Közép-Európa népeinek története az ősidők homályába vész. A közös csak az, hogy ütik egymást. Bizottságok időnként felállnak, de könyvek, amelyekben a legendákat és a tényeket is megírják, és a másik nemzet sértődését is segítenek elkerülni, nemigen születnek.
Akkor hát hadd mondjam ki véleményemet Száraz Miklós György legújabb kézikönyvéről: remekmű, mert benne van adatszerűen, tényeket sorakoztatva minden, amit a székelységről a tájékozott embernek tudnia kell, és ami még fontosabb: előadásában akár Bukarestben is megjelenhetett volna értő fordító segítségével.
Ezzel persze nem azt mondom, hogy a maguk őstörténete iránt elfogult románok közül többen nem fordulnának szembe elbeszéléseivel. Csak azt – és éppen ez a nagy mai hiánycikk! –, hogy olyan bölcsességgel, tárgyszeretettel és kellő öniróniával meséli a történeteket, hogy ugyanannál az asztalnál ugyanezzel a hangnemmel szomszéd népeink képviselői is elbeszélhetnék saját jól bejáratott – eddig véresen komolyan előadott – meséiket. Közben meg énekelhetnék: „Én is kerekítem, te is kerekíted.”
Mert hogyan is volt – vagy egyáltalán volt-e – a Nibelungok világa, a dákok meg a rómaiak története, no meg a hun, magyar és a székely krónikás történelem. Arany János hangnemében, a népdalok derűjével hívja közénk a mesemondó asztaltársaságot nagy írónk, Száraz Miklós György. Hogyan is mondja?
„Ugye, azon sem ámulnának el, ha kimondanám, hogy a moldvai csángók eredete néhol éppúgy a mítosz gyöngyházfényű ködébe vész, akár a székelyeké vagy a magyaroké? A história ettől a ragyogó, talányos bizonytalanságtól méltóságos és gyönyörű.”
Persze ennél az asztaltársaságnál lehet valóságos tényeket, buktatókat is megemlegetni. Magyarok részéről is, szomszédok tetteiből is sorolni. Oda is, vissza is. Az író jól képzett történész, oklevelek világának alapos ismerője. Ha ő mondja, elhiszem, hogy „hiszen egy eredetinek mondható irat is tartalmazhat történeti valótlanságokat, ahogy a hamisítványok is tartalmazhatnak igazat”.
Móricz évekig gyászolta Trianont azzal, hogy a veszteségnek feléje se nézett. Amikor ráébresztették, meg kell ismerni őket, elutazott közéjük. És megszületett az Erdély trilógia. Száraz Miklós Györgyöt gyermekként elvitte Erdélybe apja, a neves szerkesztő, író, drámaszerző, politológus, azóta – szimbolikusan mondva – vissza se jött. Jobban ismer minden udvarházat, harangtornyot, balladát, vallást és székely kaput, mint sok helyben lakó. És érzi mindennek az előtörténetét.
Ismer rengeteg embert a múltból és a jelenből. Az egyik legnagyobb magyar regény, a Lovak a ködben – bárha felvidéki a története – a székelység körében leélt élete nélkül nem születhetett volna meg. És most minden tudást és megfejtésre váró nem tudást összeírt nekünk. Leltárt egy népről. „Ne firtassuk hogyan, fogadjuk el, hogy ott vannak, és hogy túlélték a nehéz századokat.”
Miért írta meg ezt a könyvét? „Mint örökké, most is kérdés: túlélik-e a jelent?”
Amikor éjjel e-mailben gratuláltam, befejezve a könyv olvasását, ekként válaszolt reggelre: „Akkor hát azt mondod, aki végigolvassa, esetleg össze tud rakni valami székelyképet a könyvből? Holott sok kérdésre nem adok választ, mert nem is adhatok, ellenben a mentalitásra igen, a különösségre, ami a perifériahelyzetből, az örök, szüntelen szabadságharc kényszeréből fakad, függetlenül genetikától meg egyebektől, aztán meg a szigetlétből és annak a lélekre, a tudatra való visszahatásából, és ez egy valóban létező különösségtudatot eredményez… Na, jól belegabalyodtam!” Belegabalyodtunk, mondhatom vele. A könyv zárószavai szellemében: „… teljesíteni a feladatot. Megmaradni. Szeretetben.”
(Száraz Miklós György: Székelyek – Történelemről és hagyományról. Scolar Kiadó, Budapest, 2018, 259 oldal. Ára: 3999 forint)