Van egy környék Budapesten, amelyik a soha meg nem valósuló Kertváros-Magyarország mintaképe lehetett volna. Mai, megkopott állapotában is őrzi egy nagyra törő kor álmait és elszánásait. Ez a Wekerle-telep, amelyet 110 éve kezdtek építeni Kispest akkor még puszta határában.
A régi Magyarország egyik legnagyobb szabású, állami finanszírozású lakónegyede példa arra, hogy a századelőn számos területen lépést tartottunk a nyugati világ újító törekvéseivel. Alig tíz évvel korábban indította útjára a brit Sir Ebenezer Howard a kertvárosi mozgalmat (Garden city movement), amelynek egyik korai és legteljesebb példája itthon a Wekerle.
Ahogy a telep utcáit járjuk, egyszerre észleljük a környék tervezettségét és a természet burjánzását. A hatalmas fák alkotta fasorok jótékony árnyékot biztosítanak a legforróbb napokon is. Az emberi léptékű házak zsalugátereikkel, népies mintáikkal, íves falaikkal, favázas oromzataikkal bájos, harmonikus összképet alkotnak.
A telep alapítójának és névadójának, Wekerle Sándornak, az első polgári származású magyar miniszterelnöknek a célja az volt, hogy a nemzet egyetemes érdekeit és a nép jólétét összhangba hozza. A munkáskertváros építése korát meghazudtolva ennek a legfőbb bizonyítékául szolgált.
A rohamosan épülő és fejlődő Budapestre érkezők közül ugyanis sokan vágytak vissza a természetközeli környezetbe, életmódba. Győri Ottmár főmérnök olyan kiviteli tervet készített a telep számára, amelyben szigorú rendezőelvek találkoztak az emberi és természeti léptékek tiszteletben tartásával.
Négyzethálóban elhelyezkedő utcák, keresztirányú sugárutak, középen tágas főtérrel, a közterekhez illő nagyságú és kinézetükben egymással harmonizáló házakkal és középületekkel – ez a Wekerle-telep máig megmaradt városépítészeti szerkezete. A házak tervei a szecesszió és a modernitás korszakhatárán születtek, de legfőbb egyedi ismertetőjegyük a népies romantikusság, amely máig megdobogtatja a nemzeti érzelmű és/vagy jó ízlésű magyar városjárók szívét.
Az épületeket olyan neves tervezők álmodták meg, mint Zrumeczky Dezső, Wälder Gyula, Györgyi Dénes és az építészeti zseni Kós Károly, aki a ma már róla elnevezett Wekerle-telepi főtér néhány épületét tervezte. Emellett mintegy ötvenezer fát, köztük hasznos gyümölcsfákat, valamint virágokat ültettek el a köztereken, gondolva ezzel az ideköltöző lakók természetközeli életmódjára, földművelési szándékaira is.
Légi felvétel a XIX. kerületi Kós Károly térről. Nagyra törő kor álmait és elszánásait őrzi a városnegyed
Fotó: MTI/H. Szabó Sándor
A Wekerle-telepen 1925-re 1007 földszintes vagy kétszintes ház készült el 4412 lakással. Minden lakásban volt már vezetékes víz és angolvécé is. A negyedben két templom, négy orvosi rendelő, négy iskola, hat óvoda és számos más szolgáltatás is helyet kapott. S hogy kik költöztek ide?
Első körben állami alkalmazottak családjai kaptak helyet, de a különleges hangulatú telep később egyre inkább a polgári rétegek kedvelt kiköltözési célpontja lett. Évekig szigorú házirend érvényesült: rendezett környezetet és életmódot kellett fenntartaniuk, minden kihágást számonkértek rajtuk; és aki nem tudott beilleszkedni, annak távoznia kellett a közösségből.
A huszadik század viszontagságai miatt a Wekerle-telep egyedüli és legnemesebb hazai példája a kertvárosépítés legjobb hagyományainak, amelyek megszakadásával előbb embertelen, falanszterjellegű lakótelepek épültek; majd átgondolatlan, vadkapitalista, egyszerre csicsás és sivár agglomerációs „kertvárosburjánzás” lett hazánk osztályrésze.
Az elmúlt évtizedek persze nem múltak el nyom nélkül a Wekerlén sem. Az egykori első bérlők örököseinek egy része még most is itt él, de rengeteg beköltöző is érkezett ide. Az ingatlanok magántulajdonba kerültek, a közös, szigorú építkezési és életvezetési szabályok fellazultak, az ínséges időszakokban jöttek a gányolós megoldások, majd a szabadosabb évtizedekben elkezdődött a házak egyéniesítése – inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Ettől függetlenül a Wekerle-telep ma is különleges hangulatú városnegyed, sok mindent őriz régi fényéből – igaz, kissé halovány és hézagos visszfény ez.
A telep 2011-ben vált műemléki jelentőségű területté, miközben erős helyi lokálpatrióta mozgalom igyekszik szépíteni a környéket. Ha már a korábbi szigorú szabályozási forma mára elképzelhetetlennek tűnik is, kis erőfeszítéssel tehetnénk azért, hogy legalább a kertekben felhalmozott lomok eltűnjenek, és helyüket újra visszahódítsák a virágok és gyümölcsfák, ahogy azt egykor tették.
Friss hír, hogy a Wekerle hangulatához illeszkedő módon, a helyiekkel egyeztetve újítják fel idén a helyi kispiacot – ez jó és helyes irány. Ahhoz viszont, hogy a régi városképi egység, az épületek, közterek és kertek hibátlan szépsége és magától értetődő igényessége újjászülessen, még nagyobb közös elszánásra lenne szükség. Egy évszázaddal a telep megszületése után új városépítészeti fejezet nyílhatna Wekerle-telepen.
