A rendszerváltás és a globális nagytőke kapcsolatának feszegetése tabunak, sőt tudománytalannak számít a történészek között, pedig e nélkül nem érthetjük meg, mi történt hazánkban az elmúlt néhány évtizedben. A téma ráadásul különösen aktuális jelenleg, amikor az árnyékból előlépő nemzetközi pénzügyi körök nyíltan alakítják a világ és különösen Európa jövőjét.
Történészként tudom, hogy mindig folyamatokban kell gondolkodnunk, vagyis a Kádár-rendszerben kiépülő offshore céghálózatnak is vannak előképei, a külkereskedelmi lobbi tagjai is csak a háttérben megbúvó mozgásokat használták ki, lettek ennek a változásnak helyi haszonélvezői. Mozaikdarabokat tudok csak rekonstruálni, de mint tudjuk, az ördög a részletekben rejlik, így a nagy ívű elméletek helyett – amelyek könnyen lesöpörhetők az asztalról azzal, hogy összeesküvés-teóriák – lássuk néhány apró darabkáját a kirakósnak!
A Waltham-történet kapcsán a múlt héten már érintőlegesen szó esett a CW Bank körüli botrányokról is, arról, hogy 1999-ben több mint 70 milliárd forint veszteséget hagyott az országra a Magyar Nemzeti Bank bécsi bankfiókja. Az 1918-ban alapított pénzintézet 1968-tól tartozott közvetlenül az MNB alá, és a pártállam idején a legfőbb feladata az állami külkereskedelmi vállalatok ügyleteinek finanszírozása volt. Természetesen a hidegháború idején a szovjet érdekszférába tartozó országok nyugati bankfiókjai számára elsődleges feladatként szerepelt titkosszolgálati támogatással a gazdasági hírszerzés, a kemény valuta biztosítása, a szovjet arany értékesítése is.
Az állampárti időkben a CW Bank a Moszkva által irányított nyugati titkosszolgálati feladatok finanszírozásában is szerepet vállalt, a kialakult kapcsolatrendszer pedig tovább élt. Számos, főleg az egykori Szovjetunió utódállamaiban és a korábbi szocialista országokban működő cég számára nyújtott a pénzintézet hiteleket a rendszerváltás után, rendkívül magas kockázat mellett. A cégek tulajdonosai pedig szinte kivétel nélkül az egykori önkényuralmi erőszakszervezeteknek, a pártelitnek és titkosszolgálatoknak a tagjai voltak.
A kihelyezett hitelek behajthatatlanok maradtak, mint láthattuk ezt a Waltham esetében is, ennek következményeit pedig a magyar társadalom viselte. A különböző sajtóorgánumok tudni vélték, hogy a CW Bank aktív közreműködésével tüntették el a Német Demokratikus Köztársaság állambiztonságának, a Stasinak a vagyonát az egyesülés előtt álló Németország kincstára elől. Adóparadicsomokba helyezték a láthatatlan vagyont, a pénz további sorsát pedig természetesen jótékony homály fedi, de olyan híreket is lehetett olvasni, hogy az Osztrák Kommunista Párt (KPÖ) sem járt rosszul az üzlettel.
A szocializmus idején minden magyar tulajdonban lévő vegyesvállalat alapításakor nyitni kellett egy folyószámlát a CW Banknál, és ezen keresztül kellett volna lebonyolítani a cég átutalásait és egyéb pénzműveleteit. A valóságban azonban több állambiztonsági jelentést is találhatunk arról, hogy a magyar külkereskedelmi vállalatok Nyugaton működő egyes vegyesvállalatainak számláin alig történt pénzmozgás, a tényleges forgalmat máshol bonyolították le. Talán nem járunk messze a valóságtól, ha azt feltételezzük, hogy a külkereskedelmi lobbi a magyar hatóságok és a keleti titkosszolgálatok elől is rejteni akarta az információkat a vegyesvállalatok valódi pénzügyi helyzetéről – nyilván azért, mert nem a szocialista blokk és a szovjet érdekek támogatása volt az elsődleges céljuk, hanem ráébredtek arra, hogy lassan eljön az ideje az internacionalizmus helyett a globalizmus felé fordulni.
Jelenleg annyit tudunk, hogy a magyarországi külkereskedők egy része előszeretettel nyitott számlát egy bécsi magáncégnél, a Winter Banknál. A bécsi Winter Bankot 1892-ben alapították, de jelentősége csak a második világháború után nőtt meg. 1959-ben betársult a cégbe Simon Moskovics Magyarországról elszármazott kereskedő, aki 1949-ben emigrált Ausztriába. Vezetése alatt a bank specializálódott a Kelet–Nyugat közötti kereskedelmi tranzakciók szervezésére és finanszírozására, együttműködve a blokk országainak állami tulajdonban lévő bankjaival.
1963-ban elnyerte azt, a pénzintézetek tekintetében kivételesnek számító engedélyt, hogy aranyat importálhatott Ausztriába, és – az osztrák állami pénzverdével kötött megállapodás szerint – aranyérméket állíthatott elő, és forgalmazhatta őket. Üzleti sikerei a hetvenes évek elejére Ausztria legnagyobb magánbankjává tették, de a sikertörténet nem szakadt meg: 1997-ben a Winter Bank a világ ezer legnagyobb bankjának ranglistáján a 16. helyet foglalta el. A magyarországi párt- és pénzügyi elit a hetvenes-nyolcvanas években gyakran üzletelt a bécsi Winter Bankkal, ez fel is keltette az állambiztonság figyelmét.
Nyomozóik megállapították, hogy „magyar kereskedők, üzletkötők a bécsi Winter Bankba helyezik el a pénzüket,” az intézmény azoknak „illegális bankbetéteit kezeli”. A nyolcvanas évekre a Szovjetunió és a tőle erőteljes függésben lévő szatellitállamok gazdasága annyira megrendült, hogy a fennálló rendszer bukásának bekövetkezte nem, inkább csak annak időpontja volt kérdéses. Nyilvánvaló, hogy a világrend várható újrarendeződésére készülve több nyugati hatalom, pénzügyi érdekcsoport is megpróbált már előre pozíciókat biztosítani magának a térségben. Valószínűleg ennek a helyezkedésnek lehet az egyik megnyilvánulása a Winter Bank magyarországi szerepvállalása is.
A belügyi hírszerzés információi szerint Moskovics a nyolcvanas évek elején már az osztrák pénzügyminiszter egyik bizalmi embere, tanácsadója volt, vagyis kormányzati befolyással is rendelkezett. A Winter Bank a hidegháború alatt – a belügyi hírszerzés információi szerint – elsősorban a szocialista országokból származó valutákkal és aranyértékekkel foglalkozott, „a többi osztrák bank is ide fizeti be a megvásárolt, szocialista országokból származó pénzeket. A kicsempészett valutákat rendkívül nagy összegben forgalmazzák.”
Amennyiben adni lehet a hírszerzés megállapításaira, a Winter Bank a nyolcvanas évekre a kelet–nyugati kereskedelmi forgalom és gazdasági kapcsolatok kulcsszereplőjévé vált, és gyakran birtokába kerültek bennfentes információk is: „a bécsi Winter Bankban részletes ismeretekkel rendelkeznek Magyarországon még tervezés, előkészítés alatt álló pénzügyi intézkedésekről”.
Ezen a megállapításon már meg sem kell lepődnünk, ha tudjuk, hogy Moskovics szoros együttműködésben dolgozott a hazai külkereskedelmi lobbi két legfontosabb személyiségével: Salusinszky Istvánnal, aki 1980-ig volt a Magyar Külkereskedelmi Bank elnöke, és Fekete Jánossal, az MNB elnökhelyettesével. „Moskovics feltűnően jó kapcsolatban áll Fekete Jánossal, Nyugaton lévő pénzét (vagy annak egy részét) Moskovics kezeli” – olvashatjuk a hírszerzés jelentésében.
A 2006-ban Magyar Köztársasági Érdemrenddel kitüntetett Fekete már 1981-ben „postaládacéggel” rendelkezett a Bahamákon, ott moshatta tisztára az illegális forrásból származó adómentes jövedelmét az állambiztonság szerint. A gazdasági kapcsolatokat igyekeztek közéleti és közérdekű tevékenységgel legalizálni, hiszen mind Fekete, mind Moskovics aktívan szerepet vállalt a Bécsben megalapított Közéleti Bizottság munkájában, amelyet a magyarországi zsidó értékek megőrzésére hoztak létre. 1983-tól a Közéleti Bizottság tagjai gyakran beutaztak hazánkba, mivel a deportálások 40. évfordulójára szerettek volna megemlékezéseket szervezni.
A holokauszt borzalmaihoz és áldozataihoz méltó megemlékezések kevésbé érdekelték az állambiztonságot, azonban a szervezés közben nyélbe ütött üzletek annál jobban. „A müncheni zsidó nagytőke, az osztrákhoz hasonlóan, szeretne bekapcsolódni a magyarországi fejlesztésekbe, elsősorban tőkével” – írták saját interpretációjukat a belügyesek.
A vasfüggöny keleti oldala természetesen kiaknázásra váró piacot jelentett a kapitalista vállalatok számára, a befektetők és vállalkozók érdeklődése Magyarország iránt korántsem meglepő.
A rendszer azonban összeomlóban volt, és a tőke szempontjából egyáltalán nem volt érdektelen, hogy miképpen fognak alakulni a hatalmi pozíciók a szovjet blokk széthullása után. Naivitás lenne azt hinni, hogy aktívan ne avatkoztak volna be bizonyos pénzügyi körök a politikai erőviszonyok alakításába. Természetesen a magyar titkosszolgálat igyekezett figyelemmel kísérni a befolyásszerzés menetét, és az általuk készített feljegyzésekből kitűnik, hogy a Winter Bank tulajdonosa és holdudvara támogatást akart nyújtani a belső ellenzék bizonyos csoportjainak, remélve, hogy a bekövetkező átmenet után sikerül saját pozíciójukat megerősíteni: „a bécsi Winter Bank alkalmazottja közölte a hírforrással, hogy Bécsből nagyobb összeget szeretnének eljuttatni Rajk Lászlónak, Kertész Róbertnek és egy bizonyos Iván utónevű személynek.
Ezt követően »megbízható zsidó fiúk« után érdeklődött, akik összekötőként felhasználhatók a belső ellenzékkel való kapcsolattartásban. Több magyar állampolgár nevét is felvetette, akikről szeretett volna jellemzést kapni.” Azt, hogy a támogatás megérkezett-e, nem tudhatjuk, viszont a jelentésben körülírt belső ellenzéki csoport megegyezik a későbbi SZDSZ-szel.
Arról a „rendszerváltó pártról” van szó, amelyik kisajátította magának az antikommunista és a demokratikus jelzőket, majd az első adandó alkalommal koalícióra lépett a kommunista és antidemokratikus állampárt utódjával. Mindezzel együtt rendkívül nehéz ennek a kérdésnek a mérlegét megvonni, hiszen a szocializmus összeomlásában katalizátorként hatottak ezek a külső erők, így a demokrácia és a szuverén, szabad Magyarország megszületésében kétségtelenül szerepük volt.
A gazdasági pozíciók elosztásánál, a privatizáció erkölcsileg erősen aggályos meneténél azonban előnyt élvezhettek, ki tudja, pontosan milyen károkat okozva ezzel az országnak. Erre a folyamatra már a kémelhárítás is felfigyelt 1988-ban, és jelentéseikből kiolvasható, hogy az a kör, amelyet a Winter Bank támogatni kívánt, vagyis a későbbi SZDSZ magja, a globális pénzügyi érdekeknek megfelelően igyekezett cselekedni.
Az egyik állambiztonsági jelentés szerint Haraszti Miklós a The New York Times újságírójának a következőket mondta: „A Magyarországon élő zsidóság igyekszik úgy a vezetésben, mint az ellenzékben megfelelő pozíciókat kiharcolni, tekintettel arra, ha itt egy esetleges rendszerváltás lesz, az irányító posztok a zsidók kezében legyenek.” Amennyiben hitelt lehet adni ennek a szövegnek, mindenképpen pontosítani kell: nem a Magyarországi zsidóságról beszélt Haraszti, hanem csupán a saját szűk baráti köréről, arról a belső ellenzéki csoportosulásról, amelyet a fent említett pénzügyi hatalmak támogatni akartak.
Ugyanebben a jelentésben arról is olvashatunk, hogy a Haraszti Miklós lakásán rendezett összejövetelen elhangzott: „a FIDESZ egy goj-szekta”, ellenben „a TUDOSZ [Tudományos Dolgozók Szakszervezete] a zsidók irányítása alatt áll”. A félreértések elkerülése végett újra kiemelem, hogy ebben az összefüggésben nem a szereplők saját maguk által hangsúlyozott etnikai/vallási hovatartozása a lényeg, hanem egy szűk elitet írt körül a beszélő, amelynek célja a politikai, kulturális és gazdasági hatalom kisajátítása volt, külső segítséggel.
A retorika pedig évszázados törésvonalak mentén formálódott, amelyet nem tudott a rendszerváltó értelmiség sem meghaladni, és ez a választóvonal határozta meg a kilencvenes évek közéleti-politikai történéseit is. De ez már egy másik téma.
A globalisták legfőbb célja egy általuk irányított elit kinevelése volt, amelybe már ekkor bekapcsolódott jelenkorunk „jelképes” alakja is: „Soros György, az MTA–Soros Alapítvány elnöke, jelentős tőzsdei vesztesége ellenére további egymillió dollárt kíván folyósítani egy olyan magyarországi intézmény létrehozására, melynek profilja a vezetőképzés lenne később létrehozandó vegyesvállalatok számára.”
(Folytatjuk)
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (1.) – Hírszerzők versenye
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (2.) – „Alkotmányos költségek”
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (3.) – Az offshore kezdetei
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (4.) – A Waltham és a Videoton kooperációja