Ha lett volna módja rá, bizonyára mereven visszautasítja a megtiszteltetést, hogy egyike legyen a sok ezer magyarnak, akit a sors meg a történelem kontinenseken és pokoli fordulatokon ráncigál keresztül, mielőtt végleg belehajít a fizikai és emlékezeti megsemmisülésbe. Pontosabban közéjük tartozott volna, ha legalább az egyik haláltól meg nem menti egy soha nem látott rokon aggodalma.
Levelek, fényképek, cirill betűs fecnik hevernek asztalomon, szétterítve és rendszerezve, már amennyire egy igencsak hézagosan megismerhető emberi sorsot szétteríteni és rendszerezni lehetséges. Levelek kockás füzetlapokra róva – rég elmúlt korszak gyöngybetűs, mégis akadozó írásképével. Négy fénykép, amely Hrabovszky Ödönt mutatja életének különböző szakaszaiban. Az osztrák–magyar hadsereg egyenruhájában mint kihívó tekintetű, ficsúrosan lenyalt hajú fiatalember, akit eme alapállásában az sem zavart meg, hogy a fotó 1917 tavaszán készült egy oroszországi hadifogolytáborban. A következő képen meggyötört arcú, nyakkendős úr mered a kamerába, már nyoma sincs az egykori virtusnak, 1942-t írunk. A harmadik képen Hrabovszky Ödön sovány és elegáns, haja őszülőben, bőre pergamenszerűen feszül arcára, 1952-ben járunk. Az utolsó fotó három évvel halála előtt készült, 1960-ban: a nyakkendő divatosabb, a zakó fekete, a zárkózott arc valamivel nyugodtabb, mint az előző két fényképen.
Egyedül a szemek nem változnak: nyugtalanító tűz ég bennük, akárhányadik évet írjuk is. Nemrégiben megkeresett egy kedves olvasóm, hogy olyan levelek vannak birtokában, amelyek segíthetik első világháborús hadifogoly-kutató munkámat. Dobos Lajosné csupán annyit mondott telefonbeszélgetésünk során, hogy krasznojarszki fogoly levelezéséről, dokumentumairól van szó. Abból a lágerből származnak az iratok, amelyben Gyóni Géza költő és testvére is raboskodott – sok ezer magyarral együtt – mindhalálig. Ám hogy ez az „anyag” jóval túlmutat az első, de még a második világháborún is, és hogy az egész elátkozott huszadik század tökéletes foglalata, arra csak akkor döbbentem rá, amikor meglátogattam a hölgyet budai otthonában. A polgári lakás szalonjában az asztalon vártak a levelek és a fényképek kötegei, egy eltűnt világ eltűnt katonáinak relikviái – s a kilencvenedik életévén túl járó asszony rám bízta unokabátyja, Hrabovszky Ödön tragikus történetét. Hogy legalább az emléke ne tűnjön el mindörökre.
„Három napja utazunk, ma reggel Bécsbe értünk, Galíciába megyünk. Csókolom mindnyájukat. Kezeit csókolom fia, Jenő” – olvasom a száz esztendeje, 1915 márciusában feladott levelezőlapot, amelyen a Monarchia déli ékkövének, Trientnek-Trentónak a citadellája látható. És a fotó mellett néhány szemrehányó sor: „Nagyon rosszul esett, hogy nem kaptam választ leveleimre. Most már csak a harctérről írok.” Hrabovszky Ödön testvére, Jenő nyilván jobban megválogatja mondandóját, ha tudja, hogy ezek az utolsó hazaküldött szavai. Nemhogy nem írhatott többet a harctérről, de nyom nélkül eltűnt a lap feladását követő napokban, feltehetően annak a nagyobb támadó seregnek a részeként, amely 1915 tavaszán megpróbálta feltörni a Przemyśl övvára köré vont orosz ostromgyűrűt. És amely március első két hetében 55 ezer emberből 38 ezret veszített, hogy március 23-án végül 120 ezer katona vonuljon szibériai hadifogságba a kiéheztetett és feladott várból…
Amikor Jenő eltűnt, eltűnt Ödön is. A szolid polgári család – mely az erdélyi Szamosújvárról költözött Budapestre a századfordulón, és 1896-ban, a millennium évében életet adott Ödönnek, majd néhány évvel később Jenőnek és még három leánynak is – 1915 húsvétján két fiút gyászolhatott. Ám nem sokáig.
Egyik napról a másikra megkerült Ödön. Honnan máshonnan, mint Szibériából, a krasznojarszki hadifogolytáborból adott életjelet magáról! Sűrű levelezés kezdődött az édesanya és a lágerben raboskodó fiatalember között. 1917-ben Oroszország kivált a nagy háborúból, hogy belefulladjon a polgárháborúba. El is indultak az első fogolytranszportok hazafelé – csakhogy Ödön nem volt sehol. Vége lett a polgárháborúnak, beköszöntött a bolsevikok aranykora, meghalt Lenin, hogy a kommunizmus Sztálinban ölthessen testet – Hrabovszky azonban még mindig nem lépte át hazája határát. És vele sok tízezer magyar hadifogoly sem, akiket ez a haza egyszerűen sorsukra hagyott. Fábián Béla egykori oroszországi fogoly méltán szólalhatott föl 1929-ben az országgyűlés képviselőházának ülésén: „Oroszországban hadifogságban találkoztunk olyan magyar származású orosz tisztekkel, akiknek nagyapját 1849-ben a magyar szabadságharcot leverő orosz hadseregek hurcoltak el Oroszországba, és én sohasem fogom elfelejteni azt a szibériai éjszakát, amikor egy ilyen magyar származású orosz tiszttel való találkozás után egy Békés vármegyei tanító-kadett éjszaka álmából felriadva, belekiáltott a tábor éjszakájába: mi történnék, ha ezekről, akik künn maradtak Oroszországban, most is majd a békekötés utáni Magyarország meg találna feledkezni rólunk, azokról, akik a haza védelmére mentek a határokra?”
Magyarország kétségtelenül meg talált feledkezni Hrabovszky Ödönről és bajtársairól. Mint Petrák Katalin írja (Emberi sorsok a 20. században, Napvilág Kiadó, 2012), egyes kutatók szerint 2 110 000 osztrák–magyar hadifogoly került az Orosz Birodalom területére az első világháború során. Ebből öt-hatszázezer fő lehetett magyar. És e félmillió magyarnak csak töredéke jutott haza élve a fél világot megkerülő hajókon, hónapokig zötykölődő tehervagonokban vagy éppen gyalogosan. A többséget elvitték a járványok, az áruló cseh légiók tisztogatásai. Sokan úgy döntöttek, hogy kilátástalan nyomorukban feleségül veszik azt az asszonyt, akinek ugyancsak fogoly muzsik férje talán egy magyarországi családba igyekezett éppen beolvadni… Akik a szovjet-orosz birodalomban ragadtak, többnyire megbízhatatlan elemként voltak számon tartva egész további életükben. Így nem került nagy erőfeszítésükbe, hogy amint a munkáshatalom a beteljesülés útjára lépett, a fogolytáborokból szépen átsétáljanak a szovjet kényszermunkatáborokba, s mindörökre elnyelje őket egy gulág.
Hrabovszky Ödönnek azonban valahogy sikerült túlélni. Egészen 1936-ig szorgalmasan levelezett édesanyjával, amikor egyik pillanatról a másikra elhallgatott. 1936 nem volt túl jó év a Szovjetunióban, ekkor zajlottak a „nagy terror” főpróbái, százezrével hurcolták el és végezték ki az embereket…
Mint Dobos Lajosné mondja, Ödön édesanyja – az ő nagyanyja – belebetegedett abba, hogy fia nem adott több életjelet magáról. Kereste és kerestette Ödönt, de nem kapott választ a hatóságoktól. Sok idő telt el, mégsem vesztette el a reményt. 1956-ban aztán, amikor úgy érezte, valamelyest szabadabb a légkör, elment a Vöröskereszt Baross utcai irodájába. Két évig tartott a kutatás, de Ödön ismét megkerült.
„Drága jó édes anyám és testvérem, Melán! Sietek maguknak írni, hogy én kaptam máma két levelet. Nagyon megörültem hogy életbe vannak. Én kaptam maguktól Mama és Melán 1936 évbe fényképeket, írni nem írtam azért mert nem tudtam a címeit. […] Magyarul még tudok, nem felejtettem el. Beszélni senkivel sem beszélek magyarul” – 1958 nyarán így tört föl az évtizedekig elnémított anyanyelv Hrabovszky Ödönből. Csak feltételezhető, hogy valójában azért hallgatott el évtizedekre, mert a sztálini terror idején nem volt szerencsés fönntartani a kapcsolatot a gyanús külfölddel. Levelei gyors ütemben követték egymást azzal a régimódi írásképpel, amelyet még a békeidőkből őrzött meg, de amelyben már cirill betűk keveredtek a latin ábécével. „Mostan eggy keveset magamrol: Megnősültem 1920 évbe, első kislányom született 1921 év. Lujza, életbe van férjhöz ment, vannak gyermekei, fija és lánya. A második lányom született 1931. évbe és a harmadik 1939 évbe. […] Dolgoztam az üzletekbe, üzletvezetőm 1920–1931 évekbe, azután az irodába könyvvezetőm 1931–1956 év. Mostan már nem dolgozok, azért mert öreg vagyok. Az Orosz Szövetországtol kapok minden hónapba 828 rublét, azért hogy sokáig dolgoztam… Élünk jól amit maguknak szintén tiszta szívből kívánunk.”
A levelek a hakaszföldi Csernogorszkból, „Feketevárosból” – a Jenyiszej folyó partvidékéről érkeztek. Ahol az „élünk jól” nagyjából azt jelentette, hogy a szénbányák fullasztó fekete porával fedett kisvárosba gyűjtötték a „nép ellenségeit”: kulákokat, volt hadifoglyokat, majd a megbízhatatlan vegyészeket; ezen a tájékon aztán az egyik legrettenetesebb guláglétesítmény, hatalmas vegyi üzem falta az életeket. Hrabovszky Ödön, aki 1915 húsvétján, a galíciai fronton esett fogságba, miközben Jenő öccse mindörökre elveszett, soha többé nem térhetett haza Feketevárosból. A sztálini tisztogatások idején elhallgatott, 1956 után ismét megszólalt. Édesanyja halála után Ödön lánytestvére, Melán, majd annak halálakor az unokahúg, Dobos Lajosné vette át a fogolyszabadító missziót.
De a levelek ritkultak, a mondatok egyre töredezettebbé váltak. „Én nagyon akarok elrepülni magukhoz és meglátni mindnyájukat és beszélni magukkal, nagyon sajnálom, mostan nem tudok azért, mert sokba kerül, nekem annyi pénzem nincsen” – írja 1958-ban, amikor értesül arról, hogy édesanyja kórházba került. „Melán mikor a grága édes anyánk még életbe volt én akartam maguknak pénzt küldeni, sajnálatomra a postán azt mondták hogy nem szabad pénzet küldeni – mentegetőzik 1962-ben. – Mikor írom a levelet már gondolkozni kel azért mert kezdek elfelejteni magyarul. Már sok szókat elfelejtettem.” Szívbajára és gyomorfájdalmára panaszkodik minden levelében: „Rossz karácsonyunk és új évünk volt azért mert betegek voltunk. […] én feküdtem a korhazba” – írja 1963 januárjában. Bizakodik, hogy Elza lánya hozzájuk költözik családjával a sarkkörről, ahol „nappal és éjjel sötét van, nyáron nappal és éjjel lessz világos”, de ezt feltehetően már nem érte meg. Az ezeréves magyar állam ünnepekor, 1896-ban született Ödön 1963-ban, amikor Tyereskova, a világ első női űrhajósa Föld körüli pályára állt a Vosztok–6 űrhajóval, végleg eltűnt a csernogorszki űrben.
Utóirat
Bár nem sok reményt fűztem az egészhez, azért megkértem Kiss Gábort, a bécsi hadilevéltár egykori magyar delegátusát, aki már annyiszor segített ki adatokkal elveszett katonáinkról, hogy nézzen utána Hrabovszky Ödönnek. Már másnap megérkezett az értesítés: a hadifoglyok kartonjai közül előkerült az övé is! A dokumentum szerint 1915-ben sorozták be népfelkelőként, és a császári és királyi 63. gyalogezredben szolgált. A kartonon az is olvasható, hogy kezdetben eltűntként tartották nyilván, majd kiderült, hogy a Moszkvától délkeletre fekvő Pensában raboskodik. Feltehetően innen kerülhetett még keletebbre, Szibériába. Jellemző Kiss Gábor levelének utolsó sora: „A kitüntetettek közt nem leltük a nevét.”