– Miért nem lehet mostanában délelőttönként összefutni önnel?
– Mert amennyire időm engedi, a felkészüléssel foglalkozom. Egy kis csapattal a Mount Everestre készülünk, egy hónapot fogunk ott tölteni. Már jártam a 3776 méteres Fudzsin, ez most a duplája lesz, de ez nem jelent semmit. Nekem az első emelet is magasnak számít, éppen ezért nem a magassága érdekel. Bár, ha ott leszek, lehet, hogy az is. Ha szakaszokra bontjuk, akkor minden rész ugyanolyan meredek. Szintet Szőke András barátom lakásában is másztam, mert bementem hozzá a földszinten, kóvályogtam szobáról szobára, és a padlás ajtaján kimentem egy másik utcára. Közben 16 és fél métert emelkedtem a házon belül úgy, hogy észre sem vettem. Ugyanolyan nehéz a meredeket alul is megmászni, mint fölül, csak fölül még oxigénhiány is lesz.
– Akkor miért indul el a Föld legmagasabb csúcsára?
– A Magyar Everest Expedíció 2017 csapat egyik tagjaként régi álmom valósul meg, több évtizede készülök hasonló kalandra. Ezen az úton egy darabig támogatjuk a két komoly hegymászót, Klein Dávidot és Suhajda Szilárdot, akik oxigénpalack nélkül szeretnének följutni a csúcsra. Ők lennének az első magyarok, akiknek ez sikerül. Mi meg elég bátornak érezzük magunkat, hogy elkísérjük őket. Ha minden jól megy, hatezer méterig együtt mászunk velük – Száraz Dénes színész, Geszti Péter, Stefano Favaro, a vállalkozás producere, az RTL részéről Lilu, Szalay Balázs és Bunkoczi László autóversenyzők, illetve a szponzorok közül hárman –, szintén oxigénpalack nélkül. Dávidék a csúcstámadást május végére tervezik.
– Mindez hogyan történt? Ők hívták meg, vagy…?
– Az ilyesmi nem bejelentkezéses módon történik, hogy holnap menni akarok. Nagyon nagy megtiszteltetés, hogy úgy érzik, képes vagyok rá. Számomra ez egyrészt kaland, másrészt nagyon érdekel a helyszín, mert izgalmas őserővel rendelkezik. Van ebben biztos egy kis misztikum is, amelyet mi pakolunk rá, de nem véletlen, hogy azon a környéken alakult ki a számomra egyébként vonzó buddhizmus. Aki onnan jön vissza, nyugodt elmeállapotba kerül, és érdekes letisztuláson megy át. Nem láttam Tibetből visszaérkező embereket idegbetegként szaladgálni. Én is ezt az érdekes megtapasztalást keresem és vágyom.
– Hogyan tud felkészülni az útra?
– Agyban. Próbálok persze fizikálisan is eleget tenni a kihívásnak, de fogalmam sincs, milyen erőbevitelre lesz szükség. A Fudzsi, ahová Horváth Jancsi barátommal két nap alatt felloholtunk, már túl messze van ahhoz, hogy emlékezzek rá. Nemrég megnéztem néhány fotót, az egyik képen a csúcson csücsülünk, ahol én 42 évvel idősebbnek nézek ki, mint előző nap. Erre számítok most is, csak akkor 22 éves voltam, és Jancsival nagyon erős edzésdózison voltunk túl. Naponta négyszer edzettünk, nem kifejezetten a hegy miatt, hanem mert karatéztunk, és a főnökeink ezt kívánták. Nagyon fittek voltunk, most korántsem vagyok az, de úgy látom, hogy a csapat többi tagja sem olimpikon, aki minden reggel hatkor azért kel föl, hogy leússzon négyezer métert, aztán passzióból még kettőt, majd este hatig súlyzózik. Számomra a fejben felkészülés azt jelenti, hogy nagyon sokat beszélgetek olyan emberekkel, akik onnan visszajöttek. Azt szűrtem le, hogy csak végtelen szerénységgel lehet ezen a hegyen túljutni. Aki az egóját mindenáron föl akarja vinni magával, az bajba kerül. Ha azt a filozófiát követem, mint eddig az utazásaim során, hogy alávetem magam annak az erőnek, annak az akaratnak, ahol vagyok, akkor talán szimbiózisba kerülök majd az „öreg hölggyel”, és jót tudunk beszélgetni. Ha nem, akkor biztos, hogy lerugdos magáról.
– Mondhatjuk, hogy magyar olimpikon?
– Erős túlzással mondhatjuk. Az 1992-es albertville-i téli olimpián a kutyaszánhajtás hivatalosan előolimpia-szám volt, ami azt jelenti, hogy aki nyer, nem olimpiai aranyérmet kap, csak egy kis érmet, nincs pontértéke, és nem számítják bele sehova. Ezzel a tudattal kellett nekünk magyar olimpikonként részt venni a versenyen! A dicsőség a miénk, és csakis a miénk. A kutyaszánhajtó versenyen szó szerint ez a sorrend: a kutya megy elöl, a szán van középen, a hajtó hátul. Ha a sorrend változik, akkor a kutyák nyernek.
– Ez Badár Sándorral előfordult.
– Ajaj! Csehországból szereztem be a kutyáimat, mert ott van hagyománya a kutyaszánhajtásnak. Később itthon született kutyáim is lettek, de aki járt Szentesen, az tudja, hogy ott nincsenek hegyek, a tél is tájidegen, ha három centi hó összezsúfolódik, annak csodájára járnak. Ezért a mi versenykutyáink nem voltak a csúcson, de megmondtam nekik, hogy amelyik nem teljesít az olimpián, annak szeppukut, rituális öngyilkosságot kell végrehajtania a kennel közepén. A hat magyar válogatott taggal a hetediktől a 22. helyig uraltuk a 84 fős versenyt, én a 17. lettem. Szerintem az korrekt. Ott találkoztam egy amerikai bácsival, aki 1932-ben indult az első téli olimpián, amikor még volt kutyaszánhajtás. A háború alatt az Északi-sarkon lezuhant pilótákat mentette, és elneveztek róla egy hegyet. Elhívott a Déli-sarkra, ahová végül nem mentem el, mert nem jól értettem az angol nyelvű meghívólevelét! Közben Horváth Jancsi barátom elutazott Alaszkába, és két és fél évig Amerikában élt.
– Négy könyv született eddig a közös kalandjaikról, most írják az ötödiket.
– Az első címe a Jappán volt, két p-vel, mert múlt időben van. Utána jelent meg az Ámerika…, aztán úgy éreztük, hogy írnunk kell egyet az európai kalandozásainkról is, mert kívánja a sor. Ez lett a KEK, a Közép-európai kalandok, mely a téli olimpiával ér véget, ahonnan számunkra győztesen hazaérkeztünk. Viszont, miután trilógiává faragtuk a sztorijainkat, rájöttünk, hogy tíz év kimaradt, melyeket nem tártunk fel. Én akkoriban ismerkedtem meg Fischl Frigyes etológussal, akivel elkezdtünk farkast és tigrist nevelni. Az egyik anyafarkast megcsászároztuk, mert nem akart följönni a föld alól.
Rosszul lett, elpusztult, de kivettük belőle a kisfarkast. Az annyira tudta, hogy nekem köszönheti az életét, hogy amikor meglátott, infarktusközeli állapotba került az örömtől, hogy itt van apu, aki megszülte őt! Később Frici a nyakába vett még egy kutyamenhelyet is. Napi 24 órában koslattunk mindenféle telepre, hogy az állatoknak valamilyen kaját szerezzünk, vagy bármit, ami étellé átalakítható. Szépen kikupáltuk a kutyákat, bolhátlanítottuk őket, én magam három évig rovarirtó kisiparos voltam. Sok minden belesodródott abba a tíz évbe, ezért Jancsival úgy éreztük, annak ellenére, hogy egy időre különváltunk, meg kell írnunk. Két emberrel vagyok ilyen szinten összenőve, az egyik Szőke Bandi, a másik Horváth Jancsi. Ha távol vagyunk egymástól, akkor is tudunk a másik rezdüléséről. Úgyhogy megszületett a negyedik könyvünk Határtalanul – A trilógia negyedik része címmel. Az ötödik is alakulófélben van. Ma ott tartunk, hogy nincs tömegsport, csak élsport, ha nem teljesítesz mindennap világrekordot, akkor az edző elzavar, menjél haza, és beszélgessél anyáddal, nem vagy idevaló. Mi világ életünkben sportoltunk, de élsportra sose volt pénzünk.
Tematikusan végigmegyünk azokon a sportokon, melyekre valamilyen szentesi módszert találtunk ki. Például szaunázni úgy lehet, hogy három susogós mackót és két nejlonnadrágot fölveszünk egymásra. Ilyenkor nemcsak két és fél liter vizet csap ki magából az ember az első tíz percben, de még egy infarktust is átél. Szentesen úgy készültünk a magyar bajnokságra, hogy a város egyetlen 15 emeletes házában rohangásztunk föl naponta többször. A nyugdíjasok is ezt csinálják mindennap, mert nem jó a lift.
– A fiával, aki bűvész, együtt lép fel a Badár & Badár című műsorban. Ön ismeri Tamás trükkjeit?
– Megegyeztünk, hogy nem mondja el. Egyrészt, hogy ne adhassam tovább, másrészt szeretek gyerek maradni. Egy méterre áll tőlem, de nem tudom, hogyan csinálja. Halandó számára feldolgozhatatlan. Az biztos, hogy nem fűrészeli ketté a nőket. Számomra az okoz örömöt és büszkeséget, hogy azzal foglalkozik, amit ő talált ki. Szeretem, amikor elvarázsol, és ketten csak erősítjük egymást a színpadon. Az ötlet onnan jött, mikor Szőke Bandival együtt léptünk fel, mindig a másik negatívumait dumáltuk ki. A műsorban megmagyarázom a fiam bűvészetét, hogy áh, el ne higgyék má’, utána ő arról beszél, hogy apa meg azt hiszi, hogy humoros. Szeretik a nézők.
– Tizenöt évvel ezelőtt azt írta a névjegykártyájára, hogy próbálkozó és szóra sem érdemes művész.
– Ez ma is ugyanígy van. Azóta is próbálkozom, többtípusú vállalkozással és jó néhány mellékvágánnyal rendelkezem.
– De ha megkérdezik, hogy mi a foglalkozása, mit mond?
– Előadó. Ezt kérdezik a kapitányságon is, nem igaz? Nemrég a rendőrségen léptem fel, és előtte felhívtak: Művész úr, eldöntheti, bejön magától, vagy behozzuk…