A káptalantóti piac forgatagában akkor is érdemes elvegyülni, ha nincs bennünk komolyabb vásárlási szándék. A korán kelők kilenc órakor már hazafelé tartanak, türelmesen kerülgetik egymást a parkolóban, ami ez esetben a széles mező, kosaruk a vasárnapi ebéd hozzávalóival, zöldséggel, gyümölccsel, sonkával, sajttal és finomabbnál finomabb házi süteményekkel megrakva. Arcukon a hódítók elszántsága és a győztesek elégedett mosolya látszik, bár tudnivaló, hogy a Liliomkertre nem áll a latin mondás, mely szerint a későn jövőknek már csak a csont jut.
A ligetes kertben még déltájban is felfedezésre vár néhány kézműves termék, ruha, cipő, csecsebecse, a bámészkodó csak órák múltán lankad, és megpihen a kerthelyiségek egyikében. Békebeli a piacozás, lehet itt alkudni és nagyokat beszélgetni, így nemcsak az árukról, de az árusokról is sok mindent megtudhatunk.
Őslakosok és „gyüttmentek”
– Izzadságos formája ez a pénzszerzésnek, egészen más, mint vásárolni egy konténer kínai tornacipőt, és két hét alatt továbbadni – mondja Birkás Balázs biogazda, akinek öt hektáron termő kilenc mandulafajtája és családi kertészetéből való zöldségei iránt nagy a kereslet a Liliomkert termelői piacon.
– Ugyanakkor furcsa, örömteli érzéssel tölt el, ha valaki megveszi a zsenge cukkinit, és egy hét múlva visszajön, hogy elmondja, milyen finom volt. Jó élelmiszert előállítani mentális értelemben is haszon. Az őstermelők számontartják egymást a tóti piacon, ismerjük a másik gazdaságát, termőterületeit. Ha tudom, hogy az árut jövő vasárnapig nem lehet eltárolni, délre viszont már otthon akarok lenni, akkor adok belőle a mellettem álló gazdáknak is, mert nálam csak tönkremenne. Ugyanígy mi is rengeteg mindent kapunk. Aki bekerül egy zárt közösségbe, annak nem elég felmérnie, hogy kitől mit kaphat, azt is végig kell gondolnia, hogy ő maga mit adhat. És nagyon könnyen találni olyan helyzeteket, amikor adni tudunk. Nem pénzért, barátságból.
Birkás Balázs fővárosi életét elcserélte vidéki életformára, és a kétszáz lelkes Szentbékkállán talált otthonra. Ha nagy ritkán Pesten jár, feltűnik neki, hogy a siető emberek mintha kerülnék egymás tekintetét. Ehhez képest Szentbékkállán a szembejövő, ha jobb ötlete nincs, megkérdezi, hogy vannak a kutyái, melyek minden lépését boldogan követik. Ilyen kommunikációs gesztusban Pesten nincs része.
Óév végén a falu apraja-nagyja összegyűlik, őslakosok és „gyüttmentek” sűrű kézfogások között bocsánatot kérnek, ha esetleg megbántották volna egymást. Így lépnek az új esztendőbe. Számontartják a nyaralókat, tudják azt is, hogy ha valaki nekilát a pincéje téliesítésének, az többé már nem nyaraló – készül a tevékeny nyugdíjas évekre.
Az őstermelő szerint az emberi élet olyan, mint a pályaudvar: vonatok befutnak, aztán továbbmennek, és rajtunk áll, hogy melyik szerelvényre ugrunk föl. Nem lehet a végtelenségig hezitálni. De azért neki nagy szerencséje, hogy könnyen megtalálja a hangot mindenkivel.
– Volt a családunkban egy fura szokás: a fiúk nemzedékeken át idegen ajkú lányt vettek feleségül. Nagypapám testvérének japán felesége volt, akit öreg néniként is kortalannak láttam a porcelánbőrével – tipegve járt, és csicseregve beszélt, mély benyomást tett rám. A másik testvér svéd asszonyt hozott a házhoz, édesanyám pedig osztrák, de nem Ausztriában, hanem Észak-Olaszországban született. Bizonyára nagyon sokfelé éltem volna én is, ha közben nem csukták volna be a határokat, de azért amikor húsvét ünnepén összeverődött a család, átéltem a bábeli káoszt, mert mindenki más nyelven beszélt az asztal körül.
A német volt az egyetlen, amelyet mindenki megértett. Tizennyolc éves koromban elkezdtem fordítani, tolmácsolni, mellette autó-motor szerelő inasként dolgoztam, jártam a Műegyetemre három évet, aztán szereztem közgazdasági és külkereskedelmi képzettséget, hallgattam nemzetközi magánjogot – mindennek nagy hasznát vettem később, a saját gazdaságomban. Ma is fordítok, bár nem sokat, és kerestem egy olyan szakirányt, ahol nem tülekednek a tolmács kollégák: ez a jog.
A biogazda az eltérő világképek között is „fordít”, szívesen és színesen beszél életéről, a Birkás Mandulafarm és Fordítóiroda Betéti Társaság működtetéséről, nem véletlen, hogy a vidéki élet iránt érdeklők gyakran választják tanulmányútjaik helyszínéül otthonát és a 250 éves szentbékkállai családi kúria köré telepített mandulaültetvényt.
A gazdával a Káli-medence és a Balaton-parti települések őstermelői között találkoztam először, sokatmondó volt a Hogyan lehet gazdaságosan működtetni egy kisvállalkozást? című előadása is a Salföldi Műhely Népfőiskola Egyesület szervezésében. Főképp a buktatók miatt… Érdekelt, mi indította a jól menő, fővárosi tolmácsot az életformaváltásra.
Gazda a Váci utcából
– Tapasztalatom szerint a férfiak tíz-tizenkét évenként elkezdik unni az életüket, és teljesen igazságtalan módon ezt az asszonyra kenik. Az én életem már egyhangú, nincs benne semmi szép, mondják, és lecserélik az asszonyt. Pedig férj és feleség összekovácsolódott együttesén kár változtatni, érdemes inkább olyan kenyérkereset után nézni, amely állandó gondolkodásra késztet – akkor aranyat ér, ha van egy bevált társ, akivel a terveimről, gondjaimról beszélgethetek. A rendszerváltozás idején ráébredtem, hogy amit eddig csináltam, megélhetést adott, de nagy örömöm nem telt benne. Volt bennem némi kapzsiság is, na nem mintha azt hittem volna, hogy a paraszti lét az aranytojást tojó tyúk. De a családunk szentbékkállai szőleje az államosítás után tsz-kézbe került, és azt azért szerettem volna visszakapni.
Kezdeményeztem a kilépésemet, határozottan állítva, hogy édesapám után a tagságot is megörököltem – én voltam az örököse, hát miért éppen ez az egy dolga ne szállt volna rám? Abban a zűrzavaros világban, 1989 decemberében még ez is átcsúszott. Bár hátulról egy idős úr rám szólt a taggyűlésen: Szóval a földet akarja visszakapni? – Hát igen – vallottam be. – Minek? – faggatott tovább, és akkor úgy éreztem, ha ebben a körben, ahol az elmúlt negyven év így vagy úgy, de mindenkit megnyomorított, azt válaszolom, hogy vissza akarom kapni, ami az enyém, azzal vadonatújat nem mondok. Rokonszenvesebbnek gondoltam azt felelni, hogy gazdálkodni akarok.
Erre már fölkapták a fejüket a szentbékkállaiak, hogy itt ez az őrült budapesti a Váci utcából, és megkérdezték, értek-e hozzá. Mondtam, hogy nem, de számítok a helybeliek segítségére. Nemcsak hogy megszavazták a kilépésemet a tsz-ből, hanem mindjárt létre is jött egy tanácsadó testület, az emberek egymás szavába vágva magyarázták, mit volna érdemes termesztenem. A hozzá nem értésem olyan mértékű volt, hogy nekem akkor minden tanács jól jött. Azóta elkövettem az összes elkövethető hibát, megtanultam, hogyan lehet a magam keltette zavarból kimászni és önfenntartó gazdaságként működni.
A család vincellér ősei miatt felmerült, hogy az új gazda kezdjen nyomban szőlőtelepítésbe. De akkor már látni lehetett, hogy az Európai Unió fürdik a borban, prémiumot fizetnek a tulajdonosoknak, ha hajlandók kivágni a tőkéiket. Sejthető volt, hogy az EU nem Birkás borára vár, ezért a vállalkozó kedvű szakfordító inkább a mandula felé fordult. Úgy okoskodott, hogy a gyümölcstermesztés is remek dolog, nem kell annyit robotolni, mint a zöldségkertészetben, viszont a gyümölcstermesztő zsarolható. Ha a felvásárló azt mondja, hogy ez a meggy holnapra megpunnyad, és elvinné ugyan, de csak áron alul, akkor ott áll a gazda, és nincs választása.
A mandula mellett szólt, hogy azt nem kell azonnal eladni, megfigyelhető a piac ármozgása: karácsony előtt nagy a kereslet iránta, januárban senki nem akar a csonthéjasokról tudni, de márciusban visszatér a piac, és júniusra magasabb a mandula ára, mint karácsonykor.
Az újdonsült gazda állami támogatással létesítette az ültetvényét, legnehezebben annak a pályázati feltételnek tudott megfelelni, hogy hat hónap alatt kellett a kétezer mandulacserjét beszereznie. A Brózik Sándor nemesítette tétényi fajtákat választotta. Jó érzékkel felvette a kapcsolatot a hazai és külföldi agráregyetemekkel – tőlünk nyugatabbra is szívesen fogadták az érdeklődését, miután kelet-európai embert akkoriban még nemigen láttak, így Birkás Balázs megfordult a világ mandulaültetvényeinek jelentős részén, járt Andalúziában, Szicíliában, Kaliforniában, és azt tapasztalta, hogy Brózik Sándor nevét mindenütt ismerik. Ez megerősítette a választásban.
– De mit látott a világ nagy ültetvényein, és milyen tapasztalatot tudott belőle levonni? – kérdezem.
– Kaliforniában láttam, hogyan nem akarok mandulát termelni: ki szeretne szkafanderben szüretelni csak azért, mert két héttel korábban olyan lombhullató szerrel permetezett, amelyhez csak gázálarccal meg gumikesztyűvel lehet közelíteni? Eleve úgy indultam neki, hogy biogazdaságom lesz. Hitem szerint fölösleges az embernek annyi vegyszert ennie, és úgy számoltam, hogy így jelentősebb jövedelemhez is juthatok. Persze én is permetezek minden nagyobb eső után, de a Magyar Biokultúra Szövetség tagjaként a kártevők ellen csak néhány biztonságos, fel nem szívódó szert – réz-, kén- és olajos készítményt – használok.
Lehet kísérletezni!
A bő termés reményében érdemesnek látszott minél több fajtát telepíteni, hogy a virágzás és a betakarítás időben elhúzódjon, mert nagy károkat tud okozni a tavaszi fagy, ősszel pedig még a legszorgalmasabb családnak is túl nagy teher, ha a kétezer fa egyszerre kezd teremni.
Ilyenkor jönnek a nyugdíjas ajkai bányászok, akik igen örülnek a munkaalkalomnak, és meg is mutatják, hogy érdemes volt felkérni őket a mandulaverésre. Puszta jóindulatból úgy verik össze a fát a hosszú póznákkal, hogy a jövő évi termőrügy is a földön marad… Jobban járunk, ha a magunk erejére hagyatkozunk, még ha elhúzódik is a szüret.
A betakarítás után már csak az értékesítés következik: Birkás Balázs az első évben ugyan kapcsolatba lépett külföldi felvevőkkel, mert nem volt biztos abban, hogy megél a magyar piacon, de hamar rá kellett jönnie, hogy nem érdemes még az export nyűgét is a nyakába venni. A biomandula keresett termék Magyarországon, egyébként is úgy látja, nem állunk olyan jól egészségileg, hogy minden biotermést külföldre vigyünk. A mára már nyereséges gazdaságot persze nem lehet a család ellenében működtetni. Az életmódváltásra sem kerülhetett volna sor a család beleegyezése nélkül.
– Már a legelején látszott: vagy együtt csináljuk, vagy mást kell kitalálni. Az sem mindegy, hogy a gyerekek úgy veszik-e a váltást, hogy az apjuk most herdálja el az örökségüket, vagy örömmel részt vesznek a gazdálkodásban, mert azt mondják, hogy mindez majd egyszer a mienk lesz. Nekem a három fiam közül kettő elvégezte Gödöllőn az agráregyetemet – valójában a középső, Dániel az, akit igazán érdekelt a gazdaság, ma már együtt visszük a terheket. Szerencsés, mert a felesége cukrász, aki azt mondja, őrültség a termést ömlesztett áruként eladni, marcipánt kell csinálni belőle. Itt a pálya, lehet kísérletezni!
Már csak arra vagyok kíváncsi, nyugdíjba lehet-e vonulni biogazdaként. Birkás Balázs állítja, biztosan nyugdíjba megy majd, ha egyszer megöregszik, de egyelőre semmi oka nincs ezen gondolkodni. A legidősebb fia fogalmazta meg ezt világosan: apa még a ravatalon is tele lesz tervekkel.