– Elöljáróban hadd kérdezzem meg: sok interjúban elmondta, nem használ számítógépet… Hogyan egyeztessük a kész szöveget?
– Valóban nem használok. Nem vagyok rá büszke, és ha fiatalabb lennék, biztosan megtanulnám. A koncertek szervezésénél ma már nélkülözhetetlen, ezért a leányom szokott ebben segíteni, rajta keresztül egyeztethetjük a szöveget is. Nem vagyok ellensége a technikának, de autót se tudok vezetni, sőt nem is biciklizem.
– Ez családi örökség?
– Semmiképpen. Négyen vagyunk-voltunk testvérek. Bátyám és öcsém nem él már, de húgom, aki tulajdonképpen féltestvérem, hála istennek, még velünk van. Édesapámat a háború után málenkij robotra vitték, és sohasem tért vissza. Ő egyébként ügyvéd volt, rendkívül nagy tehetségű ember, de zenei vénával nem volt megáldva. Édesanyánk, egyedül maradván a gyerekekkel, férjhez ment Katona Lajos operaénekeshez. Ő volt a nevelőapánk. Nagyon szerettük, rendkívül jóravaló ember volt. A művészi érdeklődést anyánktól örököltük. Az ő édesanyja, nagymamánk, Basilides Mária a század egyik legnagyobb alt operaénekese volt, rengeteget lépett fel Bartókkal és Kodállyal. Ez a művészeti vonal még a dédunokák pályaválasztásán is meglátszik. A színészet, zene, mozgás, tánc, festészet, rajz bűvölte el az utódokat.
Éneklés autogramért
– Valamennyi Medveczky testvér művész lett?
– Nem mindenki, de bátyám az Operaház szólókürtöse volt. Öcsémnek is voltak művészi ambíciói, ám végül a kereskedelmi pályát választotta. Húgommal mind a mai napig együtt dolgozunk, ő is az Operánál van, volt karigazgató, korrepetitor.
– Milyen volt a családi fészek?
– Muzsikuscsaládban nőttünk fel, és otthon lényegében csak a zenéről volt szó. Gyerekként persze más is érdekelt, szerettem focimeccsre járni, sétálni. És talán az is a családi örökség része, hogy a zeneirodalom területéről a magyar zene kiemelten fontos lett számomra. Nagy muzsikusokat már kisgyerek koromban is láttam. Kodályt ugyan csak távolabbról, egyetlen alkalmat leszámítva, amikor a C-dúr szimfóniát bemutattuk. Akkor mellettem ült. A koncerteken mindig rendkívül ünnepélyesen jelent meg, és sok ember vette körül. Magam is láttam, hogy amikor autogramot kértek tőle, előtte megénekeltette az aspiránsokat.
– Hogyan zajlott a gyerekek nevelése, milyen volt az édesapja elvesztése után újjáépülő család?
– Sokak számára talán kicsit különös, de édesanyánk magázott minket, és mi, gyerekek nemcsak szüleinket magáztuk, hanem egymást is. Édesanyám Erdélyben, Hunyad megyében nevelkedett, és azon a vidéken ez volt természetes. Az iskolában azért megrökönyödve néztek ránk, de kis csipkelődés után megszokták. Karmesterként meg különösen nagy meglepetést keltett a zenekarban, amikor András bátyámat próbán vezényelve mondtam: legyen szíves itt többet adni. Rögtön kérdezgetni kezdtek: mi van veletek, nem vagytok jóban? Anikóval mind a mai napig magázódunk. Tulajdonképpen a nemzeti érzésre nem neveltek külön. De elég volt körülnézni, elég volt arra gondolni, hogy édesapánkat elvitte a Vörös Hadsereg.
– Kiderült, hogy mi lett édesapja sorsa?
– Egy magyarországi táborba szállították sokadmagával, és veszélyes munkát végeztettek velük. A Boráros téri házból, ahol akkor éltünk, több férfit is elvittek, és egyik sorstársának annak ellenére sikerült megszöknie, hogy az oroszok utánalőttek. Egy robbanás vetett véget az életének, állítólag még azonosítani lehetett a földi maradványokat.
– Milyen hangszeren tanult először?
– Először zongorázni tanultam, hogy megszólaltathassam a hallott hangokat. Egész ügyesen ment a dolog, de nem annyira, hogy zongorista legyen belőlem. Ezt édesanyám és a zongoratanárnő is korán fölismerte. Ezért javasolta édesanyám az üstdobot. Nagyon megszerettem, hiszen a zene alapja a ritmus, de a timpani hangszínt is produkál, intonációs lehetősége is van. Egészen elbűvölt, mennyire meg tudja határozni a zenekar hangzását az üstdob: színbeli, ritmikai és tonalitásbeli alapot ad.
– Gimnazista korában a tanulnivalók és a zene mellett a történelem is rányomta életére a bélyegét, hiszen 1956-ban már 15 éves volt.
– A forradalom életre szóló élmény lett számomra. November 4-e után teljesen össze voltam törve, és ez az állapot sokáig, több évig tartott, a nyomait pedig mind a mai napig viselem. Meg kellett tanulni, hogy az ember ne a forradalom leverésének emlékét őrizze magában, hanem annak a 12 napnak a csodáját. Az utcákon vonuló emberek sugárzó arcát nem lehet elfelejteni. Szerencsére nem volt olyan osztálytársam, aki kicsalt volna harcolni. Édesanyám ezekben a napokban nem volt otthon, és eszembe se jutott, hogy a háta mögött csináljak valamit. A Madách-gimnáziumba jártam, és február 4-én, a forradalom leverésének három hónapos évfordulójára kisebb partizánakciót szerveztünk: mindenki fekete szalagot tűzött a köpenyére. Mondanom se kell, negyedóra múlva már ott volt a rendőrség, mert a párttitkárnő azonnal riasztotta a hatóságokat. Nem vittek el senkit, de néhány pofon elcsattant. Később jöttünk rá, hogy szegény tanárainkat és az igazgatót hoztuk kellemetlen helyzetbe.
– Hogyan következett a timpaniból a karmesterség?
– Láncreakció volt. Korán kezdtem zenekarban játszani, hiszen az üstdob nem szólóhangszer, csak zenekarban van értelme. Tizenhat-tizenhét éves fejjel kisebb zenekarokban játszottam. Nagy szerepük volt akkoriban ezeknek az amatőr társulatoknak, hiszen a hangszert tanuló diákok ott szerezték meg a zenekari rutint. És arra is büszke voltam, hogy pénzt kerestem: egy-egy próbáért húsz forintot fizettek! Ebben az időszakban alakult ki lassacskán a dirigálókészség. Láttam, hogy nagyjából mi a teendője a karmesternek, s úgy éreztem, hogy megpróbálhatnám. A karmester feladata valójában nagyon bonyolult, most, hogy már évek óta tanítom is ezt a mesterséget, egyre jobban érzem, mennyire összetett feladat a zenekar vezetése. Ráadásul számtalan olyan aspektusa is van, amelyet nem lehet tanítani.
Fotó: Kurucz Árpád
„Ne féljen, Sztálin elvtárs…”
– Maga a személyiség?
– Pontosan. A kisugárzás, a személyiség ereje nem tanítható. Mint ahogyan az sem, hogy a belső gondolatokat, folyamatokat hogyan lehet egy külső mozdulattal megjeleníteni, kiadni.
A karmester feladata kicsit hasonló a színész szuggesztivitásához, hiszen mindkét esetben a mozgásból indul ki a megjelenítés.
– Az 1974-es karmesterversenyen elért sikere után visszaolvasva a korabeli kritikákat mintha csupa jó dolgot írtak volna a tudásáról és a teljesítményéről.
– Azért kaptam bírálatokat is, és nem is haragudtam rájuk sohasem, hiszen a kritikusnak az a dolga, hogy megírja a véleményét. Engem soha nem bántott a bírálat, azt éppúgy meg kell szokni, mint a közönség pozitív vagy negatív reakcióit, érdeklődését. Nem szabad, hogy megzavarják az embert. Számomra ebben is a hit adott egyenes utat, és bármilyen oldalsó hatás ért, nem tudott más irányba téríteni.
– A vallásosságba belenevelődött a családban, vagy volt valami nagy fordulat az életében, a hitre ébredés pillanata?
– A hitre ébredés ma is tart, de otthonról hoztam az alapokat, beleneveltek. Akkor költöztünk a Városliget szélére, amikor a Regnum Marianumot felrobbantották. Nevelőapám meglátta a helyére rakott Sztálin-szobrot, és azt mondta: „Ne féljen, Sztálin elvtárs, a maga szobrát is fel fogják robbantani!” Ezekben az időkben kevesen merték hittanra járatni a gyereküket. Az ötvenes évek elején az egész VII. kerületben nyolcan tanultunk evangélikus hittant! De mi jártunk szorgalmasan, még konfirmáció után is. Számomra a hit és a nemzeti érzés mindig fontos volt, és mindig összetartozott.
– Mindez ma sem biztos, hogy segíti a pályán való előrejutást, de a rendszerváltásig kifejezett hátrányt jelentett. Nem érezte úgy, hogy kára van a meggyőződéséből?
– Lehet, hogy volt belőle valami kis hátrány. Még a kétezres évek elején is előfordult: fölkértek egy megyei, a közgyűlés által szervezett ünnepi koncertre, majd amikor megtudták, ki a karmester, lemondták az egészet. Talán a vallásosság és a nemzeti érzés megvallása nélkül előbb kaptam volna meg egy-egy díjat, kitüntetést, de azért az a lényegen nem változtat, hogy tíz évvel előbb vagy később jut el valahová az ember.
A karmester nem parancsnok
– Hogyan egyeztethető össze ez a visszahúzódó és szemlélődő személyiségvonás az irányítással?
– Ez két egymástól független dolog. Én általában toleráns és béketűrő vagyok, nem hagyom magam provokálni. Valahogyan a zene arra kötelezi az embert, hogy megváltozzon, jobb legyen. Szegény öcsém mondta, amikor a felvételiztem karmester szakra: egyáltalán föl meri emelni a kezét? Ki mer oda állni? Hogy lesz ez? Senki nem hitte. De akkor és ott hirtelen kaptam egy töltést a Jóistentől, erőt, hogy bízzak. És most is, bármilyen fáradtságot érzek magamban, ha leülök kottát tanulni, abban a pillanatban feltöltődöm. Magától a zenétől. Toscaniniről írták: minden energiáját a zenébe adta, mert minden energiáját a zenétől kapta. Úgy érzem, hogy határozottan kell tálalnom azt az ajándékot, amelyet kaptam. Amikor 1974-től tanítani kezdtem, hamar kiderült, hogy a katedrán még nagyobb szükség van a határozottságra. A tanítványok előtt nem lehet dadogni. Ugyanez a helyzet a zenekar előtt: nagyon utálják a zenészek, ha a karmester nem tudja megmondani, mi a hiba. Mind a karmesteri, mind a tanári pálya akkor veszélyes, ha az embert a hatalom, a hiúság vagy az öncélúság irányába vezeti. A hatalom felől egyik pályát sem lehet megközelíteni. A karmester nem parancsnok, hanem segítő, aki kéréseivel, határozott igényeivel irányít. Ugyanez érvényes a tanításra is.
– Azért tanít régóta, mert a tanári pálya összefügg a dirigensivel?
– Nálam kicsit talán igen. Több mint negyven éve tanítok kisebb megszakításokkal. Először a főiskolai zenekart vezettem, aztán operaénekeseket tanítottam zongora mellett, a korrepetitor tanszakon is dolgoztam, és most öt-hat éve karmesterképző tanszakon is tanítok. Az énekesekkel való munkához ragaszkodom, mert ott zongorázhatom is. Azért csak kibújik a szög a zsákból, mert akármilyen szép pálya is a vezénylés, a karmester magától nem szólal meg. Vezénylés után nagyon jó érzés hangszeren játszani.
– Úgy látszik, kapcsolatban áll egymással, kiegészíti egymást az önkifejezésnek ez a két útja. Mint ahogyan a lélektannal foglalkozók szerint a zenélés más kognitív funkciókat is segít.
– Sőt a zene még a matematikával is találkozik valahol. A zene alapja a matematika, az egész rendszere matematikai alapú. Elég csak A kékszakállú herceg várára gondolnunk, hogy a C-től megy a poláris ellentétig, a fiszig, és megint vissza. Bartóknál ez a fajta tudatosság gyakori. A Hegedűversenyben van egy rész, ahol egymás után megszólal mind a 12 hang. S nem egyszerre, és nem matematikai jelleggel. Ezzel nem szólom meg Schönbergéket és a dodekafóniát, de Bartóknál ez művészet, költészet és zene. Ám az összhangzattan alapja a matematika, nem véletlen, hogy a kvint párhuzam tiltott, mert valahogyan úgy szólalnak meg a felhangok, hogy az nagyon csúnya. Az időbeliség és a rezgés a legnagyobb csoda. A ritmus az élet alapja. Ha elvész a rendszeresség, ugyanaz történik, mint az emberi szervezetnél. Csak az embernél tragikusabb következménye van, ha a szívdobogás rendszertelenné válik.
