Mindenkinek meg kell halnia. Hupikékben, citromsárgában, almazöldben tündököl a tornyos épület: a sötétben felváltva villannak fel a bizarrabbnál bizarrabb színek, amelyek nemcsak kiemelik, de értelmezik is a parkban álló kastélyt. A szomszéd „újkastélyban”, a négycsillagos szálloda éttermében éppen nőnapi partit tartanak, odabent csárdás ritmusára dübörög a balkáni lakodalmas körtánc, idekint divatosan öltözött férfiak söröznek és cigarettáznak.
„A Martinuzzi-birtok több egy helynél, ahol csak megállsz egy éjszakára, hogy kipihend az út fáradalmait. A Martinuzzi Bíboros Hotel azért jött létre, hogy a lélek megtalálja boldogságát, az érzékeket elbűvöljük, és a csendes és békés környezetben újra felfedezzük önmagunkat.” Hosszú és keserves utazás végén állunk meg egy éjszakára a „Martinuzzi-birtokon”, hogy igyekezzünk megtalálni lelkünk boldogságát, ahogy a Hotel Cardinal internetes reklámja buzdít. Amint épül a dél-erdélyi autópálya, persze egyre kevésbé keserves eljutni Erdély egyik legszebb és legdrámaibb szegletébe.
Budapesttől Szeged, Makó és Temesvár körzetén át a Temes megyei Marzsináig kifogástalan az autópálya; az onnan következő szakasz azonban próbára teszi az autót és a sofőr idegrendszerét. Szekeret elnyelő kátyúkat kerülgetve, szőnyegbombázott aszfalton tolong, bukdácsol Dél-Erdély teljes személyi és teherforgalma, hogy átkeljen a Dévánál folytatódó sztrádára. Déva előtt még a semmi fölött csüng a befejezetlen kétszer kétsávos pálya, mint valami katasztrófafilm díszlete, de innen Szászsebesig megint kitűnő az út, a Maros völgyét kétfelől havas sapkájú hegyek kísérik, ahogy egyre mélyebben hatolunk Erdélybe.
„A történelem része vagy itt, de folyamatosan kapcsolatban állsz a jelennel. Amikor kezdtük újjáépíteni e mágikus helyet, akkor igyekeztünk a küszöbünket átlépő sok ezer vendégünk helyébe képzelni magunkat, hogy a Martinuzzi-birtokot ne csak e hely történelmének szerves részévé tegyük.” Szó se róla, a történelem részének érzi magát az ember, amikor letérve az autópályáról átlépi Alvinc határát. Így van ez még akkor is, amikor beparkol a hupikék és citromsárga fényben pompázó kastély mellé, belép a kihívóan balkáni ízléssel berendezett, mégis otthonos szállodai szobájába, belöki a sarokba a bőröndjét, majd kézbe veszi a nemesi oklevelek formáját idéző, román és angol nyelvű üdvözlőkártyát, amelyen ez áll: „Kedves Utazó, köszöntjük azon a helyen – a másik fővárosban –, ahol Románia minden évben újjászületik a centenárium évében! Utóirat: Kérjük, hagyja itt ezt az üzenetet a következő látogatónak is.”
Alvinc nem a „másik főváros” ugyan, de annak előtere: Erdély „unióját” a közeli Gyulafehérvárott mondták ki 1918-ban – a gyűlésre az ügybuzgó Károlyi-kormány gesztusaként a Magyar Királyi Államvasutak ingyen fuvarozta a román résztvevőket.
Ezt az „újjászületést” ünnepli minden év december 1-jén Románia (és ünnepelte koccintással Budapesten az erdélyi származású Medgyessy Péter is miniszterelnökként). Idén a többségi társadalom megköveteli az erdélyi magyarságtól az együtt ünneplést és a közös örömöt…
Gyulafehérvár és környéke enyhén szólva is kiemelt figyelmet kap a románságtól, különösen most, a centenárium évében: az átlagosnál sűrűbben lobognak errefelé a lepedőnyi román zászlók a köztereken, épülnek és újjáépülnek a román mitológia szent helyei. Március 15-e időszakában amúgy is súlyosabb terhet jelent ezen a vidéken utazni, mint más erdélyi tájakon: a magyar történelemmel mélyen átitatott térségben az 1848-as forradalom és szabadságharc inkább soha ki nem beszélt fájdalmakat, népirtást, román–magyar sebeket jelent, és a szórványlét megpecsételődését, mint függetlenséget, hősiességet és magyar nemzeti ébredést.
Tetőjavítás a gyulafehérvári Egyesülés Termén. Készülődés a centenáriumra
Fotós: Major Anita
Maga Gyulafehérvár is vesztőhelye volt honvéd hadifoglyoknak és magyar polgároknak, de itt található a felkoncolt magyarságú Nagyenyed, a letarolt Erdélyi-hegyalja, s nincs messze Zalatna, Abrudbánya és Verespatak sem. Azok az egykor virágzó bányavárosok, amelyek soha nem heverték ki a román nemzeti hős, Avram Iancu és szabadcsapatai vérengzését. „Valaha a magyarság által legkorábban és legsűrűbben betelepített vidékek közé tartozott” – amint Magyar Zoltán néprajzkutató jellemzi Népmondák Erdély szívében című, nagyszerű gyűjteményében –, de a középkori erdélyi magyarságnak is a „legnagyobb temetője” lett. Eltitkolt tömegsírok, lebontott templomok, elnéptelenedett gyülekezetek birodalmában jár az ember, ha erre az elfeledett vidékre téved…
Egy üveg borral, virággal, pazar villásreggelivel kárpótol bennünket másnap a Martinuzzi-birtok a nőnapi parti – máskülönben alig érzékelhető – kellemetlenségeiért. Körbejárjuk a nappal is érdekes színű, alaposan felújított Horváth–Inczédy-kastélyt, amely ma már a szállodaközpont konferenciatereként működik. Korábban, egészen 2011-es leégéséig általános iskolaként szolgálta Alvincot egyre rogyadozóbb állapotban.
Aztán átballagunk a szemközti csonka falakhoz, az évről évre jelentéktelenebb és szánalmasabb „várkastélyhoz”, amely a magyar történelembe Martinuzzi-kastély néven vonult be. Castaldo zsoldosai itt gyilkolták meg a két pogány közt őrlődő, a Habsburgoknak és a törököknek is kedvezni igyekvő Martinuzzi György bíborost, akit aztán Gyulafehérváron temettek el ezzel a lakonikus sírfelirattal: „Omnibus moriendum est” – Mindenkinek meg kell halnia.
*
Felemelő látvány, ha hívek is volnának hozzá. Ilyen március 15-ét még nem éltünk – mesélik lelkendezve székelyudvarhelyi ismerőseink. Tomboló tömeg a tereken és az utcákon, piros-fehér-zöld trikolór, amerre a szem ellát, és nemcsak idősebbek vonultak föl, de egészen fiatalok is, akik valami forradalmi hevülettől vezetve még az esti színházi előadásra is „betörtek” – egyszóval erősen pilvaxos volt a hangulat.
Jóllehet a román hatóságok most megkérik ennek az árát: magas szintű politikai vihart kavart Magyarország és Románia között, hogy Sepsiszentgyörgy után Székelyudvarhely és Kézdivásárhely polgármesterét is öt-ötezer lejes (330 ezer forintos) pénzbírságra büntette meg a prefektusi hivatal a nemzeti ünnep tiszteletére kitűzött magyar jelképek miatt. Vagyis hogy nem szerepelt minden magyar zászló mellett román is…
De Fehér megye mintha más országban volna. Pontosabban mintha a Székelyföld tartozna másik államhoz. Gyulafehérváron ezekben a napokban is vígan kopácsolnak az ácsok a vár szívében fekvő Egyesülés Terme tetején. Az egykori osztrák–magyar tiszti kaszinó Románia szent helye: lassan száz éve, hogy itt mondatott ki „egyhangúlag” Erdély elszakítása a Magyar Királyságtól. Hatalmas molinó tudatosítja a felújítás alatt álló épületeken, hogy „100 éve Fehérvár egyesítette Romániát”. Amikor túlságosan hosszan bámuljuk az ácsokat, és fotózzuk munkálkodásukat, kissé ingerült, de udvarias úriember érdeklődik szándékainkról és nemzetiségünkről. Készülnek a centenáriumra, ugye? – kérdezzük sokatmondóan. Hát mi másra? – kacsint ő is sokatmondóan.
A közeli Szent Mihály-székesegyházból fiúsereg tódul ki, felszabadultan beszélgetnek magyarul, némi székely ízzel, és elsietnek az Egyesülés Terme mellett a római katolikus érsekség irányába. Gyulafehérváron különben minden a „román múltról” szól: az 1918. December 1. Egyetem előterében római légiós unatkozó szobra, néhány lépésre tőle az 1866-os custozzai csata emlékműve, a magyar hősi halottak neve román értelmezésben és helyesírással.
A tér másik felén földre helyezett installáció, az Egyesülés Harangja, rajta örvendező, zászlókat lobogtató és havasi kürtjüket fújó románok domborművével, valamint – kötelező elem – történelemhamisító szöveggel. Míg a vár egyik bejáratánál Avram Iancu mellszobra örvendezteti meg a látogatót, a másiknál a Horea–Cloşca–Crişan-emlékmű obeliszkje. E román parasztvezérek Iancu tanítómestereként már a XVIII. század végén sokat buzgólkodtak azért, hogy felkelésükkel Dél-Erdély magyarságát szórványosítsák…
A statisztikák valóban egyre dermesztőbbek. Hiába kopott meg drámaian Románia románsága is: csaknem négymillió fős veszteség érte a többségi társadalmat az 1992-es és a legutóbbi, 2011-es népszámlálás között. Ez azonban nem „vigasz” Fehér megye magyarságának: 1992-ben 24 765 főből 2011-re 15 870 maradt. Gyulafehérváron a 2002-ben még csaknem 1800 lelkes közösség 2011-ben már csupán 945 főt számlált, és azóta eltelt hét év…
Alvincon 1850-ben 619 magyart mutattak ki – mivel itt 1848-ban nem történt népirtás a hatásos védekezés miatt –; 2002-ben 61-et, 2011-ben 41-et. Húsz-harminc év, és hírmondójuk sem lesz a magyaroknak a Martinuzzi-kastély és a csodálatos református templom környékén. S még három népszámlálás, és Fehér megyében egy szál magyar sem marad, ha ilyen ütemben fogyunk.
Ez persze csak bátorítja a románságot arra, hogy önfeledten gazdálkodjon a magyar múlt emlékeivel. Az alvinci „Martinuzzi-birtok” – amely gyulafehérvári nagyvállalkozó tulajdona – beékelődik a XIII. századi eredetű istenháza, az ugyancsak középkori építésű vár romjai és a XIX. század végén emelt kastély közé. Ezt a környezetet meg is jeleníti étlapja grafikáján, promóciós anyagain, borcímkéin – valóságos brandépítő elemek a magyar műemlékek. Miközben Alvinc maroknyi reformátusának néhány éve még erővel kellett visszaszereznie a helyi románoktól a rossz bőrben lévő templomról lelopott tetőcserepeket. „Felemelő látvány, ha hívek is volnának hozzá” – olvasható az istenházáról egy 1937-es feljegyzés.
Ez a templom, amelyet a Maros árvize rendre elöntött, a szocializmus legfényesebb éveiben volt bútorraktár, juhhodály, szétlopták, berendezéseit eltüzelték, szószékét lerombolták. Majd elindult a szórványtemplomok semmibe vezető lejtőjén, amíg magyar állami segítséggel – először a Teleki László Alapítvány közreműködésével, majd a határon túli magyar műemlékeket istápoló Rómer Flóris Terv részeként – meg nem menekült. S ma megint felemelő látvány lehet – sajnos akár hívek nélkül is…
Hogy mi értelme van egy alig néhány lelkes erdélyi gyülekezet templomát megóvni? „Nyomtalanul eltűnni a történelemből? Azt nem lehet, mert ha nem lesz több ember, aki dicsőítse az Urat a templomokban, akkor megszólalnak a kövek. És ha a kövek megszólalnak, akkor beszélni kezdenek a múltról, egy nemzet történelméről” – mondta évekkel ezelőtt Gudor András lelkész a kiveszett gyülekezetű Marosszentimre református templomában.
A templom, a kastély, a temető, az iskola bizonyíték marad akkor is, ha a szórvány mélyszórvánnyá, majd a mélyszórvány semmivé foszlik. Ha lerombolják is a szószéket, a köveknek beszélniük kell – máskülönben az 1918. december 1-je előtti múlt is színrománná színeződik át. Hupikékké és citromsárgává.
A Martinuzzi-birtokot tulajdonló román vállalkozónak az alkalmazottak elmondása szerint az a célja, hogy megvásárolja a Martinuzzi-kastély romvilágát is. Mostanában éppen juhok legelésznek a falak között, de voltak itt már lovak és sertéskondák is. A birtokos elképzelése szerint a falcsonkokat is bevonná szállodakomplexumába. Hogy miként, abba bele sem merünk gondolni. Másfelől tény, hogy a Horváth–Inczédy-kastély is csak szomorú törmelékmező lenne mára, ha nem lát benne fantáziát a gyulafehérvári vállalkozó, még ha meglehetősen balkáni stílusút is. De legalább áll az épület, néhány évtizedre védelmet kapott a felújítással, feladatköre is van – s a máz alatt megőrződnek a múlt magyar rétegei is.
*
Három vármegyének (Alsófehér, Hunyad, Szeben) egyik csücskében állasz; nagy területet s nagy idők hosszú emlékeit tekintheted át innen, Barcsay Ábrahám kedvelt almafája helyéről, síremlékének közvetlen közeléből. A jeges szélben kitisztul az ég, és a fák között elnézünk a Kudzsiri-havasok irányába, majd sarkon fordulunk a Maros völgye és Déva vára felé. Néhány négyzetméter csak a falu fölé magasodó domb teteje, de több világ és világnézet találkozik ezen a ponton. Mondhatnánk, hogy észak és dél, nyugati és keleti kereszténység, mégis leginkább a magyar és a román kegyeleti kultúra törésvonala ez a dombtető.
Barcsay Ábrahám testőríró mauzóleuma Alsócsórán – görögkeleti kápolnává alakítva. Újraírt történelem
Fotós: Major Anita
Alvinctól negyedórányi autózásra fekszik Alsócsóra, ez az isten háta mögötti kis román falu, amely a halottakkal is háborúban áll – kiváltképp, ha azok a halottak magyarok. Pedig itt már régóta nem tét a kisebbség jelenléte. „Hajdan lakói szerint is magyar község volt, ma a hivatalos személyeken (jegyző, csendőrség) kívül csak a Barcsay-udvarház tulajdonosa s belső személyzete beszél nyelvünkön” – panaszolja Kristóf György 1911-ben. Éppen a Barcsay-kúria előtt parkolunk le, amely ma községházaként szolgál, azaz szolgálna, ha be nem lenne zárva. Leharcolva, romosan húzza meg magát a falu közepén, körülötte a szocializmus blokkházai tornyosulnak. Az ódon épület mögé merészkedünk építési törmeléken gázolva át: a hátsó falakat most toldozzák-foldozzák – nem igazán hódolva a műemlékvédelmi szempontoknak –, s az új falkezdeményeket védő hatalmas nejlonponyva csak úgy csattog a szélben.
A Barcsayak Erdély egyik legősibb nemesi családja: adtak a hazának bánokat, főispánt, felvilágosult katonaköltőt és rövid időre fejedelmet is. Barcsay Ábrahám, a magyar klasszicista irodalom kiemelkedő alakja 1794-ben ide, Csórára vonult vissza, hogy a falu fölötti erdőkben vadásszon, majd végső nyughelyéül kedvenc almafáját jelölje meg a három vármegye irányába néző dombtetőn. Nem sejtvén, hogy Erdélyben az örökkévalóság sem tart mindörökké.
Az erősödő böjti szélben felkapaszkodunk mi is ide, hogy tiszteletünket tegyük Barcsay Ábrahám mauzóleumánál. Sáros kecskecsapás vezet fel, amely a községi iskola mögött nyílik meg – csak nagy nehezen, hosszas kérdezősködés után bukkanunk az ösvény bejáratára. Tízperces kapaszkodás után több emelet magas, viharvert acélkeresztnél torpanunk meg, amely Alsócsóra villámhárítójaként szolgálhat – több tekintetben is. A kereszt árnyékában pedig ott áll szerényen, tölgyfacserjék között a fehérre meszelt mauzóleum, amely mára az esztelen pusztításnak és a történelem kisajátításának emlékművévé vált.
Amikor Kristóf György itt járt a múlt századfordulón, még láthatta a páncélos férfialak és a könyvet kezében tartó gyászoló nőalak szobrát a síremlék előterében. Még olvashatta a töredékes magyar feliratot: „Egy nagy lelkű polgár érdemét tisztelni / Állj meg itt sétáló! […] Megérdemelni / Tudta a nagy nevet. Itt a nagy Bartsai / Oberster Bartsai Ábrahám porai / Nyugosznak. Itt várja Bethlen Susánnáját.” Még láthatta az ősi címert, és elboronghatott azon, hogy „családi emlékezés szerint a mauzóleum falai 1849-ben elpusztultak, el a szobrok, és az oláhok a földben nyugvó hamvakat is fölhányták, vagyis e szerint csak az emléktábla és a rajta levő felírás, meg a dór oszlopzat élte volna túl a pusztítást”.
Mára ezek sem: Barcsay Ábrahám mauzóleumát ugyanis eltüntette a románság. Pontosabban nem tüntette el, csak átalakította: görögkeleti kápolnává. Ikonokat aggatott a kihajított Barcsayak nyughelyére, majd dolga végeztével az egészet magára hagyta. Ma már az ikonok is a földön hevernek, odabent szemét és törmelék. Itt már a kövek is románul beszélnek: a külső falra a miheztartás végett a Csórát megalapító román „ősfalvak” nevét pingálták piros festékkel, középkori évszámokkal. Semmi nem emlékeztet a magyar nemesi családra.
Idő- és térfoglalás – Románia, 2018, a centenárium esztendejében.
