– Miért tartja fontosnak, hogy naponta megossza gondolatait az egyik közösségi oldalon?
– Imádok írni, és minden foglalkoztat, ami körülöttünk van. A 2013-ban megjelent, Mekkora Isten tenyere? című könyvem után szeretnék még egyet megjelentetni. Nem is egyet, többet. A közösségi oldalon először a Spirit Színház darabjairól osztottam meg érzéseimet, amelyek az előadásaik után megszálltak. Engem lenyűgöznek az ott fellépő művészek, a darabok, a közönség közelsége. A blogbejegyzéseim megtetszettek Perjés Jánosnak, az igazgatónak, és kitette őket a honlapjukra, majd megkérdezte, volna-e kedvem rendezni náluk. Augusztus végén kezdem próbálni a Mario és a varázslót.
– Operarendezői karrierjét 1989-ben kezdte. Befolyásolta döntését, hogy előtte New Yorkban egy rossz produkcióban énekelt?
– Sok olyan operaelőadást látok, ahol az énekesek színészi teljesítménye nem igazán értékelhető. Kifejezetten zavar, amikor nem a szerepüket élik, hanem énektechnikai problémát próbálnak megoldani. Az amerikai produkcióban a rendezőt egyáltalán nem érdekelte, hogy az énekesek kiléptek a figurából, és a zene jellem- és szituációfestő erejét sem tudta kihasználni. Saját kedvtelésemre írtam egy rendezői példányt, és elküldtem Petrovics Emilnek, az Operaház akkori igazgatójának. Először nem túl kedvező választ kaptam, aztán pedig engedélyt a rendezésre.
– Sokat levon egy opera-előadás értékéből, ha például a Bohéméletben Rodolfo, az éhező költő 160, a tüdőbeteg Mimi pedig 120 kiló. Még akkor is, ha a világ két legnagyobb énekesét hallhatjuk. Eljutott mára az operatanítás odáig, hogy a fiatalok képesek átélni szerepüket, illetve odafigyelnek az alakjukra?
– Erős követelmény, mert nagyon fontos az illúziókeltés. Pécsett én is igyekszem mindkettőt szem előtt tartani. Ne csak akkor higgyem el a történetet, ha becsukom a szemem, hanem akkor is, ha látom az énekeseket. Elsős zeneakadémistaként megnéztem egy Hunyadi-előadást, s mivel a tenor lebetegedett, a valamikor híres és nagyszerű tenorista ugrott be helyette. Miközben hős bajnokként ünnepelték, mi egy öreg és kövér embert láttunk a színpadon. Nevetett a közönség. Ez az egyik oka annak, hogy a fiatalok nem nagyon járnak operába. Viszont nem abban látom a megoldást, hogy Mozartot elvisszük a rock- és a könnyűzene irányába, vagy mikrofonba énekelünk. Ebből a szempontból rendkívül konzervatív vagyok. Amikor rendezek, az utolsó hangig ragaszkodom ahhoz, amit a zeneszerző leírt.
Kilépni a figurából
– Mondana néhány trükköt, hogyan lehet a közönséget befolyásolni?
– Például ha az énekes más zenei módosítójelet használ. Verdi Macbeth című operájának felvételén a tenor azért énekelt bét, hogy hosszabb legyen a taps. Magamutogató és öncélú módon kilépett a figurából, holott Verdi ennél fél hanggal alacsonyabb hangot, bebét komponált. A fél hang különbség teljesen átalakította a jelenet lényegét, az esendőségből és a gyászból harciasra változtatta, így meghamisította a tartalmát. És a világ egyik legnagyobb karmestere ezt megengedte! Ilyenkor megrendül a hitem. Verdi leírta, hogy nem ismeri el a karmesterek és az énekesek alkotói jogát – magyarul tessék azt énekelni, amit komponáltam.
– Még egy kicsit avasson be a szakmába! Mi a gikszerezés, a koverolás és a markírozás?
– A gikszernél a magas hangoknál megcsuklik az énekes hangja, ami illúzióromboló, megtörik a varázs. A koverolás külföldön is bevett gyakorlat. Az egyik énekes a színpadon énekel, a másik pedig a nézők között ül, mert ha az első beteg lesz, akkor azonnal átveszi a szerepet. Amerikában a Bohéméletben Pavarotti húsz előadásból tizenhármat énekelt, én hetet, s engem egy olasz tenor koverolt. Amikor az énekes markíroz, például próbán, akkor nem teljes, csak félhangon énekel, hogy kímélje a hangját.
– Az interneten több változatban látható az ön előadásában a Vágyom egy nő után című dal. Irigylésre méltó az a nő, akinek szól. A színpadon éneklés közben mire figyelnek, mire gondolnak?
– Nem az a katalizátor, hogy a nagy szerelmemre gondolok. Az érzést nem egy kép, hanem a zseniális szerzők esetében a zene váltja ki. Mindig azt mondom, hogy a zenénél jobb rendező és énektanár nincs.
– A világ leghíresebb énekeseivel állt színpadra. Sokat dolgozott külföldön, Amerikában nem egyhuzamban, de legalább tíz évig élt.
– Ennek ellenére nekem mindig a pesti Opera volt az első. Most is az. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy semmilyen kapcsolatom nincs vele. Ezt nem sértetten vagy szomorúan mondom, az élet hozta így. Elég dolgom van másutt. Most a Pécsi Nemzeti Színház operatagozatát vezetem, ahol próbálom elérni azt az ideált, amelyet a színházról gondolok. Amikor elkezdtük a munkát, akkor hatvanhétezer fizető néző volt, most százhúszezer. Példátlan ez a nézőszám-emelkedés, ami persze az összes színházi dolgozónak köszönhető.
Cirkusz és misztikum
– Pécsett milyen körülmények között dolgozik?
– Elképesztő luxusban élek. Minden este színházba megyek, ahová vihetem a Zeneakadémiáról a növendékeimet. Olyan emberek között dolgozom, akik – igyekszem jól kifejezni magam – nem utálnak, sőt úgy érzem, tartanak valamire. Gyalog járok, mert kétszáz méterre lakom a színháztól. Most már a lakás is egészen kiváló. A régebbi nagyon finoman szólva is hagyott kívánnivalót maga után. Útközben elhalmoznak az emberek a szeretetükkel. Nemrég az újságárus azt mondta: „Igazgató úr, örülünk, hogy itt van.” Ezt én külföldön nem kaptam meg. Ott mást kaptam, ami szintén gyönyörűség volt. Olyan – jó minőségű – életet élek, amelyet nagyon szeretek. Ez a lelki luxus. Persze jobb lenne, ha a színház nem lenne alulfinanszírozott. Sajnos még azokkal az emelésekkel együtt is kevés a pénz, amennyit kaptunk. Arra törekszem, hogy a munkámat – legyen az rendezés, tanítás, éneklés, írás – száz százalékon végezzem el. Hogy aztán az elég-e vagy sem, az más kérdés. Volt, hogy nem volt elég. Előfordult, hogy megbuktam. Ki nem? Az a művész, aki azt állítja, hogy az ő életében ilyen nem fordult elő, az hazudik. Nem egy rossz előadást láttam nagy művészekkel.
– Találkozott nagyon ismert énekessel, akinek nem szerette a hangját?
– Soha nem törtem a fejem, hogy a hang szép vagy nem. Talán itt siklik ki az énekoktatás is. Sem az énektanárok, sem az operakedvelők körében nem vagyok népszerű azzal a gondolatommal, hogy a hang nem a cél, hanem az eszköz. Egy szerszám, amelyet tökéletesíteni kell, és karbantartani. Az nem művészet, csak hangmutogatás, amikor az énekes a zene, a darab, a jelenet mondanivalójától függetlenül sokáig kitart egy magas hangot, mint ahogy tévedés azt hinni, hogy a gyors és hangos zongorázás feltétlenül művészet. A cél az, hogy a megmagyarázhatatlanból, a misztikumból adjunk át valamit, és ne a magamutogató cirkuszból.
– Mi a művészet feladata: a közönség igényének alakítása vagy kiszolgálása?
– Az igény kielégítése a szórakoztatóipar feladata. Az igazi kultúra a szellemet, a gondolkodást alakítja, gyúrja, masszírozza. Persze nem akarom bántani azokat, akik másra adják a fejüket.
– Melyik műfajra gondol? A musicalre?
– Na jó, írja le, azért nem szeretem, mert zenei klisékből dolgozik, és nincs benne meg az az atomi tartás, amelyik mondjuk a Cantata profana bármelyik taktusában. A szórakoztatóiparról nagyon sokan azt gondolják, hogy művészet. Szerintem nem az.
– Hogyan élte meg, hogy miközben külföldön óriási sikereket ért el – ahogy a könyvében írta –, majd meghalt a családja után?
– Akkoriban nem utazhattunk egyszerre. Ha kivittem a feleségemet és az egyik gyermekemet, akkor a másiknak itthon kellett maradnia. Anyám, apám, a testvérem is külön-külön jöttek. Rettenetesen hiányzott a családom.
– Bárhol énekelhetett volna. Miért nem disszidált? Párizsban még maga Pierre Cardin is próbálta rávenni, hogy hagyja el Magyarországot.
– Igen, együtt vacsoráztunk, kora hajnalig beszélgettünk, és ő is ugyanezt kérdezte. Mindig ahová hívtak, ott próbáltam beilleszkedni és helytállni. Amerikában sem értették, hogy miért nem maradok ott.
Főtörzs a határon
– Mi hiányzott?
– Az, hogy ha végigsétálok a Zeneakadémiától az Operáig, az Andrássy úton húszan köszönnek rám. Persze a családom, a barátaim is, és hogy bosszankodhatok, hogy itthon ezért-azért sorba kell állni. Én is vallom, amit Ferencsik János, akivel nagyon sokat dolgoztam együtt, és ha valamit elértem a pályán, akkor azt neki is köszönhetem. Azt mondta, hogy az „itt élned, halnod kell” nem csak egy verssor. Szerettem Kaliforniát, imádtam San Diegóban, Firenzében, az óceán partján vagy Velencében lakni. Nagyon szerettem Japánban, Dél-Amerikában vagy hónapokig Izraelben dolgozni, de mindennél jobban szerettem hazajönni. Még akkor is, amikor a határon megállított a főtörzs, és szétszedte a bőröndjeimet, és a pénzem nagy részét kötelező felajánlásként a Nemzeti Bank elvitte.
– Véleménye szerint „a tanítás munkának nem nevezhető valami”. Ha nem munka, akkor mi?
– A világ legnagyobb élvezete. Dalirodalmat tanítok a Zeneakadémián, tavaly Brahmsszal foglalkoztunk, jövőre Richard Strauss-szal fogunk. Munka a tanítványokkal zenét hallgatni? Öröm! Persze van véleményem, de azt nem akarom nekik elénekelni. (Néha persze nem bírom ki.) Tanárként nem az a dolgom, hogy a tanítványaimat olyanná formáljam, mint amilyen én vagyok. Inkább gondolkodni tanítom őket, arra, hogy több lehetséges jó megoldás létezik. Ha gondolkodnak, és tehetségesek, akkor biztosan megtalálják azt, amiben hisznek, s amit a tehetségük hitelesít. Szerzőkről, ritmusról, harmóniáról, versről beszélgetünk, ami maga a mennyország. Munka volt reggel másfél órát dolgozni a kertben!
– A nyolcvanas évek végén asztmás lett, és a betegség miatt kettétört a pályája. Hogyan élte meg, hogyan folytatta a karrierjét?
– Másfél évig nem tudtam sem beszélni, sem énekelni. A spinto tenor szerepkört nem lehetett folytatni, csak egy másikat, másfajta elvárásokkal. Sok embernek köszönhetem, hogy kirángattak a bajból. Hálás vagyok Szinetár Miklósnak, aki visszavitt a színházba. Az énektechnikát, az énekléshez való hozzáállásomat, mindent át kellett alakítanom.
– Pécsett nem áll színpadra?
– A denevérben – kényszerből – énekelnem kellett. Mindent kettős szereposztással játszunk, és nem találtam mást. Nem kapálóztam ellene, de nem halok bele, ha nem léphetek színpadra. Akkor csinálok mást. Rendezek, tanítok, könyvet írok, kertet kapálok. Konfliktusmentesen szeretek dolgozni, én nem akarok háborúzni, csak a munkámat jól elvégezni. Egész életemben egyenesen dolgoztam, nem hazudtam, nem kalózkodtam pápai vizeken. Megpróbáltam elérni valamit a szakmámban, a színházban, a tanításban.