Leonardo-e, vagy sem? Ez a kérdés tartja izgalomban a világ műkereskedelmét. A Világmegváltó, a Salvator Mundi a vita tárgya, amely tavaly november közepén rekordáron talált gazdára a Christie’s New York-i árverésén: egy „gyűjtő” 450,3 millió dollárt adott érte. Ez a műkereskedelem történetében a legmagasabb összeg, amelyet képért fizettek.
Az aukciósház titokban tartotta a vevő személyét, de aztán a szakújságírók szép lassan rájöttek: a boldog tulajdonos egy szaúdi herceg, az uralkodócsalád tagja, Bader bin Abdullah bin Mohammed bin Farhan al-Szaúd, aki közel áll a nagy hatalmú trónörököshöz, Mohammed bin Salmanhoz. Az Egyesült Arab Emírségek és Szaúd-Arábia – valóban mesteri – politikai-gazdasági együttműködése húzódik meg a háttérben.
Most már a műkereskedelmet sem kerülhetik el a nagypolitika mindent behálózó szálai. Az előbbi két állam nincs jóban Katarral, mert szerintük túl gyümölcsöző viszonyt ápol a síita Iránnal, a szunnita térség legnagyobb ellenségével. Szaúd-Arábia a közelmúltban azért lobbizott szövetségeseinél, hogy szabad kezet kapjon Katar elfoglalásához. Az ötlet nem talált támogatókra.
Katarról tudni kell, hogy nemcsak világméretű sportesemények megrendezését habzsolja be, de tevékeny a nemzetközi piacon műtárgyak vásárlásában is. Az eddigi két legdrágább kép, Cézanne Kártyázók című festménye (250 millió dollár) és Gauguin Mikor házasodsz? műve (300 millió dollár) a kicsiny Öböl menti állam tulajdonában van.
Az arab világot megosztó még egy ellentét így szivárgott be a műtárgypiacra. Amikor az emírségek illetékesei meglátták, hogy New Yorkban árverésre bocsátják a Világmegváltót, akkor megfogalmazódott bennük: ezt a „kincset” bármi áron meg kell szerezniük. Az országban tavaly november elején – többszöri halasztás után – megnyílt a Louvre Abu-Dzabi.
A párizsi kulturális intézménnyel nem véletlen a névazonosság, a franciák jó összegért – harminc évre összesen 500 millió dollárért – hozzájárultak a névhasználathoz. A párizsi múzeumban Leonardo Mona Lisája az első számú festmény. A szakértői vélemények jobb műnek tartják a Világmegváltót.
Marketingfogásként hatalmasat ütne, ha Abu-Dzabiban egy ilyen Leonardo-műalkotás lenne a francia építész, Jean Nouvel tervezte múzeum vezető képe – fogalmazódott meg a helyi vezetőkben. Időközben kiderült, hogy Katar is puhatolódzik a festmény iránt. Erre kellett biztosítéknak a szaúdi királyi család: kerül, amibe kerül, de akkor is borsot törünk a katariak orra alá! És ez a kép évente milliósra duzzasztja majd a látogatók seregét.
Csak nem ez is a felsőbb politikai játékok része, hogy most meg a másik fél részéről terjesztik el: az emírség alaposan mellényúlt, ugyanis nem Leonardo művét vette meg? Bár ezzel a mendemondával jelentősen csökkenthető a mű értéke, de valószínűleg nem ez áll a háttérben. A műértők véleménye megoszlik: vannak olyanok, akik kiállnak amellett, hogy ez valódi Leonardo-mű, míg mások kétlik ezt.
A brit The Guardianben a közelmúltban megjelent cikkében Matthew Landrus művészettörténész, ismert Leonardo-kutató kifejtette, hogy a kép zömében Bernardino Luini alkotása, aki akkoriban tanítványként tevékenykedett a mester műhelyében. Még százalékos megosztást is közölt: a festmény nyolcvan százalékban Luini és húsz százalékban Leonardo keze nyomát viseli.
Mivel magyarázza ezt? Azt már eddig is számtalan műértő megállapította, hogy Leonardo 15 olajfestménye közül – ez a jelen tudásunk szerint az utolsó mű, amelyet az itáliai mester festett – ez mindenképpen különleges hangulatú, nem lehet párhuzamba állítani egyikkel sem. Amiben még a szakértők sem tudnak azonos álláspontra jutni, az a mű születésének időpontja.
A 65 centiméter magas és 45 centiméter széles kép megalkotását az 1490-es évek vége és az 1500-as évek eleje közé teszik, Leonardo 1452 és 1519 között élt. Vannak olyan felvetések is, amelyek az 1506 és 1513 közötti időszakot gyanítják a mű keletkezésének. Landrus állítását azzal indokolja, ha veszünk egy bizonyítottan Luini-képet, a Krisztus az orvosok között címűt, és azt összevetjük a Világmegváltóval, akkor szembeötlő a két Jézus-ábrázolás hasonlósága. Bár máshogy választják el hajukat, az arcvonások szinte azonosak. Landrus szerint részt vett a kép elkészítésében egy másik tanítvány, Giovanni Antonio Boltraffio is.
A festményt Abu-Dzabiba érkezése előtt bemutatják Nagy-Britannia fővárosában és valószínűleg Párizsban is. A New York-i Metropolitan Művészeti Múzeum restaurátora, Luke Syson határozottan állást foglalt amellett, hogy Leonardo-képről van szó. Vannak, akik ezt vitatják, például Charles Hope, az olasz reneszánsz nagy brit ismerője, aki azt hangsúlyozza, hogy „ez a kép eltér attól, amit a nagy mester más műveiben látunk”.
„Talán abban megállapodhatunk – mondta Matthew Landrus –, hogy ez a kép a Leonardo-stúdió alkotása.” Még egy érvet felhozott állítása igazolására az angol művészettörténész: „Amikor 1900-ban, több mint százévnyi eltűnése után újból felbukkant, akkor is Bernardino Luini festményeként jegyezték.”
Az 1500-as évek tájékán festett kép Krisztust ábrázolja, amint a nézővel szemben áll, bal kezében kristálygömböt tart, jobbját áldásra emeli. A festmény első regisztrációja 1649-ből származik, amely Da Vinci képének tartotta, mégpedig I. Károly angol király tulajdonaként jegyezték be. A király halála után Buckingham hercege vette meg, majd 1763-ban az egész Buckingham-palotával együtt visszakerült a brit király vagyonába.
Ezt követően 137 évre eltűnt, nem tudunk róla semmit, csak 1900-ban került elő, igencsak elhasználódva, megsérülve, olyannyira átfestve, hogy az évek folyamán Sir Frederick Cook családja el is felejtette, hogy honnan származik. Cookék 1958-ban elárverezték, 45 font sterlinget kaptak érte. A festményt később egy amerikai műgyűjtő és -kereskedő vette meg, ő már tudta, hogy milyen kincset tart a kezében. Ezt követően lett a Világmegváltó világraszóló botrány tárgya.
A képet Dmitrij Ribolovljev orosz mágnás 2013-ban vásárolta meg 127 millió dollárért. Igen ám, de előzőleg az általa megbízott svájci műkereskedő, Yves Bouvier magának szerezte meg 80 millióért, majd erre az árra rátett még 47 millió dollárt, és továbbadta a milliárdosnak. Hasonló módszerrel működött más, Ribolovljev által megvett képek eladásánál is. Ribolovljev és Bouvier között azóta is zajlik a per, kétmilliárd euró érték a tét.
Tavaly a Monacóban élő orosz oligarcha a Christie’s-nél áruba bocsátotta a Világmegváltót. Mindenki százmillió dollár környékén várta a fakalapács háromszori lecsapását. Aztán 19 perces licit után már senki sem válaszolt a kérdésre, hogy „senki többet?”, 450 300 000 dollárért elkelt.
A rekordértékesítés határozott pezsgést hozott a nemzetközi műtárgypiacon. Ma már senki sem tartja kizártnak, ha előkerül egy Picasso-, Van Gogh- vagy esetleg egy újabb Leonardo-remekmű, a licit valahol 600 és 700 millió dollár környékén áll meg. Ázsiában vannak olyan hihetetlenül gazdag emberek, akik felfogták a művészet és a marketing összekapcsolását, ilyen mestermunkákért akár egymilliárd dollárt is megadnának. Nekik elég, hogy övék legyen a világ legdrágábban elkelt festménye.