A világ nyelveinek döntő részét létében fenyegeti a globális monopóliumok csillapíthatatlan étvágya. A féktelen nyereségvágy nemcsak növény- és állatfajokat töröl le bolygónkról, hanem elkábított emberfajunk földi létének szociális alapjait, röviden a hagyományos kultúrákat is végveszélybe sodorja. Ezért hallgatnak el hetente őshonos nyelvek Amazóniától Polinéziáig, a vakságra nevelt fogyasztói tömeg pedig egyre kevésbé érti, az őserdőket, hagyományos élettársulásokat világszerte leradírozó, hi-techre hangszerelt környezetpusztítás egyben az ott élő őshonos nyelvek-kultúrák végítélete is.
A kultúra kiirtásához nincs szükség genocídiumra: a földjükről elűzött népek szabott láthatára ritkán szélesebb valamely városszéli nyomornegyednél. A favellákban vagy a posztszovjet kolhozközpontokban pár pidzsinizált világnyelvre csökken a választék. A világ gazdagabb régiói cinkosan érzéketlenek e fájdalmas „Elnémulás” iránt. (A szó nagybetűsen Hubay Miklós drámaremekére utal.)
Az öreg kontinensen 1970 és 2015 között „csak” a nyelvek 16 százaléka halt ki vagy került végveszélybe, míg Ausztráliában ez az arány 72 százalék, de Dél-Amerikában is 50 százalék fölött volt! A százalékos különbség oka kézenfekvő: mifelénk rég lejátszódott az a pusztítás, amely Ausztráliában és Dél-Amerikában manapság tetőzik. A XX. századot már csak az „isten háta mögötti” nem államalkotó népek érték meg.
Ilyen, szovjet birodalmi okból „védett”, rezervátummá süllyedt területen, a néhai unió fenséges nyugati tengerpartjának peremén élt a nyelvrokon lív nép is. A XXI. század hajnalán a statisztika szerint „kihalt”. A lívek azonban sokszor bizonyították: ha akár maroknyi közösség megőrzi kulturális önvédelmi reflexét, akkor az elnémulás nem törvényszerű.
Legutóbb szeptember 21-én, amikor a rigai Lett Egyetemen megnyílt a Lív Intézet, többek között a lett elnök és Bányai Ferenc magyar nagykövet részvételével. Ez az intézet nemcsak tudományos centrum, hanem ama bizonyos „őshonos” reflex éltetője is lehet. Folytatója mindannak a nyelvi-kulturális csodának, amelyet a lívek a mozgalmukat támogató Lettországban a húszas évek óta véghezvittek.
A háromezresről a hatvanas évekre háromszázasra csökkent, majd „kihalt” népnek van modern ábécéskönyve, vadonatúj lív–lett–észt középszótára, irodalma, lív versek megszólalnak észtül, lettül, magyarul, finnül, angolul. Van lív tudományosság, lív néptánc- és kórusmozgalom, vannak hazajáró fél- és negyedlíveknek lív nyári kurzusok, sőt van lív nyelvű világhálós oldal is.
A szeptemberi ünnepségen a szintén Magyarországot képviselő Pusztay János professzor emlékezett Lívföld és Magyarföld kapcsolatára Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel királyunktól, Lívföld nagyfejedelmétől kezdve a lív kultúra házának finn–észt–magyar támogatásáig. Utóbbi 1939-ben nyílt meg egy kurlandi lív faluban. Tegyük hozzá, számos könyv, tanulmány is megjelent honukban a lív nyelvről és irodalomról 1935-től napjainkig. Érdekesség, hogy a mára méltatlanul kevéssé forgatott, 1862–74 között megjelent Czuczor–Fogarasi-szótár s pótkötetének kézirata is számos lív példát tartalmaz, ezzel pedig úttörő volt az akkori nemzeti nagyszótárak között.
A lívek példája mutatja, legtöbbször nem a globális gazdasági étvágytól veszélyeztetett, legyilkolt kultúrák és nyelvek kicsik, pusztán beszélőik száma alacsony. Eltűnésük gyakran kizárólag a számukra kedvezőtlen történeti és gazdaságpolitikai folyamatok következménye. Így hát a legkisebb nyelv, egy mégoly apró nyelvközösség is az egyetemes emberi kultúra kizárólagos értékeinek letéteményese lehet.
Legutóbb egy augusztus végi éjjel jártam a mesés salatsi lív parton. Elgondolkodtam, mi lenne, ha mi, magyarok minden háromszáz fős szórványunkhoz ilyen felelős, szerető gondoskodással fordulnánk. Miféle magyar csoda lenne? Aztán csendben néztem tovább a hold fényjátékát a lív hullámokon.