advent első vasárnapjától karácsony első napjáig mindennap hajnalban tartott szentmise. Erdélyben azt tartották, hogy az adventi hajnali mise alatt minden ajtót, ablakot, különösen az ólat be kell zárni, mert ilyenkor a boszorkányok állati alakban a harangozás elől a házakba, az ólakba húzódnak, s ott kárt okoznak.
