Az egyik este barátnőmmel bandukoltunk hazafelé a Práter utcán, moziból jöttünk, fogtuk egymás kezét, szerettük egymás elől elszívni az illatokat, szagokat, érzelemdús légnemű pamacsokat. Sétáltunk így hazafelé, úgy beszélgettünk, hogy nem nagyon szóltunk egymáshoz. Erre szokták mondani, hogy tekintetből is, félszavakból megértik egymást. Sétáltunk tehát, majd ő észrevett egy woodstocki virágokkal telepingált, úgy parkoló kombi Ladát, hogy leeresztett lyukas gumijaival akár az idők végezetéig is ott állomásozhatna. Tele volt szórva mindenféle szeméttel és egy látszólag félbemaradt költözés nejlonzsákjaival. A virággyermekkor véget ért, Woodstock már nagyon régen nincs köztünk, itt maradt toldozott-foldozott emlékként.
Körbejártuk, nézegettük, majd eszünkbe jutott róla – már nem is tudom, hogy hogyan asszociáltunk el idáig –, hogy volt gyerekkorunk, és gyerekkorunkban még voltak álmaink. Nem olyanok, mint most, és nem is akármilyenek, hanem mennyi igazi, szép, megvalósításra váró nagybetűs álmunk! És amikor kicsi volt, nekik is Ladájuk volt, és emlékszik, mennyit ladázott hol külön apjával, hol külön anyjával – valamiért sohasem együtt –, más Ladák és Trabantok és Skodák és Polskik és Zastavák között.
És eszébe jutott az is, hogy hányszor elképzelte, hogy vajszínű és nagy csomagterű, hamar öregedő, de soha el nem pusztítható öreg családtagjukat majd lecseréli, ha nagy lesz, majd ő igazi autót vesz, nem ilyen kispolgárosat, ő majd lecseréli egy szupermenő tűzpiros sport Ladára. Olyanra, amelyik szinte lángol, ha suhannak vele, ahogy a szomszéd autószerelő srác suhant vele, és néha őt is bevette maga mellé, lehúzott első és hátsó ablakokkal, és emlékszik, hogy kidugta a fejét az ablakon, kiengedte a haját, és élvezte, ahogy szemüvegét megkerülve szinte csípi a szemét a süvítő levegő, szól a rádió, és elfelejt mindent, ami rossz, ami az iskolában vagy otthon várja. Akkor gondolta ki, és sokáig így is tervezgette – majd jött a rendszerváltás, és azzal együtt új autómárkák érkeztek hozzánk is, megnőtt a választási lehetőség, és egyszerre bonyolódtak és fakultak el a remények és a naiv gyermekfejű álmok –, hogy majd ő, ha nagy lesz és szerelmes, akkor vesznek közösen egy tűzpiros sport Ladát, és együtt száguldanak majd lehúzott ablakokkal. És a kuplung mellett majd összeér a kezük, és csak szól a zene, és boldogság lesz ezerrel.
És ahogy felidézte, szemébe könnyek szöktek, és mondta tovább, hogy úgy gondolta akkor, amikor éjjelente nem tudott aludni, szorította a párnát a fülére, és csak nyelte, ahogy némán befelé folytak a könnyei, mert anya és apa csak üvöltött lélegzetvétel nélkül, és csapkodták az ajtókat, és törték, ami törhető volt, hogy majd a tűzpiros sport Ladával meg az ő szerelmével nem így lesz, hanem meg sem állnak majd, és összefolynak kinn fényes szelek, és összemosódnak a házak, a fák és az emberek, és szabadok lesznek…, és annyit tankolnak majd, hogy meg se kelljen soha többé állni, és ahogy ott ketten ülnek, na, azt majd lányok és fiúk, gyerekek, fiatalok és öregek csak bámulják majd, nem hisznek a szemüknek…
És folytatta, hogy azt képzelte, hogy ennyi kell ahhoz, hogy övék legyen az élet, és ha övék az élet, nem lesznek majd álmaik tovább, és az lesz a boldogság, álmok nélkül, hisz minden, mit álmodott, így már teljesült. És az is boldogság lesz, hogy minden vasárnap délelőtt a szerelme kitisztítja a motort, és szélvédőt mos, és a tisztítófolyadék habjával kottázza majd a dallamot, amelyet az utastérben majd ő dúdol, ahogy a szőnyeget sikálja-pucolja boldogan.
Ott álltunk, és belőle csak folytak a szavak, majd vállamra hajtotta kiszökő pityergését, és megsimogattam a haját, magamhoz szorítottam, végül ahogy levegőhöz jutott, elindultunk, és ahogy bandukoltunk tovább a Práter utcán, megfogtam a kezét, megcsókoltam, és fülébe súgtam, hogy ugyan nincs és nem is lesz már soha semmilyen Ladánk, de higgye el, a boldogság Lada nélkül is boldogság marad.