Egykori egyetemi cimborám megrögzött Honvéd-szurkoló, aki a gyerekeit is beoltotta. Mind az ötöt. A hazai meccseken hőségben és hóesésben egyaránt ott vannak a lelátón, de a vidéki kilencven percekre is elmennek, ha tehetik. A Marco Rossiról megjelent könyv elolvasása után megértem őket.
Az idén 54 éves egykori olasz focistáról, majd edzőről, Marco Rossiról annyit kell tudni, hogy 2012 előtt kevesen hallottak felőle. Itthon. Labdarúgó-pályafutását a Torino csapatában kezdte, majd később tizenegy klubban – egyebek mellett a Brescia, a Sampdoria, a mexikói Club América és a német Eintracht Frankfurt színeiben – rúgta a labdát. A német csapat játékosa volt 1988-ban Détári Lajos is, de nem találkoztak, mivel Rossi pályafutása levezető szakaszában profiskodott Frankfurtban.
Azután beindult az edzői karrier. No nem nagyon. Alsóbb osztályú olasz klubokban trenírozott focistákat, majd valakinek eszébe jutott a neve, beajánlotta a Honvédhoz. Ez volt 2012-ben. Akkor valami elkezdődött, aminek egyik következménye, hogy az olasz idén ősszel szövetségi kapitányként irányíthatta a hazai legjobbakat. A másik következmény Ch. Gáll kollégánk klaviatúrájából most megjelent könyv. Amely Rossin keresztül a magyar labdarúgás utóbbi hat évéről szól.
Az olasz megérkezése óta folyton lehetetlen küldetéseket teljesít, egyelőre sikerrel. A féléves regnálás után kirúgott belga szövetségi kapitány utódaként Rossinak a jövő csapatát kellene építenie, miközben ki kellene jutni a következő foci-Európa-bajnokságra, amelyet részben mi rendezünk. Siker most, siker jövőre. Mikor ment ez az elmúlt évtizedekben?
Rossi a Honvédhoz érkezett, ahol magyar szinten valóban eredményes lett. Először harmadik hely, majd több mint két évtized után bajnokságot nyert azzal a csapattal, amelyik a vetélytársak jelentős részénél – a Fradinál és a Vidinél biztosan – jóval kisebb pénzből gazdálkodott. Az olasz elévülhetetlen erényének tartják, hogy igazi csapatot formált. Talán ez a legfontosabb. Az erősen behatárolt anyagi lehetőségekből kihozta a legtöbbet.
Sikerei ellenére kívülálló maradt. Amikor néhány vesztes mérkőzés után jobbnak látta, ha távozik a Honvédtól, nem keresték. Sem magyar, sem külföldi klubok. Nem volt benne abban a körben, hat-nyolc edzőt szoktak emlegetni, akik mindig kapnak állást. Amikor égett a ház, visszavették. Ez csak az egyik kulisszatitok a számos megírt közül, de mindjárt itt egy másik: bajnokcsapat edzőjeként nem hosszabbított, az okok a könyvben olvashatók. Ment Dunaszerdahelyre, hogy az ottani csapatot a szlovák bajnokság harmadik helyére emelje, ami nemzetközi kupaszereplést ért. Majd kapott egy telefonhívást, hogy legyen magyar szövetségi kapitány. Titkon évek óta erre a felkérésre várt. Megkapta. Hogy meddig maradhat, nem csak rajta múlik, hiszen az eredménykényszer…
A kötetben megszólalnak klubvezetők, játékosok, jó barátok. Pippo, az örök barát azt mondta a szerzőnek: „mármost azt kérdezed, Marco képes lehet-e ebből a rakás kakiból, ami a magyar futball, kihozni valami értelmeset, és eljuttathatja-e a 2020-as Európa-bajnokságra a válogatottat. Ha valakinek sikerülhet, az ő.” Pippónak legyen igaza.
Kollégánk könyve friss, ropogós sztorikkal tűzdelt, olvasmányos történet, amely mindenkinek tanulságos, akit kicsit is érdekel a hazai foci világa. Vagyunk ezzel néhány milliónyian.
(Ch. Gáll András–Marco Rossi: Marco Rossi – Olasz meló Magyarországon. Alexandra Könyvesház Kft., Pécs, 2018, 288 oldal. Ára: 3999 forint)
