Isten éltessen – Az én Istenem éltessen – Éltessen a magyarok Istene.
Így – ebben a sorrendben.
Most fejeztem be könyved olvasását, a Könnyű neked, Szarvas Józsi…-t, minden mondatából hallottam a hangodat, és ott volt előttem a mozdulat, ahogy a homlokodba hulló tincset félrehárítod, hogy annak a szemébe nézhess, akihez éppen beszélsz, aki éppen szól hozzád.
Most éppen nekem, most éppen én. Most, azaz hosszú évek óta egy háromszög sarokpontjainak valamelyikén, amelyet olyasféle földrajzi nevek jeleznek, mint a Hortobágy, Viszák és Budapesten a Nemzeti Színház. Vagy egy baráti asztal, egy színpad és egy „tündérkert”. Vagy versek, festmények, összecsendülő poharak. Életed könyvét olvastam, azazhogy…
Egy könyvet, amelyet egy bizonyos Sz. J. írt egy bizonyos Sz. J. életéről. Azaz valaki hogyan látja az életét. Az a megrendítő élményem itt a válasz: ahogy megélte. Egyszerre volt ott teljes személyiségével a múlt eseményeiben, és itt, amikor emlékezik rájuk.
A lehető legtisztább és leghézagtalanabb azonosság van a két személy között. Ez maga az egyszeri csoda. Pláne olyasvalakinél, akit sorsa a színészi hivatáshoz rendelt. Karriertörténet? Bizony az, csak éppen maga sem akar tudni erről, mert hiányzik belőle az önigazolás, az akarnokság, a frivol önmutogatás. Életmese.
Életcserepek darabjaiból áll össze ez a könyv, és válik színes életmozaikká. Méghozzá úgy, hogy a történetek mögött, mellett, alatt másik nagy kirakós is kiteljesedik, melyről ebben az országban alig esik szó, mert ennek az országnak az a része, amelyik azt hiszi, hogy az egész nemzetet képviselheti, mit sem tud arról, amit Te megéltél.
Hogy miféle ország húzódott itt meg a háttérben, rejtetten. A kegyetlenségnek, a szegénységnek és az embernyomorító munkának miféle poklos világa. Amiről az irodalom sem akar vagy mer tudni. Amiben azonban ott munkálkodik a Gondviselés. Aki meg-megfogja egy gyanútlan kisfiú koszos kis kezecskéjét. Aki aztán azt többé el nem engedi.
Művészeted és életed tehát tanúságtétel – és soha sehol nem álságos „önmegvalósítás”, sanda szerepjáték. Tanúságtétel – nagy belső csönd hitelesítő pecsétje alatt.
Végigolvastam a könyvet, és noha az életanekdoták legfordulatosabbjait már hallottam Tőled, ilyen-olyan alkalmakkor, poharak, gyümölcsfák és jövőbe habzó látomásos tervek között, és míg vittél magaddal a szövegben stációról stációra önmegvalósításod útján – mert azért egy nagy „növésterv” valósul itt meg, hogy Németh László szavával ajándékozzam meg magunkat –, minden szakasz igazolta azt, amit szinte észrevehetetlen visszafogottsággal leírsz az első lapok valamelyikén: „Bennem az emlékezet feltétel nélkül békés, derűs, megbocsátó.”
Úgy intesz ezzel a beszámolóval és átélt szerepeid legfontosabbjaival, hogy mi sem áll Tőled távolabb, mint a tanítás, úgy tanítasz, hogy eszedbe nem jut az okítás, úgy adsz példát, hogy szerényebb embert keresve sem lehet találni Nálad. Afféle Ábel vagy, aki annyi régi kaland és kalamajka és kínlódás, oly sok világi és lelki csavargás után és közben pillanatról pillanatra újjászületik valahol a Hortobágyon, Viszákon, a színpadon, a filmeken, barátai között és azokban az eszmékben, amelyeket – ne szégyelljük kimondani! – a nemzet bízott ránk.
És ahol vagy, ott azért lehetsz, hogy ott vendéglátó legyél. Aki sok minden mellett egy dolgot biztosan tud. Azt, hogy mindig fel kell tenni a kérdést: „Ki vagyok én?” És ha megáldatunk erővel, kitartással és szerencsével, akkor egy-egy jelesebb napon visszatekintve mondhatjuk, hadd idézzem ezt is: „Vagyok, aki lettem.”
Legyél, maradj.