Régen voltam ennyire bizonytalan abban, amit írnom kell, vagy amit írni akarok, vagy amit írnom lehet. Néha az utolsó percben nagyon el tud bizonytalanodni az ember, még akkor is, ha egyébként tudja, hogy mi a bizonytalanságának az oka.
Megmagyarázom. Múlt héten láttam az Egy nap című filmet, ami nem csak értelmiségiként nyűgözött le. Szilágyi Zsófia filmje megérdemelten kapta meg Cannes-ban a filmkritikusok díját, nem is tudom, mikor láttam filmet, amelyik ennyire mélyen megérintett volna érzelmileg. Kötelező megnézni! Ennek a filmnek – ami egy háromgyerekes anyuka másfél napját mutatja be – minden filmkockája megtörtént velem, meg a barátnőimmel, meg minden anyával és feleséggel. Ez a film végre normális, szép, egészséges, értelmiségi emberekről szól, akik nagyon szeretik a gyerekeiket, mindent megadnak nekik (vívás, cselló, balett etc.), van segítőkész nagymama, vannak barátaik, emberi kapcsolataik, csak éppen három kisgyerekkel, értelmiségi fizetésből iszonyatosan nehéz!
Aki tud, elmenekül, aki nem, az szív.
Mielőtt leültem volna írni, azt mondta valaki – aki nem látta a filmet –, hogy mostanában mindenki csak az anyaság árnyoldalairól beszél, és ez unalmas. Igaza van. Csakhogy ez mostanáig tabutéma volt – a hivatalos kép szerint ma is, akinek családja van, az boldog, és nem ám fogösszeszorítva, hanem tényleg! –, így aztán ami el van fojtva, gejzírként tör fel, teljesen természetes, hogy így van.
De azért elbizonytalanodtam, mert ha én megint arról írok, hogy mennyire nehéz, végképp azt a képet alakítom ki magamról, mintha én nem szeretném a gyerekeimet, nem ők adnának értelmet az életemnek, és nem élvezem azt, hogy vannak. Pedig szeretem őket, ők adnak értelmet az életemnek, és boldog vagyok, hogy vannak.
De rohadt nehéz volt, míg kicsik voltak, nagyon sokszor kellett erőmön felül teljesítenem. Amikor pedig erőmön felül teljesítettem, hiány keletkezett, mert a pluszt valahonnan el kellett venni. Ezt a hiányt éveken keresztül görgettem, ez idő alatt nem voltam se vonzó, se szórakoztató. Nem érdekel, hogy a közvélekedés szerint mindig az a hibás a kapcsolatokban, aki valamit nem tud megadni, én erről akkor nem tehettem, és ha megszakadtam volna, akkor sem lettem volna többre képes.
De megérte, és a gyerekeim hála istennek megnőttek, de attól ez pont olyan, mint a házfelújítás. Főnyeremény a ház, amiben lakunk, de ettől még most, hogy éppen festés van, és felújítás, és bár tök jó fejek a mesterek, és van segítségem, de még közterületről begyűjtött hajléktalan is szívesebben lennék egy kies kis őrszobán, mint bentlakó ebben az egykor az otthonomnak nevezett sitthalmon. De karácsonyra szépek leszünk, ez a mákony, amivel kábítom magam. Én akartam, becsületesen küzdök, nem szököm meg, de attól még áááááá! Akkora por van, hogy a fekvő cica körvonala megmaradt, mikor felkelt, és odébb ment.
Egy barátnőm nemrég kacér kapcsolatba került a vízvezeték-szerelővel, aki azóta fúr, farag, karbantart. A szépasszony kivirult, a festés után hipp-hopp visszakerültek a képek a falra, és úgy tart a könyvespolc, hogy öröm nézni. De én sohasem voltam a szerelők esete, és a mai internetes világban nem is kell annyi könyvespolc, ezek is tíz év alatt kerültek a helyükre, a következő festésig van időnk.
De visszatérve az Egy napra: minden kritikát elolvastam, aki látta, mindenki el volt ragadtatva, de mind elmondta, hogy kommunikálni kéne a kapcsolatokban. Nocsak.
Míg ma reggel bevásároltam, ezekkel örvendeztettek meg asszonytársaim: 1. „Beszélek hozzá, és nem is néz rám, érted, elbámul valahova messzire, nem is válaszol, aztán este úgy tesz, mintha semmi nem történt volna.”
2. „Azt mondja, ő nem nő, hogy megbeszélje a dolgokat, most mondd meg, mit csináljak vele?”
