Az egyéni és közösségi emlékezés lehetőségeire irányítja a figyelmet a Mindennapok a Gulágon című kötet, mely többségében a hódmezővásárhelyi Emlékpont egy évvel ezelőtt rendezett, „Ameddig a lábam bírja” című konferenciájának előadásait tartalmazza.
A tudományos tanácskozás anyaga kiegészül Zeman Ferenc írásával, aki az államszocializmus idején Hódmezővásárhelyen tanító Hajdú Ottóné Bársony Vera életinterjúját, fogságának és szökésének megrendítő történetét rendezte sajtó alá.
A kötet szerkesztője, Miklós Péter a tavalyi év végén elhunyt Gulácsy Lajos kárpátaljai református püspök emlékiratai kapcsán megállapítja: a traumák földolgozásának egyik módja az a derűs életszemlélet lehet, amely Istennel való kapcsolatában átértékeli, újrakeretezi a történteket.
Az elbeszélési stratégiák értelmet adhatnak ugyan a szenvedésnek, de a túlélésre nincs recept. Az idegenektől kapott segítség vagy az életbe vetett hit hozzájárulhat a megmeneküléshez, annak módja azonban mindig egyedi. A munkatáborokban az egyéni leleményen is múlott, ki hogyan találta fel magát, milyen szerepet töltött be a rabtársak közösségében, és a hétköznapok küszködésén túl értelmet talált-e az érthetetlenre, milyen válaszai voltak a szenvedésre.
Miközben a Gulágon azt sulykolták, hogy a foglyok egyformán kiszolgáltatottak és tehetetlenek – külsőségeiben az uniformizált rabruha, az ipari méretű építkezés személyiségüktől fosztotta meg a rabokat –, a túlélők egytől egyig cselekvő módon reagáltak a fenyegetettségre. Egyéni megoldásaik: a fiatalság elszántsága, a határozott fellépés, az életbe vetett makacs hit méltóságuk megőrzését szolgálta.
Az ember életére törő totalitárius rendszer egyféle logikával működik, és már messziről megmutatkozik. De az életet szolgáló megoldások száma végtelen, ezért érdemes egy-egy emberi sorshoz közel hajolni.
Erdmann Gyula Bűnhődés bűntelenül című írása a hazai németség szovjet kényszermunkatáborokba hurcolásának történetét foglalja össze. A Vörös Hadsereg 1944. szeptember 27-én megszállta a Békés megyei Eleket, amivel tizenkét napos szabad rablás vette kezdetét: a katonák vittek mindent, ami a front átvonulása után még mozdítható volt, lányok és asszonyok estek a sorozatos erőszak áldozataivá.
Először a tanyákon kezdték begyűjteni a németeket, majd – mivel a szovjetek ragaszkodtak a tervszámokhoz – összegyűjtöttek fiatalokat és öregeket, kisgyermekes anyákat, baloldali mozgalmárokat (Eleken mentesítették volna a helyi német kommunista vezetőt, ám ő a sorstársaival tartott – ilyen is volt…), vittek három-négygyermekes anyát, apát, vittek várandós nőket. Málenkij robotról, pár napos munkáról szóltak a hírek, de az összeíráskor azt is emlegették, hogy csak az élelmiszerjegyek száma miatt készülnek a névsorok.
Valójában a sztálini kollektív bűnösség elve alapján a hitleri német seregek okozta károk kompenzálásáról volt szó, és főleg bosszúról, a legyőzöttekkel szembeni büntetésről. A mai Békésről háromezer-ötszázan kerültek a Szovjetunióba.
Már útközben sokan meghaltak. Az első, amit a tehervagonokból kiszabadulók megláttak, palahegyek, füstölgő meddőhányók voltak. A bányákban dolgozók több száz méter mélyen fejtették a szenet, sokszor ötven-hatvan centiméteres vájatokban, hogy még kiegyenesedni sem lehetett. A poloskával, tetűvel fertőzött szállásokon egyre gyakoribbá vált a tüdőgyulladás, hasmenés, legyengülés. Ötven kilóra fogyott férfiak és összeaszott nők szabadultak 1949-ben.
A Gyula környéki németek sorsa kicsiben az ország sorsa is volt: Magyarországról hatszázezren kerültek ki a Szovjetunióba hadifogolyként, kényszermunkásként. Legalább kétszázezren soha nem jöttek vissza.
(Mindennapok a Gulágon. Szerkesztette: Miklós Péter. Emlékpont, Hódmezővásárhely, 2017, 120 oldal. Ármegjelölés nélkül)