Tavaly augusztus közepén csúcson járt a migránsok áradata a Keletinél. Botrány botrány hátán, megzavarodott politikusok határokon innen és túl. Épült a kerítés. Mivel a 4-es metró miatt az utam naponta a Keleti felé visz, lehetetlen volt elszigetelni magam mindattól, ami a főbejárat előtti betonteknőben zajlott. Akkorra már jóformán talpalatnyi hely sem volt a sok leterített pokróc és kövezetre felütött kempingsátor miatt. De ha lementem közéjük, az ott lévőkben mégis konkrét egyéneket láttam, láttam a kezüket, szemüket, a gyűrött, kétes tisztaságú kendőt az asszonyok fején, láttam az izzadt pólót a hátukon, az egyszerű ételeket, amelyeket esznek, a feldőlt kólásüveget, amint a barna lé végigömlik a pokrócon. De nem így festett a tábor fentről, az utcaszintről, a 7-es busz megállójából. A benyomás letaglózó volt: apokalipszis, amelyben valami véget ért, s ki tudja, van-e folytatás… A számtalan Dante-ábrázolás között sok van, amely felülről, az emberi világ szintjéről ábrázolja a pokol köreit, az egyéniségüket vesztett, arctalan szenvedők tömegét. Ezt, a Dantét értelmező, felső pozícióból megrajzolt grafikát láttam a mellvéd mögül, lent egy torz világot, amely most egy testet alkot, egyszerre lélegzik, s egyetlen cél lebeg előtte, eljutni az ígéret földjére, Németországba.
Gyalogáldozatok
Persze nem láttam a fejükbe, s az is biztos, hogy a többség nem is volt bűnös, ezért lent járva ebben a dantei világban, s megfigyelve a viselkedésüket (az egyszerűség kedvéért, mert a szociológia biztosan nem ezt teszi) két táborra osztottam őket. A leterített pokrócon négy szomorú szemű gyerek. A családfő törökülésben eteti a kisebbik lányt, felesége révetegen tekint a világba. Szemükben fakó szomorúság. „Kurdok vagyunk, a Van-tótól jöttünk idáig.” A családfő ezt úgy mondja, mintha azt mondta volna, hogy a holdról jöttünk, s felcsillan a szemében valami örömre emlékeztető fény, amikor azt mondom, hogy tudom, merre van a Van-tó. A fakó szomorúság a felnőttek szemében is részvétet ébresztő, a gyerekek szemében azonban elviselhetetlen. A Garay utcai boltban veszek sajtot, csirkesonkát, kiflit, ásványvizet, s amikor odaadom, nem hálálkodnak, csendesen megköszönik, a gyerekek „tiszteletemre” felállnak, de az asszony mozdulatlan, kiüresedett szemét a pályaudvar lépcsőjére mereszti. Aztán hetekig, ha négy szomorú szemű gyereket látok, a Garay utcai boltba veszem az irányt.
A másik, a lényegesen népesebb csoport, bár van sátra és pokróca, jóformán sosem használja őket. Csupa fiatal, energikus férfi, jönnek-mennek, üzletelnek, viccelődnek, nagyképűsködnek. Jele sem fedezhető fel bennük az elkeseredettségnek. Az önkéntes srác kartondobozból szendvicset ad az egyiknek, aki fitymálva megnézi, majd kisvártatva a kukába dobja. Bemegy a süteményshopba, vesz fél kiló „mézes-mákost”, ötezressel fizet, s a haverokkal együtt majszolni kezdi. Kik is ők tulajdonképpen? Az azóta megszaporodott találgatások sora végtelen: megélhetési menekültek, kalandorok, bűnözők, terroristák, katonaszökevények? Az utóbbi státusz talán még érthető is – gondolom. Bár a Közel-Kelet hemzseg az öngyilkos terroristáktól, a döntő többség meghalni mégsem szeret.
Kétezer-tizenhat január 1. Feltételezhető, hogy ebből a második csoportból kikerülők jó néhányan ott lehettek a kölni főpályaudvar előtti téren mint a világ fölháborodását kiváltó események szereplői. Mint ahogy a párizsi vérfürdő is valószínűleg a Keleti pályaudvartól indult. A titkosszolgálatok kinyomozták, hogy a fő szervező, Salah Abdeslam kétszer is járt Budapesten a Keletinél. Nem valószínű, hogy az ott pokrócon strandoló rokonait akarta volna meglátogatni.
A német kormány falazott saját magának, majd leváltotta Köln rendőrfőnökét. Így szokott ez lenni. A hatalom stabilitása érdekében feláldoznak a táblán bárkivel helyettesíthető „gyalogot”. Valójában Angela Merkelt kellett volna leváltani, aki Németország és Európa nyakára hozta a romlást. A német kormány, mint bármelyik német kormány nagyjából 1950 óta, az ilyen „gyanús” esetekben, mint a jelen menekültválság is, gyámoltalan, akár a ma született bárány. Merthogy mit szól a világ, ha erőszakot alkalmazunk? Jobb szőnyeg alá söpörni mindent: a bélyeget, hogy „nácik vagytok”, jobb lenne, ha elfelejtené a világ. De a világ nem felejt. Régi emlékeimben kutatok: látom a kis hesseni városkát, ahol felső projektet végrehajtva mecsetet kellett építeni – a helyi polgármester szavaival „statisztikai meggondolásokból” –, miközben a városkában mindössze két muzulmán élt akkor; magam előtt látom a két német banktisztviselőt, akik a pesti Deutsche Bank büféjében egymással angolul beszélnek. Az okok természetesen a múltban keresendők.
Negyvenöt után a német népet át kellett nevelni. Az úgynevezett „Entnazifizierung”, a „nácitalanítás”, amely a győztes hatalmak nyomására indult el, az egész társadalmat érintette. Nürnbergben a főnácikat kivégezték, illetve bebörtönözték, ugyanez történt a „kis” háborús bűnösökkel, de ezzel a folyamat nem ért véget: az oktatás, a művészet, a sajtópropaganda, az egyház irányított és átfogó dresszúrát alkalmazott az egész társadalomra. Ezt a dresszúrát lehet agymosásnak vagy bárminek nevezni, egy biztos, az átnevelés túl jól sikerült. A náci múlt hatásával együtt az önálló nemzeti karaktert – beleértve az önvédelem képességét is – sikerült a freudi küszöb alá nyomni. Ami persze korántsem járt azzal, hogy e kettő bármelyikét sikerült volna meg is szüntetni.
Merkel és a német kormány döntése, amely elindította a menekültek betelepítését, ha másban nem is, de kártékonyságában kísértetiesen hasonlít az 1933. januári hatalomátvételre. A nagy nemzeti hős, a tannenbergi győző, Paul von Hindenburg birodalmi elnök lehetővé tette a nemzetiszocialisták hatalomra jutását Németországban. 1934-ben, halálának bekövetkeztével megszűnt az alkotmányosság utolsó maradványa is Németországban. Kifejlődő szenilitása, valamint a környezetében működő politikusok szerény államférfiúi kvalitásai döntően közrejátszottak abban, hogy hatalomra kerülhetett olyan erő, amely a XX. század legnagyobb katasztrófáját idézte elő Németországban.
Éledező önérzet
Az 1945 után kibontakozó német lelkiismereti önvizsgálat az irodalom területén a Die Gruppe 47 tagjaihoz köthető. Egyikük adta hősének szájába az ominózus mondatot, amikor az meglátta a hírlapi fotót, amint Hitler elegáns frakkban átveszi Hindenburg kezéből a kancellári kinevezési okmányt: „Deutschland geht ins Massengrab”, azaz „Németország a tömegsír felé halad”.
A jövőt persze még a legnagyobbak is csupán tendenciáiban képesek megsejteni, ha az egyáltalán megsejthető. Ez a körülmény még a közepes képességű Merkel mellett szól. De az már nem, hogy az alapvető különbség 1933 és 2015 között az egyezések ellenére is nagy. A húszas évek pusztító gazdasági válsága és a megszálló antant katonai hatalmi visszaélései a német társadalmat az elkeseredés, sőt a polgárháború szélére sodorták. Mindenki valami kiút, a nemzeti megaláztatást enyhítő, tisztító újjászületés után sóvárgott. A hatalom átjátszásában jórészt ennek a félelemmel vegyes kitörési vágynak lett nagy szerepe a Hindenburg-csoport döntésében, s a német társadalom tekintélyes része – nácik és nem nácik egyaránt – támogatták ezt a megoldást.
Manapság ugyanakkor a bevándorlás folytatása ellen mind a bal-, mind a jobboldalon egyre nő az ellenállás. Nemzeti konszenzus van kialakulóban Merkel ellen. Jelei mutatkoznak, hogy a freudi küszöb alá nyomott önérzet felébred Csipkerózsika-álmából. Ez pedig ellentmondásos fejlemény: kijöhet belőle jó, de rossz is. Sajnos inkább az utóbbinak van nagyobb esélye.
A múlt mérge
Miért reális lehetőség most a polgárháború, s milyen alakban tör(het) felszínre? Mindenekelőtt azért reális, mert a bevándorlást ilyen formában, ilyen intenzitással – nem mérvadó ultraliberális kisebbségtől eltekintve – igazán és elszántan senki sem akarja. Még az a napról napra fogyatkozó kisebbség sem, amely egyelőre humanitárius szólamokat hangoztat, de fogy körülötte a levegő. A kormány pedig kitart, mert azok az erők, amelyek a kormányt tartják, kitartanak. A modernizáció és a „nyugatosodás” nem ugyanazon fogalmak.
A muszlim társadalmak az utóbbi negyven évben eljutottak a modernizáció bizonyos fokára, miközben nem „nyugatosodtak”. Nem lettek a nyugati életforma követői, Huntington amerikai filozófus szavaival megmaradtak muszlimnak, „őshonosodtak”, sőt – horribile dictu – fundamentalisták lettek. Majd 2015 nyarán megjelentek Röszkénél, berúgták az ajtót, s még azok közül is a döntő többség, amely történetesen nem lett fundamentalista, most részt kér a nyugati világ „áldásaiból”, sáskajáráshoz hasonlóan lepusztítva mindazon értéket, amelyet a XVIII. és XIX. század német humanizmusa, a német műszaki intellektualizmus, a protestáns etika és egyebek a világra hoztak. Eszük ágában sincs integrálódni. Céljuk a mértéktelen fogyasztói magatartás beteljesítése a nyugatosodás leghalványabb szándéka nélkül.
Mindezt a német társadalom megértette, s olyan teljesítményt vár vezetőitől, amelyre azok tökéletesen alkalmatlanok. A Huntington által többször idézett Joseph Nye két csoportba sorolja a hatalmakat: vannak „lágy” és vannak „kemény” hatalmak. A lágy hatalom – a mai európai államok majdnem mind azok – kulturális (tágabb értelemben civilizációs) felsőbbségével, ideológiájának vonzóvá tételével próbálja a többi államot rábírni arra, hogy kövessék, és próbálja megnyerni őket, hogy azt tegyék, ami az ő, a mintaállam érdekének megfelel. A „kemények” a nyers gazdasági és katonai erő alkalmazásával próbálják elérni ugyanezt. Persze a történelemben semmi sem egyértelműen fehér és fekete. Nye azt is mondja, hogy a lágy hatalom is csak akkor hatalom, ha a kemény hatalom talapzatán nyugszik. Az újévi atrocitások elleni lagymatag fellépés s a dolgok elkendőzése azt mutatja, hogy jelenleg Németországban még ez a talapzat is ingoványra van építve. Németország gazdaságilag nagyon erős, de pont amiatt, hogy a múlt mérge máig is hat, nem tarthat igényt arra, hogy uralja az európai politikát.
A jelek egyértelműen mutatják, hogy a migránsok százezrei az európai civilizáció értékeit a saját civilizációjuk értékei alá helyezik. Nyilván nincs igazuk, de mire megyünk vele, ha a legerősebb európai államnak, Németországnak nincs becsülete. Innen a molesztáló csoportok cinikussága és mindenen átgázoló gátlástalansága. De mi van akkor, ha ez a szemlélet a migránstömeg egészére átterjed? Mert az biztos, hogy nem kapják meg Európától mindazt, amit az embercsempészek ígértek nekik. Ha a német állami erőszakszervezet csak az eddigi módszereit tudja felvonultatni ellenük, akkor az erős kéz politikájához szokott muszlim tömeget felbátorítják, és még erőszakosabb cselekményekre serkentik. Vajon a migránspárti kisebbség ez esetben is melléjük áll? Ha igen, akkor polgárháború tör ki a migránspárti és migránsellenes erők között. Ha az állam kemény eszközöket vesz elő, ha lőnek, vér folyik, az is polgárháború. Az ázsiai gazdaságok mögött ott a pénz (Kína, Japán), az arab államok mögött a demográfia: a népesedés. Ha minden marad úgy, ahogy a német kormány jelenleg gondolja, akkor a nem túl távoli jövőben jelentős muszlim tömeg jelenhet meg Európában, amely diktálni fog. Dante elátkozottjaiból s a szomorú szemű gyerekekből, akik felnőnek, politikacsináló tényező lehet.
A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem magántanára