Még ma is akadnak a nyolcadik kerületben olyan házak, ahol a fürdőszobát egy lavór jelenti, a WC pedig kint van a közös udvaron, jobb esetben egy-egy emeleti folyosó végén. Akad még egy-két ilyen ház elszórva, de tizenöt-húsz évvel ezelőtt – mielőtt elkezdődött volna sok helyen és utcában a bontás és a városrehabilitáció – még általános volt, majdnem „nórmális”, mindenesetre nem egzotikum vagy megütközést kiváltó.
Ilyen ház volt Szent Magdolna háza is – ha jól emlékszem, róla korábban már írtam egyet s mást –, ott sem volt rendes fürdőszoba minden lakásban, a szobányi zsáklakokban meg főleg nem. Az ott lakók vizet engedtek egy lábasba, megmelegítették, áttöltötték egy lavórba, majd abban mosdottak meg. Előbb a gyermekek, aztán a nők, végül a férfiak, majd a fogmosás és a beretválkozás. Vagy előbb az, aki tisztább volt, aztán az egyre koszosabbak – kevesebb kosszal le lehet még mosni a többit, fordítva viszont ez már nem működik. Vagy előbb az egészségesek, aztán a betegek. Vagy előbb az emberek, aztán az edények, végül az állatok. Ízlés szerint.
A lavórban mosdásban a sorrend is számított. Legelőször is kezet kellett mosni, csuklóig, ez volt a legfontosabb, majd kiöblíteni a szájat és az orrüreget, ez utóbbit főleg eső és télvíz idején vagy alvás után volt ajánlatos – zsebkendőt luxus volt használni, de valami kellett, hogy komfort legyen. Eztán jöhetett a szem és az arc, felülről lefelé, fültől fülig, majd a két kar is, nedves tenyérrel, ujjakkal vagy fésűvel a haj, majd mutatóujjal a fül belseje, hüvelykujjal a fül mögötti terület és a fül külső része, végül jöhetett a nemi szervek és a test mosása is, legvégül pedig a két láb bokáig meg az összes többi, ami kimaradt.
Nyáron ez az udvar napsütötte sávjának napmelegében zajlott, esőben és hidegben pedig a lakásokban, pecsmegelve, de inkább nedves törülközőcsücsökkel végigmasszírozva. (Ez telente felkelés után különösen jólesett a kihűlt, pirkadati sötét szobában.)
Valaki így mosdotta végig az egész életét. Ha falun született, ha itt, a nyolcban, ő benzineshordós kerti zuhanyon, élő vízen és lavóron kívül más mosdást legfeljebb, ha filmben látott. A kád meg egyenesen luxuscikknek számított, ha valahová beszerelték, átjöttek megnézni a szomszédok, hitetlenkedtek is.
Főleg, ha nem egy talpalatnyi kád volt – olyan zuhanytálca méretű, csak megemelt falakkal, hogy bele lehessen guggolni, vagy a lábat kilógatva akár ülni is –, hanem rendes, nagy, belefekvős, kényelmes, úrhatnám. (Olyan, amelyikben sokszor inkább a nagymosást végezték, mintsem a tisztálkodást, meg ez volt az, amelybe az állatot rakták, főleg a malacot, ha gyorsan és minden átmenet nélkül lakáshoz juttatta a családot a kedélyesen nagyvonalú szociálpolitika.)
Ilyen kádjuk volt Szent Magdolnáéknak is. Már úgy költöztek a lakásba, hogy ott volt ez a kád, szerették is, használták is, nem törődve a vízszámlával. Úgy magyarázták, hogy verte őket eléggé az isten, ezt a kis luxust megengedhetik maguknak kompenzációképpen, a számlát úgysem a jóisten fizeti, hanem ők gazdálkodják ki maguknak, ahogy minden mást is, ami jó ebben a rohadt életben. Ennyit igazán megérdemelnek. A többit úgyis meggyónják, ha úgy adódik. Ámen.