Azt hiszem, te vagy a világ egyik leghíresebb divatikonja.
Sarah Jessica Parker – aki a Szex és New York című sorozatban az okos és divatmániás újságírónőt alakította – igazából inkább csúnya, mint szép nő. Azért vonzó teremtés, mert kihozza magából a maximumot, és végtelenül magabiztos, egyszerűen tudja, hogy mi áll jól neki. Ahogy filmbéli barátnője, Samantha mondja: saját maga legjobb kiadása. Minden nő ilyen szeretne lenni. Vagy sikerül, vagy nem.
Évek óta tervezem, ha egyszer alkalmam nyílik a nyilvánosság előtt elsírni a ruházkodási gondjaimat, a világba sikítom, hogy a magas nők is szeretnének csinosak lenni! Komolyan mérges vagyok magamra, hogy a világ megjobbítását így elhanyagoltam, és nem ezt írtam meg elsőként.
Szóval: imádom a ruhákat, csak az a probléma, hogy 180 centi vagyok, és inkább vékony, mint vastag. Itt álljunk meg! Ez a testalkat állítólag korunk ideálja. Papíron. Úgy értem, kinyomtatva, a divatlapokban. Valójában a férfiak a picike nőkért vannak oda – a társkeresőkön is ez a kategória a legkelendőbb.
A magas nőkről egyszerűen nem vesz tudomást a világ, a ruhákat meg Kínában varrják, nem Hollandiában, így mindenben úgy festünk, mintha félidős terhesek volnánk. Nekünk való ruhaméret ugyanis nincs. Pont.
A 42-es méretű ruha bő, de még így is a mellünk alatt van a dereka, és a szoknya pont a térdünk közepéig ér, ami minden típusú ruhadarab tekintetében vállalhatatlan. Sportruházat esetében meg iszonyatosan hülye érzés. Ha sortban futok, a nadrág szára túl rövid, súrlódik, és kisebesedik a combom, ha térd alá érő darabot veszek, fognom kell a derekát, hogy ne essen le. Ezért évek óta jógaruházatban edzek, az legalább pamutból van.
Akad még egy rejtély, amelyet nem tudok megfejteni: miért van az, hogy minél drágább egy sportruha, annál keményebb, kellemetlenebb és elviselhetetlenebb műszálból készül? Nejlonba beleizzadni a világ legundorítóbb dolga. Kérem, írja meg valaki, hogy a nagy sportcégek miért csak fröccsöntött ruhákat árulnak.
Ma nem tudok olyan ruházati cégről Magyarországon, amelyik árulna ruhát 180 centis vásárlóknak, pedig nem vagyunk már olyan kevesen, mint az én kamaszkoromban, amikor a nagymamám mindennap sírt, hogy ha tovább növök, nem tudok férjhez menni.
Eddigi életemben három darab elég hosszú farmerem volt, egyik sem sokáig. Az elsőt Londonban vettem, olyan hosszú volt, hogy le kellett vágatni a szárát! A következő karácsonykor a nagy áhítatban nem vettem észre, hogy a csillagszóró az ölembe hanyatlik, csak akkor, amikor már lángolt a nadrág. De miért éppen ez?
A következő elég hosszú nadrágot egy zugoutletben vettem – gyaníthattam volna, hogy hamisítvány, mert egy igazi olasz nadrág csak miniatűr lehet. Fél éven belül – persze valami fontos helyen, egy csomó ember előtt – egy mozdulattal kettészakadt a fenekemen, pont azon a testrészemen, amelyet se mérete, se formája miatt nem érhet kifogás. Tehát erről sem én tehetek.
A harmadik elég jó farmert Kolozsváron szakítottam el, ahová néhány éve egyetemre jártam. Ömlött az eső, késésben voltam, nem főbejáraton mentem be, mert az kerülő lett volna, hanem átmásztam – mint mindig mindenki – az épület kerítésén. Megcsúsztam a sáron, és hatalmasat estem. Hallottam, hogy reccsen a farmerem, és fájdalmat is éreztem, de inkább az zavart, hogy egy pocsolyában landoltam, és csuromvizes lettem. Beszaladtam a terembe, lehuppantam, meghallgattam az előadást, és csak kifelé jövet vettem észre, hogy a combom nem vizes, hanem véres. Muszáj volt új nadrágot vennem.
Mint Julia Roberts a Pretty Womanben, én is előrenyújtottam a hitelkártyámat, úgy mentem be a plázába – keményre száradt, bokáig sáros és véres nadrágban –, csak hogy beengedjenek a próbafülkébe, és elhiggyék, ki tudom fizetni, amit felpróbálok. Rájöttem, hogy legfontosabb testrészem nem az agyam, hanem a bokám.
Azt ugyanis mindig mindenki látja.
