– Inheritors of the Earth (A Föld örökösei) című könyvét tavaly a The Guardian és a The Economist is az év könyvének választotta. Mondandója fényében tisztázzuk: mégsem az emberiség dönti romba a világot?
– Bizonyos részeit valóban elpusztítjuk a Földnek: fajok tűnnek el az emberi tevékenység nyomán, és drasztikusan megváltoztatjuk a környezetünket.
– Az ön álláspontja szerint ez mégis rendben van így.
– Igen és nem. Abban az értelemben rendben van, hogy a Föld ökoszisztémája nem omlik össze az emberiség miatt. Még mindig hatalmas számban élnek körülöttünk különböző fajok, a növények fotoszintetizálnak, megeszik őket a növényevő állatok, amelyekkel a ragadozók táplálkoznak. A rendszer működik, igaz, néha új fajok részvételével, más fajok pedig eközben ki fognak pusztulni. A túlélés kulcsa ezen a bolygón, hogy az adott faj felvegye a lépést a környezeti változásokkal, és oda menjen, ahol optimálisak számára az életfeltételek. Az elmúlt néhány millió év során az összes Európában ma élő faj úgy élte túl a jégkorszakokat, hogy előre és hátra mozogtak a kontinensen keresztül. Ma mi nézünk szembe a környezeti változással, ám ahelyett, hogy fenyegetésként gondolnánk rá, értelmezzük úgy, hogy mindez a természet válasza arra, amit teszünk. Lehetőség arra, hogy alkalmazkodjunk az új kondíciókhoz. Antropomorf értelemben a globális felmelegedés olyan, mint az ökoszisztéma öngyógyító rendszere, nekünk pedig nem a változás tüneteit kell kezelni, hanem az okát.
– A természetvédők a legrosszabbakkal riogatnak: közel a vég, olvad a sarkvidéki jég, naponta kipusztul egy állatfaj. Lehet a környezetvédelemnek ma optimista felfogása?
– Kétségbeesni túl könnyű. Úgy lehet optimistán állni a környezetvédelemhez, hogy a bolygó biológiai sikersztorijaira fókuszálunk ahelyett, hogy a kipusztult állatokon merengenénk. Segíteni kell ugyan a nehéz időket megélő fajokat, de ugyanennyire legitim dolog, hogy lehetővé tegyük a többi, új fajnak, hogy még sikeresebbé válhassanak.
– A természet a győzteseket szereti, a példák mégis azt mutatják, hogy mi, emberek a vesztesekért, a veszélyeztetett állatokért küzdünk. Miért bukik el az egyik faj, és mitől válik sikeressé a másik?
– A sikerhez gyakran csak szerencse kell. Sok állat azért maradhatott fenn, mert egyszerűen kedveljük őket. Az észak-amerikai mókusokat annak idején szerették háziállatként tartani: ma már elszöktek és vadon élnek, de nagy létszámukat a szerencséjüknek köszönhetik. Vannak olyan fajok is, amelyek az ember által kreált világban, a mezőgazdaságban vagy a városokban nagyszerűen alkalmazkodtak a megváltozott környezethez. A magas épületek olyanok, akár az ember által épített szirtek. A közönséges városi galamb alapvetően sziklalakó madár, amely ugyanúgy használja a mesterséges hegyeket és földet, mint korábbi természetes élőhelyét.
– A galambokat viszont nem kedveljük.
– Ahogy a patkányokat sem, mégis nekünk köszönhetik, hogy a világon szinte mindenhol elterjedtek.
– Tehát az egyes fajok sikere csak rajtunk múlik, az anyatermészetnek nincs beleszólása?
– Semmi kétség, az emberiség vezeti a bolygót a környezetváltozás felé, mégsem gondolhatunk magunkra úgy, mintha különválaszthatóak lennénk a természettől. A világnak nincs már olyan zuga, amelyre nem hatott még az ember, mi pedig ugyanígy a biológiai rendszerből fejlődtünk ki. A fejlődés tempója ugyan meglepő, de végső soron a természetes evolúciónkból fakad. Az evolúció pedig arról szól, hogy ki éli túl. Mi túléltünk. Az emberiség része a biológiai rendszernek, nem pedig különálló entitás, amely károsítja azt.
– Könyvében az emberek hibridizálódásáról is ír. Az evolúció során nemcsak a növények és állatok, de mi is „kereszteződtünk”?
– Amikor a modern ember elhagyta Afrikát, hogy meghódítsa Európát, akkor ott már létezett egy másik emberfaj. Az afrikai ember párosodott hát vele, így minden ma élő ember a génjei 1-4 százalékában magában hordozza az európai ősembert. Darwin még nem volt tisztában ezzel, de a modern genetika már tudja, hogy minden fajban nyomon követhető a hibridizáció története. Az evolúció során különféle fajok párosodnak egymással, és néha új típusokat hoznak létre: ez a hibridizáció a modern világ sajátja. Sosem látott tempóban zajlik, szerte a bolygón az ember mozgatja a fajokat. Így találkozhatott egy Észak-Amerikában és egy Dél-Amerikában honos növényfaj Skóciában, ahol a reprodukció során kialakult egy olyan majomvirág, amely sehol máshol nem létezik.
– Úgy fogalmaz, hogy nem nyerhetünk a klímaváltozás ellen. Nem is érdemes harcolni?
– De érdemes, mert minimalizálni kell az üvegházhatású gázok kibocsátását, hogy minél kisebb mértékű legyen a felmelegedés. A zéró klímaváltozás nem opció. A kérdés az, hogy kevesebb, kicsit több vagy sokkal több lesz-e a felmelegedés. A változás feltartóztathatatlan.
– Az afrikai fekete orrszarvú menedéket találna a mediterrán cserjék közt, a provence-i pillangók a dél-angliai gyepeken – írja. Hogyan segíthetünk alkalmazkodni az állatoknak?
– Egyes állatok maguktól nem tudnak új élőhelyre költözni. Európában a leginkább veszélyben levő fajok többnyire a mediterrán területeken élnek. Dél-Spanyolországban, a Sierra Nevada hegység tetején például lakik egy pillangófaj. Ahogy az időjárás egyre forróbbá és szárazabbá válik, a pillangó egyre feljebb költözik, egészen addig, amíg már nem lesz hova mennie. Noha Észak-Európa tökéletesen megfelelő lenne számára, nem tud lemenni a hegy lábához és átkelni a kontinensen, hogy elérje a megfelelő élőhelyet. Az egyetlen reális lehetőség, hogy segítünk neki: meg kell nézni, hogy az egyes veszélyeztetett fajokat hova tudnánk áttelepíteni, ahol túlélnének. A britek persze nincsenek elájulva a nem őshonos fajok betelepítésétől, attól tartanak, hogy azok esetleg megváltoztatják az ökoszisztémájukat, aminek következtében más fajok fognak eltűnni. A Spanyolországban és Portugáliában élő ibériai hiúz a világ talán legveszélyeztetettebb macskaféléje. Szinte csak nyulakat eszik, ami bőven akad Angliában, az áttelepítéssel meg lehetne őket menteni. Angliában viszont ellenzik a tervet, hiszen ez a hiúz nem őshonos náluk, eközben a spanyolok azt mondják, az ő macskájuk, hát ők is akarják megmenteni! Ez az igazi kihívás: a környezetvédő nacionalizmus. Az emberek a saját fajaikat akarják megmenteni a saját országukban ahelyett, hogy maximalizálnák a világ állatainak és növényeinek túlélési képességét.
– Ön a környezetvédők és természettudósok által jövendölt hatodik tömeges kihalás helyett hatodik genezisről beszél. Új kezdet hajnalán vagyunk?
– Az elmúlt félmilliárd évben öt nagy kihalási hullám zajlott le, ezek során a Földön akkor élő fajok minimum háromnegyede pusztult ki. A tömeges kihalások nyomán a túlélők új növényekké és állatokká variálódtak, hogy túléljenek. A ma élő fajok ezeknek a túlélőknek a leszármazottjai. A kihalás után hirtelen egy csomó lehetőségük lesz a megmaradt fajoknak, hogy kihasználják az új környezetüket. Mind az öt tömeges kihalást tömeges diverzifikáció követte. Ha úgy tetszik, egy új genezis, persze nem bibliai értelemben. Az ember elég sok fajt lát kipusztulni, ami lehet, hogy a hatodik hullámhoz vezet, de egyelőre a közelében sem vagyunk ennek a pillanatnak. Jelenleg öt-tíz százalék közötti a kihalófélben levő állatok aránya, ami nagyon messze van a hetvenöt százaléktól. Ha nem teszünk semmit, hogy lassítsunk a folyamaton, akkor is évezredekbe telik, mire elérjük ezt az arányt. Az én meglátásom szerint viszont átalakult az ember és a természet kapcsolata, hiszen nemcsak a régi fajok elpusztítói vagyunk, hanem újak megteremtői is.
– Tegyük fel, hogy ön vezeti a legnagyobb környezetvédő szervezeteket, mondjuk a WWF-et, a Greenpeace-t. Mit csinálna másként?
– Demokráciában élünk, szóval ha én lennék a felelős, hamar leszavaznának. Azt gondolom, hogy a természetvédők elsősorban mindent meg akarnak őrizni olyannak, amilyen. A legtöbb ökológiai mozgalomban elfogadják a változást, mégis, amikor a természetvédelmet illető döntéseket hoznak, azon dolgoznak, hogy hogyan állítsák meg azt. Ma viszont már nincs lehetőség arra, hogy mindent megtartsunk a mostani törékeny állapotában. A veszteség elkerülhetetlen. Biológiai szempontból nincsenek jó és rossz fajok, mégis gyakran sóvárgunk a régiek után. Ebben a változó világban folyton visszapillantgatni nem túl gyakorlatias. Eldönthetjük, hogyan menedzseljük az ökoszisztémát érő változásokat, más utakat kereshetünk a jövő energiaellátására, a mezőgazdaságra, de senki nem tudja megjósolni, hogyan fog kinézni a világ ötven év múlva. Már nincs beleszólásunk abba, hogy a változás eljön-e vagy sem, de az irányt, hogy merre szeretnénk menni, még megválaszthatjuk. A választás nem tudományos probléma, hanem emberi preferencia kérdése.