A kvótaügyi népszavazás kapcsán létrehozott honlapon olvasható, hogy Nyugat-Európában kilencszáz körüli úgynevezett no-go zóna található. „A no-go zónáknak nevezett területek olyan városrészek, amelyeket a hatóságok nem vagy nehezen képesek ellenőrzésük alatt tartani. Ezekben a befogadó társadalom írott vagy íratlan normái alig érvényesülnek” – definiálja a kormány, Berlint külön említve. Mivel részletes lista a honlapon nem szerepel, megkerestem a külügyminisztériumot, pontosan melyek ezek a zónák Németországban.
Ahol a rendőr se jár
„A rendőrség 23 utcát, teret, parkot és közlekedési járatot sorol Berlinben a bűnügyileg terhelt helyek közé. Ez a lista titkos, s ezen helyek megnevezése ugyan nem no-go area, de mindenhol jóval átlag fölötti az elkövetett bűncselekmények száma” – írja a sajtóosztály.
Idesorolják az egykori Kelet-Berlin főterét, az Alexanderplatzot, a város egyik legnagyobb tömegközlekedési csomópontját, ahol szerintük különösen agresszív bűncselekmények történtek. Óvatosságra intenek a RAW-területnél, amely a szintén a keleti részen található Friedrichshain városrész vasút melletti elhagyatott épületekből kinőtt szórakozónegyede – itt található többek között a budapesti Szimpla alapítói által működtetett, Badehaus nevű, kívül-belül romkocsmás stílusra hangolt klub is. A területen az erőszakos cselekmények száma 2013-ban 553 volt, 2015-ben már 732, annak ellenére, hogy átlagosan négy rendőr van szolgálatban, teszik hozzá.
A kábítószer-kereskedelem fő színhelyeként említik a 41 százaléknyi migrációs hátterű lakóval rendelkező Neukölln városrészben található Hasenheide parkot, és külön felhívja a figyelmet a szintén keleti Friedrichshainban található Rigaer Straßéra, ahol a baloldali autonómoknak nevezett anarchisták tavaly 69 erőszakos cselekményt követtek el, és 77 egyéb bűncselekményt.
Helyi sajtóhírekre hivatkozva a külügy beszámol arról is, hogy Neukölln városrész volt szociáldemokrata kerületi polgármestere szerint a 12–18 év közötti fiatalok 80 százaléka volt már erőszakos cselekmények áldozata a kerületben. Berlinben terjedőben lévő jelenség a bevándorló nagycsaládok közötti utcai, játszótéri tömegverekedés.
Rainer Wendt, a német rendőri szakszervezet vezetője már évekkel ezelőtt azt nyilatkozta a Spiegelnek, hogy Duisburg és Berlin egyes részeiben alig mernek leparkolni a rendőrök, mert tudják, hogy negyvenen-ötvenen néznének velük farkasszemet. Wendt szerint lassan odáig fajul a helyzet, hogy ezeken a részeken a bűnbandák tudatosan mérik össze erejüket a rendőrséggel.
A kancellár tavalyi duisburgi látogatásának célja az volt, hogy személyes jelenlétével sugallja, nincsenek magukra hagyva az ott élők. Rengeteg a bolgár és román bevándorlócsalád, az utcák tele vannak szeméttel, van, hogy húsz ember lakik egy lakásban, mindennapos a bűnözés, különböző bandák tartanak igényt az utcák fölötti uralomra, megfélemlítve a boltosokat és lakosokat, nagy a nyomor és kilátástalanság, esténként félnek a villamoson – sorolták problémáikat Merkelnek a helyiek egy akkori tudósítás szerint. A kiszivárgott bizalmas rendőrségi jelentés úgy számol, középtávon semmi nem fog változni, a munkanélküliség így is magas, amelyet a képzettség, így perspektíva nélkül érkező bevándorlók csak fokoznak.
A német sajtó legtöbbször jog nélküli térről, nem no-go zónákról beszél. Külföldiek magas aránya, szegénység, kriminális tevékenységek köré szerveződő nagycsaládok, drogelosztó központok vagy a berlini RAW-területhez hasonló nehezen áttekinthető helyek – ezek mind olyan tényezők, amelyek elősegítik egy-egy városrész lezüllését. Frankfurtot sem a külügy, sem az idézett Focus-cikk nem említi, holott Európa és Németország pénzügyi központjaként ez a város kifejezetten vonzó célpontot jelent a boldogulásukat Németországban keresők számára. Arról nem is beszélve, hogy mind reptere, mind főpályaudvara lehetséges terrorista célpont: belegondolni is rossz, mi történne, ha mondjuk egy ICE gyorsvonatot érne támadás, miközben épp ki-be szállnak az utasok. Frankfurtban két olyan városrész is van, amelyet problémás negyednek szokás nevezni. Megnéztem őket.
A Bahnhofsviertelben vagyunk, Frankfurt egyik legsokszínűbb negyedében. A Gallus és a belváros közé ékelődő negyed – mely Frankfurt második legkisebbje – lakosainak 66 százaléka migrációs hátterű. A városrésznek már a neve is annak tranzitjellegére utal. Három, egymással párhuzamos út vezet át rajta a vasúttól a belvárosba – három útvonal, három külön világ.
A Kaiserstraße a legkonszolidáltabb, mondhatni a polgári közép. Az egyszeri utazó – hacsak nem tér be egy jobb vagy bal oldali mellékutcába – jó eséllyel csak ezt fogja látni a negyedből: biokávézók, pár kebabos és nemzetiségi büfé, menő éttermek és kocsmák, drogériák, számos bankfiók – a legtöbb német város ezzel a választékkal köszönti az odaérkezőt.
A Kaiserstraßéval párhuzamosan, tőle egysaroknyi távolságban fut a piros lámpás negyed főutcája, a Taunusstraße. Németországban legális a prostitúció, a frankfurti pedig az egyik leghíresebb helyszíne ennek. A bordélyházakat piros kivilágításukról már messziről felismerni, a szolgáltatók pedig, ha épp nem dolgoznak, az utcán cigarettáznak, beszélgetnek. Gyakori köztük a magyar szó. Rendőröket mindig látni errefelé, már csak azért is, mert az egyik sarkon található egy tűcsereközpont, amely az előtte fekvő-tántorgó drogosokkal állandó pontja az utcaképnek. Az utca végén a német vasút, a Deutsche Bahn és a Commerzbank egy-egy nagyobb felhőkarcolója jelzi a city kezdetét – és vélhetően a piros lámpás negyed ebédszünetbéli forgalmára sincsenek rossz hatással.
A harmadik utca a Münchener Straße. Vasárnap délután van, a nap süt, rengetegen vannak az utcákon, a Münchener Straße eleje is tele van. Ahogy befordulok a sarkon, arra leszek figyelmes, hogy valaki idegen nyelven kiabál, és ahogy látom, jó húszfős csoport is összeverődik körülötte. Kopasz, alacsony török férfi hangoskodik mindig valaki másra nézve, hátráló mozdulatokkal célirányosan a főpályaudvar felé tartva. A tömeg nem mozdul, csak tekintetével követi az illetőt. Sietve megérkezik két fülhallgatós rendőr, kérdeznek pár dolgot a bámészkodóktól, majd odamennek a fal mellett álldogáló bevándorlókülsejű férfihoz. Fényképezőgépet vesznek elő, alaposan dokumentálják a kéz és a nyak vélhetően hamar gyógyuló sérüléseit, kérdéseket tesznek fel neki, közben az URH-n kollégáiknak alapos személyleírást adnak a helyszínt meglehetősen hangos szavak kíséretében elhagyó illetőről.
Csendélet az Irfanban
A tömeg továbbra sem mozdul. A mögöttük lévő házon felirat: Shabab supermarket – keleti és ázsiai élelmiszerek, afgán specialitások. A kapun német és arab felirat hirdeti: kapni kecskehúst. Szemben koreai étterem, mellette a török bazárok kinézetére hajazó színes kirakatú ruhabolt. Közben befut egy villamos, mindenki felszáll rá. Nincs kiépített megálló, tábla jelzi csak, hogy megfordul errefelé a 11-es és 12-es villamos. Nyolc nagy, teljesen megrakott kukát kell ahhoz kikerülni az úttesten, hogy valahogy hozzáférjenek a villamos ajtajához. Egy megállónyira van innen a híradókból ismert, kivilágított hatalmas eurójel, kettőre a főtér. Hogy volt várakozás közben egy kisebb összetűzés? Semmi különös, ez itt business as usual – megszokott dolog.
A Münchener Straßén van két kávézó, amelyet csak törökök és arabok látogatnak. A Vatan nevű hely ad a diszkrécióra: hiába az utcára néző nagy üvegablakok, bentről letakarják őket. A cégéren magát egymásba kapaszkodó török és német lobogókkal hirdető Irfannál szintén két nagy ablak és egy üvegajtó jelenti az utcafrontot: itt nem szégyenlősek, így messziről látni, hogy a vendégkört csak közel-keletiek alkotják. Kékre festett tapéta, kopott, legalább harmincéves járólap, foszlott szőnyegszerű asztalterítő, helyenként lyukakkal. Az Irfan lényege az állandóság: az itt ülők szüntelenül kártyáznak, közben YouTube-streamről nézik a török focibajnokság valamelyik aktuális meccsét.
Bár tartanak alkoholt, a vendégek szigorúan csak teát fogyasztanak, legyen délelőtt, késő délután vagy este – a fogyasztói szokások állandóak. Alaposan megnéznek minket, miközben végigvonulunk a pultig és találunk egy asztalt, a meglepetés már csak akkor nagyobb, amikor török kávét kérünk. „Édes vagy száraz?” – jött a cukormennyiségre vonatkozó kérdés, és már érkezik is egy pohár víz kíséretében az itallapon mokkának nevezett, három euróra árazott, zaccos ital. Az élvezhetetlenül keserű és rossz mokka ára valószínűleg a hozzánk hasonlóan vélhetően ritkán idetévedő kíváncsiskodókra kivetett adóként működik: ennél még a Hoppenworth & Ploch is olcsóbban adja kapucsínóját, és most a város legjobb, kávéit saját maga kiválasztó és pörkölő helyéről van szó.
Négyszáz név a postaládákon
Az utca közel-keleti szupermarketjei nem olcsóbbak a német üzleteknél. Cserében új világok tárulnak fel előttünk vásárlás közben, már csak azért is, mert ezek a boltok gyakran hátsó udvarokban találhatóak. A párhuzamos társadalmakról szóló párbeszédet akkor lehet csak igazán megérteni, amikor az udvarba vezető út menti lépcsőházak postaládáin szereplő neveket böngészi az ember. Nyolcvan százalékban arab, török és afrikai nevek, tíz százalék távol-keleti, tíz százalék lengyel és a világ többi része. Német név egy sincs. Csak a Münchener Straße 55. szám alatt legalább négyszáz név olvasható le a postaládákról. Legtöbbjükön zár sincs, a rajtuk jó két-három centiméter vastag réteget alkotó névmatricákat számos alkalommal újraragaszthatták már. Alattuk a földön halomban állnak a különböző hivatalok által küldött levelek – a mennyiségből és kinézetükből ítélve címzettjeik rég nincsenek már a városban.
Frankfurt harminchét muzulmán imahelyéből három a Münchener Straßén található, az egyik rögtön a hátsó udvari szupermarket mellett a pincében. Hátsó udvari mecsetek – így hívja a német sajtó azokat a nehezen ellenőrizhető, sokszor a hatóságok tudta nélkül működő imahelyeket, ahol radikális iszlamista tanokkal tömik az erre fogékonyakat. Ez a mecset vélhetően nem ilyen: bár kívülről nem tűnik hívogatónak – nem is én vagyok a célközönsége –, az interneten könnyen ki lehet deríteni róla, hogy az önkormányzat tud róla, egy Bangladesi Iszlám Központ nevű egyesület működteti, német és bengáli nyelven tartják szertartásaikat. Honlapjukon a Tudnivalók menüpont alatt a cikk írásakor akciós csirkehúst és halat kínáltak megvételre. Két házzal arrébb az urdu nyelvű Al-Majlisul Ittehad Li-Islamil Ummah nevű egyesület tart fenn egy ugyanilyen hátsó udvarbeli mecsetet. Nincs honlapjuk. A harmadik mecset egy török kebabos nevén fut az utcában.
És Budapesten?
Saját Facebook-oldalamon arra kértem ismerőseimet, játsszanak el a gondolattal, vajon hol lennének Budapesten olyan városrészek, amelyek alkalmasak lennének arra, hogy rövid idő leforgása alatt multikulti bevándorlónegyeddé alakuljanak át. Egy jogász hozzászóló szerint olyan helyen alakulhat ki ilyesmi, amely egyrészt befogadó jellegű, másrészt pedig jellegtelen. „Éppen azokon a helyeken, ahol már kialakult egy másfajta multikulti, sosem fog egy új réteg rárakódni. Ehhez a tizenharmadik kerület bizonyos részeit el tudom képzelni. Már eléggé külváros, de még kapcsolódik a cityhez” – írta.
A legtöbben a kilencedik kerület Ferenc tér környéki vagy Corvin sétány mögötti területét említették, sokan írták a Népszínház utca környékét vagy éppen a Józsefváros Orczy tér és Nagykörút közötti részét. „Ez a rész nem egyszerűen zsidó negyedként, hanem zsidó bevándorlónegyedként kezdte a pályafutását, jelenleg muzsikus és egyéb cigányok lakják a devizahitelből olcsó lakást vásárló dzsentrifikáló tényezők mellett, volt afrikai büfé kecskelevessel és fekete babbal az angolul kiírt étlapon, szír, afgán és egyéb mobilorgazdákkal, halal hentessel, illetve a szomszédságban a Chinatownnal” – írta utóbbiról egy újságíró, a kínai résszel a Ganz-telepi pezsgésre gondolva.
Egy sokáig Londonban élő reklámszakember minderre úgy reagált: „A legdurvább kelet-londoni szeméttelep vagy párizsi marokkói negyed sehol nincs egy átlagos amerikai nagyváros külső gettójához képest, és akkor a fejlődő világot a fincsi Észak-Afrikával és Dél-Amerikával még nem is említettük. Budapest pedig az egyik legbiztonságosabb város a világon.”
A szupermarketbe érve rögtön feltűnik, hogy a zöldségek, gombák, gyümölcsök nagyon frissek, a péksütemények inkább az itthon kaphatókhoz hasonlóak, mint a némethez, disznóhúst alig kapni, van viszont rengeteg édesség, főleg török. A német nyelvű árcetlik több migráns vásárlót megzavarnak, többször is tőlem kérnek segítséget, hogy az adott eurónyi összeget a paradicsom kilójáért kell-e vajon kifizetniük. A pénztár előtti sorban több német vásárló is van – a negyed ugyanis egyre több német fiatalt vonz ide.
És éppen ezért nem lesz belőle soha a Duisburg északi részéhez hasonló övezet: Frankfurt nem fogja megengedni magának azt a luxust, hogy ne érezze magát biztonságban valaki, ha el akar jutni a főpályaudvarról a belvárosba. Itt a multikultit inkább egyfajta kitűzőként hordja a város: nemcsak ezerféle bank van nálunk, hanem közel ennyiféle etnikum is. És ha valahol, itt tényleg működik Merkel üzenete: wir schaffen das – vagyis elbírunk vele.
A Gallus klasszikus tranzitövezet: délről a legnagyobb német vasúti csomópont sínjei határolják, északról és nyugatról az üzleti és vásárnegyed felhőkarcolói, modern épületei. A házak leromlott állapotúak, egy 2012-es adat szerint a negyed 27 ezer lakosának 41 százaléka külföldi gyökerekkel rendelkezik, és a legtöbb frankfurti munkanélküli is ebben a kerületben lakik.
A városrésznek rosszabb a híre, mint amilyen valójában: legnagyobb része békés kispolgári negyed, a német kis és közepes keresetűekre szabott üzletválasztékkal. A negyed főutcáján, a Mainzer Landstraßén egymást követik az afrikai, ázsiai éttermek, fodrászatok, üzletek – ahogyan haladunk kifelé a kerületből az üzleti negyed felé, annál igényesebb külsőt vesznek fel, a város egyik legjobb, német nyelvű étlapot nélkülöző, autentikus arcok által látogatott és ismert thai étterme is errefelé található. A Gallusban fogtak el novemberben, az őszi párizsi terrortámadásokat követően egy gyorsbüfében éppen a vacsoráját fogyasztó, 27 éves, török származású iszlamista férfit, aki többször is pénzt küldött az Iszlám Állam kötelékében harcoló öccsének. És ha már a szervek arra jártak, higiéniai-népegészségügyi okokra hivatkozva bezáratták a marokkói büfét is, valamint őrizetbe vették annak jordániai dolgozóját, aki, mint kiderült, papírok nélkül, illegálisan tartózkodott Németországban. Ilyesmit szokás német alaposságon érteni.
Frankfurt a Gallus esetében a Berlin Neukölln negyedét, de akár Budapest Józsefvárosának egynémely pontját is érintő folyamat, a városrehabilitációnak hívott dzsentrifikáció mellett tette le voksát: a főpályaudvar sínjei mellett kilométerhosszan nőnek ki a földből az újabb és újabb modern irodatömbök és lakóházak, és szőnyegbombázásszerűen építenek a kerület belsejében is új házakat. Mindent elkövetnek azért, hogy kitörjenek a drogosok, alkoholisták, bevándorlók és segélyen tengődők lakta városrész egyre jobban halványuló imidzséből. Az emelkedő lakásárakkal és lakbérekkel gyakorlatilag lakosságcserét hajtanak végre – a főként fiatal beköltözők számára a Gallus etnikai sokszínűsége pár év múlva leginkább csak a multikulturális ételkínálat okozta előnyökben fog kimerülni, már persze, ha nem húzzák le addig a rolót a büfék, hogy uniformizált salátázók, kávézóláncok, trendinek kinéző bárok vegyék át helyüket. Bármiféle molenbeekizálódás esélytelen, a dzsentrifikálódás ellen tüntető „Yuppie-k, ki a Gallusból!” üzenetek élettartama véges.
London, Párizs, Stockholm
A kormány kvótaügyi népszavazás kapcsán indított honlapján Berlin mellett Londont, Párizst és Stockholmot nevesítik, mint ahol veszélyes városnegyedek vannak. Ezekről is kérdeztem a külügyet. Franciaországot illetően a következő választ kaptam: „Egy 1996-os szabályozás 750 ún. érzékeny városi zónát listáz. Ezek rossz lakó- és munkaerő-piaci körülményekkel terhelt városrészek, melyek fejlesztése, a többi városrészhez történő felzárkóztatása kiemelt feladat. A ZUS fejlesztési program nem a belügy, hanem a városfejlesztési kérdésekért felelős minisztérium hatáskörében van.” Az 1996-os lista a http://sig.ville.gouv.fr/atlas/ZUS/ honlapon érhető el.
Az Egyesült Királyság kapcsán a külügy két sajtóhírre hivatkozott: az egyik egy 2014 telén a Daily Mail bulvárlapban megjelent anyag, mely szerint a rendőrség főfelügyelője úgy látja, az Egyesült Királyság bizonyos részei a rendőrség számára is no-go zónává váltak, ahol a helyi kisebbségi közösségek által működtetett igazságszolgáltatás érvényesül. A cikk Kelet-Londont emeli ki. A másik egy 2012-es Independent-cikk, melyben Hamid Ghodse professzor, az ENSZ Nemzetközi Kábítószer-ellenőrző Szervének elnöke arról beszél, hogy világszerte léteznek olyan közösségek, amelyek a növekvő szegénység, bűnözés, az elidegenedés és a reménytelenség miatt egyre mélyebbre csúsznak.
A cikk itt Liverpoolt említi, konkrét városrész megnevezése nélkül. A svéd rendőrség honlapján, Kiszolgáltatott helyzetben lévő körzetek címmel szerepel egy általuk idén februárban publikált összefoglaló, amely a sajtó- és a köznyelv által no-go zónaként nevesített városrészek problémáit mutatja be. A jelentések szerint „a bűnözők kényszerítés, fenyegetés, nyomásgyakorlás, illetve nyilvános helyen elkövetett erőszakos cselekmények révén befolyással vannak a helyi közösség életére, és nyíltan folyik a drogkereskedelem”. A leginkább kiszolgáltatott 15 körzetben ezen túlmenően „párhuzamos társadalmi struktúrák alakulnak ki, jelen van a szélsőségesség, a szabadságjogok korlátozása, a hitélet fundamentalista befolyásolása. Ezekben a körzetekben jelentős számú bűnöző él, a rendőrség nehezen vagy egyáltalán nem tudja ellátni a feladatát” – idézi a külügy a svéd jelentést.
A szerző a Mandiner rovatvezetője