A Római Magyar Akadémia volt igazgatója, Molnár Antal 2016-ban konferenciát szervezett az Európa peremén fekvő országok nemzeti templomairól. Az előadások egy római kiadónál kötetben is megjelentek. Ezt megelőzően kezdte kutatni a római magyar nemzeti templomok történetét.
De vajon mi is az a nemzeti templom? Ez a titulus ugyan nem egyházjogi természetű – magyarázza Molnár Antal, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének munkatársa –, de azokat az egyházakat nevezhetjük így, amelyeket a pápa okirattal – többnyire bullával – megerősítve valamely nemzeti közösség képviselőinek adományozott.
Általában nemcsak templomot kaptak búcsúkiváltságokkal, hanem engedélyt is ispotály, zarándokház építésére. Ezek a közösségek a Rómában élő egy nemzethez tartozók vallásos társulatai voltak, amelyek szakrális központjává váltak a római nemzeti templomok.
A magyarok számára nyilván a pálosok a legfontosabbak. De a nemzeti templomok sorában a legismertebb az ír domonkosok temploma, az ősi Basilica di San Clemente vagy az ír ferencesek San Isidorója. Persze olyan római templom is van, ahol csak egy ideig szolgáltak egy-egy nemzethez kötődő szerzetesek. Ilyen például a Spanyol lépcső fölötti Santissima Trinitá dei Monti. Ezt francia király építtette, és egy ideig francia minimiták tartották fönn, majd egy apácarend Rómában élő tagjai.
A mai turisták a másik francia nemzeti templomot ismerik elsősorban, ennek Szent Lajos a védőszentje, és San Luigi dei Francesi néven szerepel a térképeken. A XIX–XX. században már számos Európán kívüli nemzet is kapott vagy épített templomot Rómában. A római nemzeti templomoknak presztízsük is volt és van, mert egy-egy nemzet reprezentációjának kiemelt helyszínei.
Rómában az első intézményes magyar jelenlétet Szent Istvánnak köszönhetjük, aki, mint mondja Molnár Antal, zseniális külpolitikai tevékenységet folytatott, és rendkívül magabiztosan tájékozódott a nemzetközi térben. Négy magyar zarándokházat alapított: Rómában, Ravennában, Konstantinápolyban és Jeruzsálemben épültek ispotályok az oda látogató magyarok számára. Igazából csak a római tovább élésére van bizonyíték, ez egészen 1776-ig működött. Ekkor a Szent Péter-bazilika új sekrestyéjének építése miatt bontották le. Emlékét ma a San Pietro sekrestyéje előtt márványtábla hirdeti.
Nem véletlen, hogy Szent István éppen ezen a helyen alapított zarándokházat. A többi nemzetnek is hasonló intézményei – korabeli megnevezéssel scholái, templomai és zarándokházai – álltak e területen. Első királyunk világosan látta, milyen alapvető érdek és szimbolikus tett belépni ebbe a térbe. A VIII–IX. századtól kezdve a frankok, longobárdok, frízek, angolszászok már létrehozták scholáikat a Szent Péter-bazilika déli felén, egyutcányira Nagy Konstantin templomától. Ezek közelségében alapította Szent István a magyar zarándokházat. Kétszáz évvel később, mint sok más európai náció, mégis nagyon korán.
Az ezredforduló körül alakult új államok vezetői közül egyedül Szent István ismerte föl ennek fontosságát. A zarándokház egy II. István pápa által építtetett, VIII. század közepi templom mellett kapott helyet. Bár az alapítás emlékét Hartvik nagyobbik legendája őrizte meg, de a XI. századból már fönnmaradt olyan pápai oklevél, amelyik említést tesz a magyarok zarándokházáról és templomáról, vagyis bizonyosra vehető, hogy a legenda ezúttal történeti tényt rögzített.
Történészek számára a legizgalmasabb kérdés a források megtalálása. Magyarországon nemigen találhatunk adatot a Szent István alapította magyar zarándokház működéséről. Azonban Rómában rendkívül gazdag gyűjtemények vannak, és ezek között sokban alig-alig járt magyar történész. A Collegium Germanicum-Hungaricum levéltára kézenfekvő forrás, de a hazai alapítású intézmények históriájának feltérképezéséhez nagyon különböző forráscsoportokat kell tanulmányozni.
A Fabbrica di San Pietro levéltára mostanáig magyar szempontból kiaknázatlan dokumentációt jelentett. A Szent Péter-székesegyház építésével és fenntartásával foglalkozó intézménynek külön levéltára van. Ebből ismerhetjük meg a kisebb Szent István-templom lebontásának körülményeit. Egy nagyon egyszerű, kora középkori templom volt a magyarok első nemzeti temploma az Örök Városban, háromosztatú, nyolcoszlopos eklézsia.
És a Szent Péter-káptalan levéltárában találhatók azok az összeírások, amelyekből kiderül, hogy kik laktak a magyar templomhoz tartozó házakban. Elsősorban nem is magyarok, mert az intézményt és a hozzá tartozó házakat bérbe adták, főként a Szent Péter-bazilika körül élő pékeknek és más mesterembereknek. Ennek ellenére a magyarok emlékét egy kis utca és udvar is megőrizte a kora újkori összeírásokban „Magyarok tere” és „Magyarok udvara” néven.
A biztató kezdet ellenére, mint Molnár Antal kutatásaiból kiderül, a római magyar zarándokház kiváló adottságai mellett sem tudott komolyabb politika- vagy társadalomformáló tényezővé válni. Luxemburgi Zsigmondig egyetlen magyar uralkodó sem tartotta fontosnak a római magyar zarándokházat és templomot. Zsigmond számára fontos lett a római magyar reprezentáció, ezért foglalkozott a zarándokház és a templom megújításával. Sőt ezen túl ő segítette elő a magyar pálosok római letelepedését 1404-ben. Ekkor kapta meg a magyar alapítású szerzetesrend a San Salvatore in Onda templomot.
A Szent Péter-bazilika régi sekrestyéje és a kisebb Szent István-templom a magyar zarándokházzal a lebontás előtt, 1776 (Francesco Cancellieri)
Ötven évvel később V. Miklós pápa egy bullával adta a pálosoknak a Celio dombon épült ősi bazilikát, a Santo Stefano Rotondót. A templom mellé a pálos atyák kolostort építettek, mely mind a mai napig fennáll. Azonban a pápai bulla a pálos szerzetesrendnek adományozta a templomot, és nem tesz említést a magyar nemzetről. Szemben a szicíliaiak, a franciák vagy a németek nemzeti templomaival. Valószínűleg azért történhetett így – véli Molnár Antal –, mert súllyal rendelkező nagyobb magyar közösség ekkoriban nem élt Rómában.
A Rómába került pálosok magyarok voltak és maradtak a XVI. század elejéig. Zömmel közülük kerültek ki a római magyar gyóntatók is. Tény viszont, hogy a magyar nemzeti karaktert nem mondta ki, nem erősítette meg pápai bulla. A római magyar zarándokházra vonatkozó adatok később is szűkösek, de annyit tudni lehet, hogy 1497-ben egy római magyar gyóntató megújította az épületet, és ezt a tényt emléktábla is megörökítette a ház falán.
A pálosok 1578–79-ig éltek a Santo Stefano Rotondo melletti kolostorukban, és a távozásuk összefügg a magyar rekatolizáció eredményességével. Ugyanis hosszú előkészületek után ekkor megalakult a jezsuiták vezetése alatt álló Római Magyar Kollégium. És ahogyan a Szent István alapította magyar zarándokház is a római nemzeti zarándokházak sorába illeszkedett, a kollégium is része lett egy nemzeti intézményhálózatnak, ugyanis XIII. Gergely pápa kezdeményezésére ebben az időszakban sorra nyíltak Rómában a nemzeti kollégiumok. Ilyen volt a német, a görög vagy az angol.
A magyar kollégiumot 1580-ban egyesítették a német kollégiummal, és ekkortól működött Collegium Germanicum-Hungaricum néven. Amíg azonban önállóan állt fenn, egy bő tanév idejéig, a pálos kolostor adott otthont az intézménynek, s ezért a pálosoknak el kellett távozniuk a Santo Stefano Rotondo melletti kolostorukból. Az 1580-as egyesülés után minden magyarként számontartott római intézmény, mint a Santo Stefano Rotondo, a Szent István alapította zarándokház és a kisebb Szent István-templom a hozzájuk tartozó házakkal egyetemben a Collegium Germanicum-Hungaricum tulajdona lett.
A zarándokház egészen a lebontásáig, 1776-ig a Collegium tulajdona volt, a Rotondo pedig mind a mai napig a kezelésében áll. A Collegium vezetői a XVIII. századig főként itáliai szerzetesek voltak, a hallgatók zöme pedig a német nemzethez tartozott. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Rotondo és a zarándokház magyar jellege teljesen elhalványult volna, hiszen a vezetés és a magyar diákság fenntartotta a magyar emléket. Például a diákok Szent István ünnepén rendszerint a kisebb Szent István-templomban vettek részt a szentmisén. Majd a templom lebontása után a szertartás átkerült a Santo Stefano Rotondo Remete Szent Pál-kápolnájába. Ez az oka annak – magyarázza Molnár –, hogy a kápolna 1776 után Remete Szent Pál mellett megkapta a Szent István titulust is.
A magyarok római nemzeti templomának a kérdése egészen a XX. századig meglehetősen háttérbe szorult. Mindszenty József sokat tett, hogy a Rotondo a római magyarok spirituális központja legyen, és ő volt az egyetlen magyar bíboros, aki címtemplomként a Santo Stefano Rotondót kérte és kapta. Utána Lékai László fáradozott egy római magyar templomért, és így születhetett meg a döntés 1977-ben, még VI. Pál pápa idejében, hogy a Szent Péter-bazilika grottájában magyar kápolna létesülhessen.
Ez 1980-ra épült meg, II. János Pál benedikálta, és ma ez számít Rómában a magyarok nemzeti templomának. Mellette persze működik más intézmény is: a magyar emigráció áldozatkészségéből épült meg a Szent István-zarándokház. A Magna Domina Hungarorum, a Magyarok Nagyasszonya-kápolna a kisebb Szent István-templom utóda, a zarándokház pedig a Szent István alapította ispotályé.
Végül joggal merül fel a kérdés: miért érdemes kutatni, megismerni a római magyar jelenlét szakrális emlékeit? Molnár Antal szerint a válasz egyszerű: nemcsak érdemes, hanem kötelező feladat is, hiszen sehol máshol nem érezzük át mélyebben Európa és ezen belül valamennyi európai nemzet keresztény gyökereit, mint az Örök Városban. Otthonlétünk legkedvesebb színtereinek, a magyar templomoknak a története nemcsak a Róma-járók számára izgalmas kirándulás, hanem nemzeti identitásunk keresztény alapjainak és ezeregyszáz esztendős európai jelenlétünknek a tudatosítása miatt valamennyiünk számára megszívlelendő tanulságokkal szolgálhat.
