Számítani lehetett rá, mégis kis híja, hogy szívrohamot nem kapunk. Zúdul ránk a pergőtűz, közvetlenül fölöttünk kopog a srapnel ólomesője. Verssorok pergőtüze, rímpárok srapnelja. Neves előadóművész szavalja, mit szavalja, ordítja világgá Gyóni Géza Csak egy éjszakára című versét, mindjobban belelovalva magát a pátoszba. Csak arról az apró részletről feledkezik meg, hogy Gyóni éppen ennek a dagályosságnak a képviselőit invitálta a lövészárkokba 1914-es versében. A „hitetleneket s az üzérkedőket”, „a pártoskodókat, a vitézkedőket”, a „hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket”…
Valóban ez volna Gyóni Géza? Lihegő, zakatoló vershörgés, katonai ünnepségek, pacifista megemlékezések kötelező darabja? Valóban egyetlen vers volna csak az életműve, „egyéjszakás” verskaland? Ő volna „a világháború Petőfije”, „a költészet hadifoglya”? Vagy nem több, mint halovány Ady-epigon, aki csak életével és vérével tudott helyet kicsikarni magának a magyar panteonban? Netán még azzal sem?
Nem, Gyóni Géza költő ma sincs a helyén. Vagy istenítik, számot nem vetve költészetének esetlegességeivel és zsákutcáival; vagy félrelökik, mint a világháború dilettáns versfaragóját, aki elég bolond volt ahhoz, hogy otthagyja a fogát Szibériában.
A Hungarovox Kiadó könyvhétre megjelent könyve ezt a szélsőséges meg nem értést utasítja el. A Gyóni-irodalomban ritka módon igyekszik megalapozni annak a magyar alkotónak a helyét, akivel száz éve bekövetkezett halála óta – de már előtte is – kíméletlenül elbántak az irodalmi közemlékezet, a nagy kánon papjai.
A kötetben tanulmányok sora foglalkozik többek között Gyóni verseinek fordításával (Gaál Áron), kultuszának ápolásával szülővárosában (Kapui Ágota), a karitatív költővel (Jagos István), maradványainak hazahozatalával (Valentyik Ferenc), rabtársainak Gyóni-képével (Czipott György) és életművének utóéletével (Cságoly Péterfia Béla). Ám a sokféle megközelítésnek szinte kivétel nélkül ugyanaz az alapdilemmája: hol helyezhető el ez a számos rossz verset, de jó néhány húsba hatoló remekművet is magáénak mondható költő, aki a magyarok első világháborúját ugyanúgy megtestesíti és megszólaltatja, mint a hadifogoly magyarok halálig tartó szenvedéseit.
„Gyónit a környezet, a helyszín tette élete utolsó három évében azzá a költővé, amivé vált” – írja Gaál Áron, s erre rezonál kegyetlenül és ellenségesen Ady Endre sokat idézett kitétele, amelyet a Budapesti Hírlap szerkesztői provokáltak ki 1915 őszén, amikor a Gyóni művésznevű utászkáplár már javában a galíciai Przemyśl várában védte a hazát az orosz betöréstől: „Gyóni (Áchim) Géza sohase volt költő, s nem is lesz. Ezt még egy világháború sem tudja megcsinálni. […] Csak annyi ő, mint a háborús revük szerzői. Hadd éljen szegény, s ha hazakerül, hadd élhessen meg a szörnyű háborúból, mely annyiunk életét vette el vagy tette tönkre.”
Nos, Gyóni-Áchim Géza nem került haza. Megélni sem igen élt meg a háborúból, mivel a przemyśli ostromgyűrűben, majd az orosz hadifogságban írt verseinek, köteteinek honoráriumát – bármennyire hangozzék is regényesen, de így igaz – rendszerint szétosztotta a hadiárvák, hadiözvegyek javára, hogy a végén cigarettát is úgy kellett kunyerálnia bajtársaitól, mert már arra sem futotta. Miközben védekezni próbált az otthoni támadások ellen, mert a szibériai lágerbe is eljutott a pocskondiázások híre: „[…] én nem a modernek vagy antimodernek ellen, hanem az ellenség ellen fogtam fegyvert, és amit írtam, nem irodalmi irányok kortes céljaira, hanem magyar katonáknak írtam. […] Semmiféle irodalmi téren, hanem csak a harctéren akartam harcolni. Itt lefegyvereztek – s ha az irodalomban hasonlót akartak velem, az igazán csak melléktragédiája az én magyar poétaságomnak.”
Hogy mi volt Gyóni Géza életének, „poétaságának” fő tragédiája? Amikor 33 évesen, elborult elmével meghalt a krasznojarszki hadifogolytáborban, Magyarországon közismert hadiköltő volt, nem sokkal korábban, a przemyśli várban a magyar katonák még celebritásként ünnepelték, a lövészárkokban is falva, szavalva verseit – végül a lágerban is köztiszteletnek örvendett. De ahogy holtteste sem kerülhetett haza Szibériából (bajtársai mindhiába tettek rá vasabroncsot, hogy később azonosítani lehessen), mert a hazahozatalért indított közadakozás érdektelenségbe fulladt már a két háború között is, úgy életművének rezonanciái is a galíciai erődben és a krasznojarszki fogolytáborban ragadtak.
Rökk Károly hadifogságban készült akvarelljei
Gaál Áronnak (és Adynak igaztalanul is) igaza lehet abban, hogy Gyónit a világháború tette hangsúlyos költővé, s ha nincs háború, és nem harcol pusztító rohamokban, nem lövik halomra mellette a társait orosz lövegek, ha nem vesz részt az utolsó przemyśli kirohanásban, zsebébe kisebb vagyont téve, hogy a törökökre rontó Zrínyi előtt is tisztelegjen; ha nem vonszolja magát végig az orosz sztyeppéken 120 ezer fogolytársával együtt, hogy hét hónapos út végén Krasznojarszkban kössön ki; s ha végül nem veszti el a fogságban bátyját, Áchim Mihály főhadnagyot, s őrül bele a kilátástalanságba – akkor feltehetően megmarad annak a másod-harmadvonalbeli költőnek, akiből annyi rezgett, keringett a „nagyok” körül. (Mely nagyok közül alig valaki harcolt a háborúban, ezzel a magyar irodalom, tehát a haza javát szolgálva természetesen.)
Száz éve, születése napján, 1917. június 25-én adta föl a harcot Gyóni Géza a krasznojarszki lágerban. Mielőtt meghalt volna, biblikus sorokat vésett a falra: „Térjetek meg / És szeressetek / Elnyel mindeneket a hőség / És csak Istené a dicsőség!” Máig ható kérdés, van-e esély arra, hogy maradványai hazakerüljenek, és méltó módon legyenek eltemetve, ezzel is erősítve Gyóni helyét a nemzeti közemlékezetben. Legutóbb Holló József altábornagy járt a krasznojarszki sírkertben, és munkatársaival sikeresen azonosították a még a foglyok által emelt kőobeliszk alapján Gyóni Géza és bátyja sírhelyét. De száz év alatt annyiszor temettek a fogolysírokra, hogy nagy hazai elszántságra és áldozatos orosz fogadókészségre lenne szükség ahhoz, hogy a sírokat megbolygassák, és a „béke katonájának” vasabroncsos holttestét exhumálják…
Az emlékezeti jóvátételt segíti az alapvető tanulmányköteten túl az Antológia Kiadó által publikált Fagyott könnycseppek című Gyóni-versválogatás is, száz vers gyűjteménye 1901 és 1917 között, amelyet Szakolczay Lajos méltó sorai vezetnek be, de mindenekelőtt Szép Ernő 1937-ben papírra vetett, csöndes pátosszal átitatott szavai: „Sóhajtok és megalázkodva hajtom le fejem Gyóni Géza emléke előtt, aki már nem halott, hanem álom, aki már nem tragédia, hanem legenda, aki több már, mint költő, mert Ő már költészet.”
A hadiköltőnél jóval szerencsésebb volt Breuer György, akit a Sopron vármegyei Brennbergbánya szénbányájából szólított el a világháború 1914-ben. Az utókor szerencséje pedig az, hogy Breuer úr szenvedélyes képeslapgyűjtő volt, aki már jóval bevonulása előtt e szenvedélyének hódolt, s a világégésnek, majd az oroszországi hadifogságnak köszönhetően jelentékenyen gyarapíthatta nem hétköznapi gyűjteményét.
Buda Attila irodalomtörténész ezt a képeslaphagyatékot dolgozza fel a szarajevói látképektől a remek krasznojarszki akvarelleken át a moszkvai hagymakupolás templomtornyok ábrázolásáig, azaz Breuer György odisszeájának állomásait, amelyekről a bányaszakember buzgón küldözgette haza fiatal feleségének a lapokat. Ám a könyv valójában jóval több ennél, amint maga Buda írja: a válogatás „Szarajevó és Szibéria között azt a történelmi színteret, földrajzi valóságot mutatja be, amely az egykori emberekhez és az egykori államokhoz hasonlóan ma már csak az emlékezetben létezik”.
A könyv tehát olvasható rendhagyó bedekkerként, letehetetlen nagyesszéként, amely végigvezeti az olvasót a Szibériáig elvergődött magyar hadifoglyok útvonalain; mely bemutatja ennek a tájnak népét, földrajzát, történelmét, hagyományait, a lágerek sajátos szabály- és viszonyrendszerű birodalmát, Krasznojarszkot, Omszkot, Berezovkát többek között – és mindazt a szenvedést, amelyet túl kellett élniük testben és lélekben a hadifogoly magyaroknak. Buda Attila „képeslapgyűjteményében” maga a gyűjtemény végül szép ürüggyé válik, hogy bejárhassuk azt a világot, ahonnan – Gyóni Gézához hasonlóan – sokan nem szabadulhattak. Breuer György végül hazakerült 1918 nyarán – nem kevés szerencsével és furfanggal.
A világ másik végére viszi az olvasót az aldunai bukovinai magyar, a Székelykevéről bevonultatott Makrai József verses fogolynaplója. A „czicziliai”, azaz szicíliai Milazzo középkori várába, amelynek templomát éjszakánként rázárják az ott raboskodó magyar fogoly bakákra. A táj gyönyörű, a várfalakat háromfelől mossa a tenger vize, de a hatszáz magyar baka csak azért bámulja naphosszat a tengert, hogy gondolatban hazáig vitorlázzon rajta.
Makrai József harcolt és megsebesült az orosz fronton, majd hadakozott az isonzói csatákban, amikor egy olasz gránát a fejére rogyasztotta a fedezékét. Olasz katonák ásták ki a föld alól, majd terelték a lehető legtávolabb a frontvonaltól, hogy fogolytársaival mindentől elszigetelve, „élőhalottként” tengessék napjaikat, s unottan majszolják a „rizsából” és dohos talján makaróniból álló kosztot. Makrai nem egy Gyóni Géza, verses naplója leginkább ügyetlen, naiv klapanciák sora – ugyanakkor remek lelki látlelete is annak, milyen belső tusákat kellett megvívniuk a gyönyörű környezetbe, ám hazájuktól beláthatatlan távolságba szakított hadifoglyoknak. Akik Szibériában, Szicílián, Japánban vagy Latin-Amerikában, a világ leglehetetlenebb pontjain fekvő lágerekben is szülőföldjüket szolgálták – még ha ez a szülőföld hajlamos volt is megfeledkezni róluk.
(Gyóni Géza. Tizenkét hónap – tizenkét érv Gyóni Géza mellett. Szerk.: Cságoly Péterfia Béla. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2017, 136 oldal. Ára: 1800 forint. Gyóni Géza: Fagyott könnycseppek. Szerk.: Valentyik Ferenc. Antológia Kiadó, Lakitelek, 2017, 230 oldal. Ára: 2500 forint. Buda Attila: Hadifogoly. Egy első világháborús képeslapgyűjtemény nyomában. Holnap Kiadó, Budapest, 2017, 144 oldal. Ára: 3100 forint. Makrai József verses hadifogolynaplója. Sajtó alá rendezte: Csorba Béla. Fórum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2017, 70 oldal. Ára: 1500 forint)
