Megjelent velem egy beszélgetés a napokban, az első mondata miatt többen is aggódva kérdik, hogy tudom-e, hajdani osztályfőnököm vajon miért írta az egyetemi jelentkezési lapomra ezt az egyetlen kurta mondatot: „Emberi közösségbe nem való.”
Elüthetném azzal, hogy az osztályfőnököm ostoba, rosszindulatú nőszemély volt, a megtestesült antipedagógus. Azt is hozzátehetném, hogy maga az iskola, a nem éppen névtelen budai gimnázium, ahová jártam, vonalas, gyerekellenes intézmény volt, felfuvalkodott, kommunista pártkatona igazgatóval. Akár büszke is lehetnék arra, hogy nem voltam a tanárok és az iskolavezetés üdvöskéje. Ennél azonban bonyolultabb a dolog.
Az nem kérdés, hogy az iskola borzasztó volt, tele rossz tanárral, csakhogy az emberszerető szocializmus kellős közepén a középiskolák többsége ilyen volt. Valamivel tehát magam is hozzájárulhattam ahhoz, hogy az a kurta mondat megfogalmazódott. Én akkoriban sem gondoltam magamra rossz, megátalkodott, nehéz emberként. Néha verekedtem. Semmivel sem többet, mint egy közepesen verekedős gyerek.
Feltehetően a legtöbb tanár a helyén kezelte volna ezt, csakhogy a mi osztályfőnökünk frissen jött az egyetemről, mi voltunk élete első osztálya. Humortalan volt, piszkafa vékony, ma anorexiásnak mondanánk, nyekergő hanggal és semmi önbizalommal. Talán annak is lehet jelentősége: elemi tapasztalatok nélkül a testiség világában. Jobban rettegett tőlünk, mint mi tőle, pedig én eléggé rettegtem, hiszen matematika volt a tárgya. Ha verekedésen kapott, nem intézte el egy pofonnal, hanem mindig az igazgatóhoz vonszolt, ahol olyasmi is kiderülhetett, ami nagyobb bűn volt, mint maga a verekedés.
Csak egy esetet mesélek el. Osztálytársam volt egy rendőrgyerek. Nem igazi rendőr volt a papa, hanem amolyan karszalagos fegyvermániás önkéntes, nem a csöndes, hanem az öntudatos bunkó, akinek a gyermekével azon vesztünk össze, hogy élnek-e magyarok Erdélyben. Nem, hogy hányan, milyen körülmények között, s van-e ezzel nekünk, itthoni magyaroknak bármi dolgunk. Egyszerűen: élnek-e magyarok Erdélyben?
A matekot utáltam, annál inkább szerettem a történelmet, és óvodás korom óta vonzott a régészet. A történelem-tanárnőnk rusnya vénasszony volt, aki négy éven át a lókupec ravaszságával hazudozott nekünk a múltról. Nem buta volt, nem is tudatlan. Gonosz szolgaisága volt visszataszító. „Trianon igazságos volt, azt kaptuk, amit az ezeréves nemzetiségi elnyomásért megérdemeltünk.”
Ez volt az egyik alaptétele. És volt neki még néhány. Nacionalizmusról, sovinizmusról, vallási mételyről prédikált, de tudtuk, hogy vasárnaponta melyik templomba jár. Élvezettel hazudott. Zamatosan. Fikarcnyit sem befolyásolták a tények. Azt mondta az órán, hogy Hermann Göring ordítva verte a cipője sarkával az asztalt az ENSZ-ben. Nem érdekelték olyan csip-csup részletek, hogy a birodalmi marsall általában csizmát hordott, vagy hogy ENSZ még nem, akkoriban Népszövetség létezett, és Nyikita Szergejevics Hruscsov a kubai válság idején állítólag tényleg a cipője sarkával verte az asztalt.
Nem mindig és nem minden „tévedését” javítottam ki az órán. Okosodtam volna? Apám intelmei hullottak termékeny talajra? „Kuss! Fogd be a szád! Van, amiről nem szabad beszélni.” Vagy egyszerűen nem voltam egészen hülye? Erdély, Felvidék, magyarság, Trianon, 1956 ügyében meg sem nyikkantam. Soha.
Arra gyanakszom, hogy ez a hatvanöt-hetven éves történelem-tanárnő jelentett fel a gallérom sarkán állandóan hordott jelvény miatt is. A régi magyar címer volt. Nem a búzakalászos, hanem az igazi. A vörössel és ezüsttel hétszer vágott, hármas halommal, kettős kereszttel. Akkora volt, mint a kisujjam körme. „Ki veszi azt észre?” Valakinek mégis feltűnt. Bár az osztályfőnöknőm vonszolt megint az igazgatóiba, mérget vennék rá, hogy nem ő szúrta ki.
– Rebellió! – Ezt ordította irodája párnázott ajtaja mögött a diri. A helyettese mentett meg a kicsapatástól.
– Gyulám, ne izgasd fel magad! – próbálta lehűteni a Sztálin-bajuszt viselő, köpcös, tajtékzó embert. – Nem ér annyit, hogy agyvérzést kapj.
Másnap az osztályfőnököm behívatta a legjobb barátom édesanyját, a papát nem lehetett, mert excellenciás úr vala, Bécsben székelt mint meghatalmazott nagykövet, és felszólította, tiltsa el tőlem a gyermekét.
Nem folytatom, mert minek. De van valami, ami igazán érdekes. Néhány éve lelkifurdalás motoszkál bennem, ha eszembe jut hajdani osztályfőnöknőm. Első és utolsó osztálya voltunk. Betegesen sovány ember. Ha még férfi lett volna. De nő. Tulajdonképpen a mai felőlem nézve szinte még lány.
A Feneketlen-tó korlátjának dőlve csókolóztam valakivel, amikor egyszer arra jött. Észrevett. Látta, hogy észrevettem, nem menekülhetett. Lángvörös arccal közeledett, jött, jött és jött, zörgött a csontkollekció, aztán nyekergő hangján azt mondta: „Jó napot, Száraz!” Mennyi lehetett? Huszonkettő, huszonhárom éves? Nyilván szeretett volna szép lenni. Vágyott rá, hogy szeressék. Hogy férfitekintetek legelésszenek…
Nem könnyítettük meg az életét. Néhány évvel ezelőtt egy osztálytalálkozón tudtam meg, hogy amint leérettségiztünk, abbahagyta a tanítást. Ideggyógyintézetben kezelték évekig. Elhízott, attól fogva száznegyven kilós testben élt. Az édesanyjával kettesben. Aztán meghalt. Nem is olyan rég. Tulajdonképpen alig volt idősebb nálam, nálunk. Milyen élete lehetett?
Azt a körömnyi jelvényt a Trianon ellen lázadó Horthy-kor és ’56 bűvös igézetében hordtam. „Lenintől” szereztem, aki bokszolt, ő aztán igazán verekedett, munkásőröket ütlegeltek szombatonként „Stüszivadásszal” és a többi haverjával. A jelvényt azután is hordtam, végig a gimnáziumi évek alatt, csak láthatatlanul, a gallér fonákjára tűzve. András pedig akkor is az maradt és azóta is a barátom.