Líbiában az idén tavasszal folytatódnak a kelet és nyugat közti összecsapások annak legcsekélyebb reménye nélkül, hogy bármelyik tábor felülkerekedne a másikon. Ez mutatja az erők kiegyenlítődését. Próbáljuk meg leegyszerűsíteni az amúgy is túl bonyolult helyzetet! Az ország keleti részén Khalifa Haftar marsall – önmaga adományozta magának ezt a katonai csúcsrangot – az úr. Ő a keleti szomszéd Egyiptom, Algéria, az Egyesült Arab Emírségek támogatását élvezi, és baráti viszonyt ápol Oroszországgal, ahova tanulmányai kötötték. Még Bengáziban három éve sikerült megszereznie az irányítást „a líbiai nemzeti hadsereg” felett.
Milíciák kénye-kedve
A líbiai polgárháborúban részt vevő felek közül csak neki van légiereje, pár vízözön előtti vadászgép és helikopterek, de ez is nagy előnyt biztosít számára az összetűzésekben. Öt-hatezer fős hadseregével az ország keleti felének nagy részét, az úgynevezett Cyrénaicát birtokolja. Tobrukban székel parlamentje, amely természetesen „az egyetlen demokratikusan választott testület” Líbiában.
Pár ezer kilométerre nyugatra, Tripoliban is ugyanezt állítja magáról a „nemzeti egységkormány”, élén Fájez al-Szárrádzzsal, az elnöki tanács elnökével, kormányfővel. A „nemzetközi közösség”, így az ENSZ, az Európai Unió őt ismeri el Líbia képviselőjeként. A baj csak az, hogy a „nemzeti egységkormány” nemhogy Tripolira, de még arra a kerületre sem tudja kiterjeszteni hatalmát, amelyben székel. A milíciák kényétől-kedvétől függ sorsa. Ezek a csoportok gyakran vívnak egymással is fegyveres vitákat, elsősorban anyagi jellegű nézeteltérések miatt. Közülük a legnagyobb a miszrátai lázadókat tömörítő csoport, gyakorlatilag a tripoli kormány úgy táncol, ahogy ezek a fegyveresek fütyülnek. De így van ez más városokban is, helyi lázadók saját törvényeket hoznak, törzsek harcosai uralnak hatalmas kiterjedésű vidékeket.
Az általános polgárháborús harcok most éppen nem szabadultak el, de a helyi villongások mindennaposak. A két fél, a tripoli és a tobruki erők megpróbálják tartani magukat a másfél éve a marokkói Skhiratban, az Atlanti-óceán-parti üdülőben aláírt békemegállapodáshoz, amely a szemben állók közt jött létre. De ez például nem zavarta abban a Haftar-féle csapatokat, hogy tavaly ősszel elfoglaljanak egy tengerparti szakaszt, amely Szurt és Adzsdábija közt fekszik, és a kőolajtermelés szempontjából kivételes jelentőséggel bír. A szurti medence kőolajtermináljaihoz nagyrészt az itt kitermelt olajat szállítják el.
Ezért akarja mindenki rátenni a kezét erre a térségre. Kadhafi bukása előtt az ország bevételeinek kilencven százalékát a kőolajexport adta. A kitermelés az 1,6 millió hordós napi kitermelésről húsz százalékra esett vissza. Az utóbbi hónapok jelentős katonai sikere volt még az, hogy Haftar csapatai visszafoglalták a keletre fekvő Bengázi teljes területét, az ország második legnagyobb városának a lázadó iszlamista erők kezén lévő kerületeit.
Migránsok a rabszolgapiacon
A múlt hónap elején Rómában a titokban tartott tárgyalásokon a líbiai déli törzsek aláírták egy békemegállapodásukat. Hatvan klánvezér szignálta az egyezményt, köztük a legjelentősebbek, a tubuk és a különböző tuareg törzsek vezetői. Az aláírt 12 pont Európa szempontjából azért is jelentős, mert – mint az egyik olasz közvetítő nyilatkozott – ha „Líbia déli határa biztosítva van, az azt jelenti, hogy Dél-Európa határai is biztonságosabbak lesznek”. Elképesztően hosszú határszakaszról beszélünk: a keleti és nyugati határokkal együtt ez ötezer kilométer. Amióta 2011-ben Kadhafit meggyilkolták, a déli területeken a fekete bőrű tubuk és a többi arab törzs közt a csempészútvonalak ellenőrzéséért ádáz ütközetek robbantak ki.
Milyen áruk érkeznek délről? Élelmiszer, gyümölcs, állatok, dohány, drog és fegyverek. És a legjobban jövedelmező az embercsempészet. Az elmúlt három évben 500 ezer fekete-afrikai érkezett Líbia partvidékéről Olaszországba. Hiába ígérnek Európából anyagi támogatást az aláíró törzseknek, a jelenlegi bevételüket aligha fogja megközelíteni a segély mértéke. A csempészet tevékeny támogatóiból rigorózus határellenőrré válni ugyancsak kérdéses küldetés. Saját ember- és árucsempészeik ellen kellene harcot hirdetniük, amikor közel és távol nincs más munka, mint a bűnözés.
Persze a megállapodás olyan képzést ígér a helyi fiataloknak, amellyel más választásuk is lenne, mint a csempészet – de vajon ki teremt majd itt, a semmi közepén állásokat? Az európai elképzelések szerint az is felmerült, hogy a Földközi-tengeren – a nem kormányközi szervezetek machinációja következtében – felvett migránsokat ne Olaszországba, hanem vissza, Líbiába szállítsák, az itt létrehozott menekülttáborokba. Ám milyen elbánást lehet elvárni Líbiától, amely még az 1951-es genfi nyilatkozatot sem fogadta el? Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága a veszélyhelyzetre hivatkozva nincs jelen Líbiában, de a menekülteket oda küldenék vissza, ahol még európai diplomaták is csak elvétve vannak jelen.
A beáramló migránsok közül nem egy a „rabszolgapiacon” végzi. Ha valakinek elfogy a pénze a továbbutazáshoz, akkor „munkát” adnak neki, hogy ledolgozhassa az út árát. A Tripolitól 640 kilométerre délre lévő Sabhában számos rabszolgapiac működik, elhagyott parkolókban, nagy garázsokban folyik a migránsok adásvétele. Fejenként két-háromszáz dollárt kérnek el értük – állítják a helyi illetékesek.
A Nigériából, Szenegálból, Gambiából érkező migránsokat az embercsempészek szabályos „nyersanyagként” árulják, akiket építkezéseken vagy a mezőgazdaságban dolgoztatnak. Általában két-három hónapig kell szolgálniuk új uraikat, majd kevéske pénzzel távozhatnak. Különösen a nők vannak kitéve a bántalmazásoknak, mindennapos a szexuális erőszak, sokukat erővel prostitúcióra kényszerítik. Számosan otthonról várnak a pénzküldeményre, hogy visszafizethessék a „váltságdíjat”, amelyet a felfegyverzett embercsempészek tűztek ki értük.
A Kreml félreértette
Oroszország határozottan szeretné visszaszerezni azt a befolyását Líbiában, amelyet Kadhafi ezredes korában élvezett. Jó úton halad, hogy ezt elérje. A franciák hat éve alaposan behúzták a csőbe Moszkvát, amikor az ENSZ Biztonsági Tanácsában hozzájárult Líbia bombázásához. A Kreml nem úgy értette, hogy a NATO-gépek szétbombázzák az országot, és eltávolítják még az élők sorából is hajdani legjobb észak-afrikai szövetségesét, Moammer Kadhafit. Az, hogy Barack Obama nem alkalmazott kellő erőt a fegyveres felkelők ellen, Moszkva számára egyértelműen jelezte: van helye a határozottabb fellépésének. Oroszország megpróbál a líbiai játszmában részt vevő minden játékossal egyenlő kapcsolatot ápolni, ám ez nem minden esetben sikerül, ekkor előveszi régi barátját, kelet urát, Haftar marsallt, aki az utóbbi időben kétszer is járt Moszkvában, nyilván, katonai támogatásért kilincselt a Kremlben.
A múlt hónap végén Mihail Bogdanov orosz külügyminiszter-helyettes kereste fel Tripoliban, találkozott az „egységkormány” vezetőjével. Főleg gazdasági kérdésekről tárgyaltak, Moszkva szeretné, ha felújítanák azokat a kapcsolatokat, amelyek 2011 előtt a két országot összekötötték. A tripoli orosz nagykövetség újranyitását is megvitatták.
Moszkva egyelőre tartózkodik attól, hogy orosz fegyverekkel szerelje fel Haftar marsallt. Nyilván ezzel tudja zsarolni a másik líbiai felet. A most 73 esztendős hadúr pályája során húsz évig volt hű fegyverhordozója Kadhafinak, 1987-ben mégis elárulta az ezredest, ekkor igencsak gyorsan el kellett hagynia a hazáját.
Csak a 2011-es forradalom időszakában tért haza rövid időre, az igazi visszatérésre 2014-ig kellett várnia, amikor is létrehozta az észak-afrikai ország egyik legnagyobb milíciáját. A marsall követői közt számos olyan magas rangú katona van, aki az utolsó pillanatig kitartott Kadhafi mellett. Ez különösen nem vet rá jó fényt. Haftar ellenségei azt állítják róla: „Nem akarunk egy önkényurat egy új diktátorra cserélni!”