Soha nem gondoltam volna, hogy arra a rengeteg fontos kérdésre, amelyet Magyarországon az utóbbi hetek színházi botrányai felvetettek a férfi-nő kapcsolatokat illetően, éppen a konzervatív oldalnak nem lesz értékelhető válasza.
Reggel az egyik konzervatív portál cikkét olvastam arról, hogy miért lettek félénkek a férfiak. Na, mit gondolsz? Hát persze, a nők miatt, akik egészt mást akarnak, mint ők. Ellentétben a férfiakkal, akik dönteni és vezetni szeretnének a családban, a némberek a karriert és a családot akarják összeegyeztetni. És még a zaklatóikat is megnevezik – ezt már csak én teszem hozzá.
Olyan jó lenne egyszer összefogni, és megvalósítani azt, amit Arisztophanész írt le Lüszisztraté című vígjátékában. Az eredeti történet szerint a nők addig nem engedik a férjüket az ágyukba, ameddig békével le nem zárják a peloponnészoszi háborút. Ez ma már nem jönne be, új módszer kell!
Milyen vicces volna, ha egy reggel a magyar nők úgy döntenének, hogy csak a családjukkal foglalkoznak, önfeledten főznek, mosnak, takarítanak, és lelkesen kiszolgálnák a hozzátartozóikat, de nem mennek dolgozni.
A magyar értelmiség hetven százaléka párosítaná ez esetben otthon a zoknikat. Mindössze a 17 százaléknyi tanító és óvó bácsi várná a gyermekeket reggel az iskolában, óvodában, a boltokban alig lézengene eladó, az a néhány szaki, aki mégis a kereskedelmet választotta, jobbára autós és műszaki áruházban dolgozik, nem a közértben. Az egészségügyben pedig erősen megnyúlna a várakozási idő, mert az orvosok erős többsége is nő – a nővérkék meg szinte mind azok. A hagyományos szerepek híveinek maguknak kéne a kacsáról gondoskodni!
Évezredek óta tartó vita, amelybe a nagy pszichoanalitikusok is beszálltak, hogy vajon mi az oka annak, hogy a világ nagy művészeti alkotásait férfiak hozták létre. Nagyon sajnáltam volna, ha az a sok értékes gondolat, amely ennek kapcsán felszínre jött, eltemetve maradna, mert ennek a vitának (is) köszönhetjük az anima és animus elméleteket – a személyiségben lévő férfi és női archetípusról való diskurzust – és még annyi okos gondolatot. Csak hát a válasz pofonegyszerű: azért voltak a művészek férfiak, mert ők tanulhattak. Most, hogy a lányok előtt megnyíltak a művészeti iskolák, túlsúlyba kerültek ezen a területen is. Bocs.
Nekem csak az fáj, hogy a cikkhez olyan fényképet mellékeltek, amely egy férfivécét ábrázol, és az urak életnagyságú nők képeit vizelhetik le. Ez nagyon vonzó, tényleg.
Olyan sok boldogtalanságtól kímélnénk meg magunkat, ha elvetnénk azt, a XIX. század elején csakis a jómódú polgárság körében kialakult családképet, miszerint a bájos, gyengéd anya otthon imádkozni tanítja a gyermekeket, míg a bölcs atya az asztalfőről osztja az intelmeit. A parasztok ugyanis – akik a társadalom 85 százalékát adták ki – húzták az igát nemre való tekintet nélkül, látástól vakulásig, kapálás közben szültek, és a nagycsalád nevelte a gyerekeket, akik öt-hat évesen már szintén dolgoztak, és 15 évesen szültek.
A munkásnők, mint tudjuk, teregettek némán, majd korán haltak. Az arisztokratagyerekeket nevelőnő nevelte, aztán pedig a bentlakásos iskola, s még elküldték őket apródnak vagy tartományi grófnénak Wartburg várába kiváló apaképpel (valószínűleg sose látták az apjukat, mert a Szentföldön harcolt) és még jobb anyaképpel – a műveltek tudják, miért.
Most következik az a közhely, hogy de régen az emberek mégis mennyivel boldogabbak voltak.
Aha, hogyne!
Ha igen, akkor csakis azért, mert az életet élni mindig sokkal szórakoztatóbb, mint az antigender-elméletek.
Páratlan zokni pedig mindig lesz.