A két római katona életéről viszonylag kevés adat áll rendelkezésre, de minden értékelhető forrás szerint a Diocletianus-féle keresztényüldözésnek lettek áldozatai. A III. században a Római Birodalomnak egyszerre kellett megküzdenie a népesség apadásával és a beözönlő barbárokkal. Róma lakossága 150 körül még 1 250 000 körül volt, másfél évszázaddal később már csak félmillió. Diocletianus a válságot nem „családpolitikai” újításokkal, hanem a hatalom átszervezésével és a hagyományos római vallás újraélesztésével akarta orvosolni, de mindenekelőtt saját hatalmát kellett megszilárdítania a birodalom lázadó területeivel szemben.
A III. századra a kereszténység meglehetősen elterjedt a birodalomban. Üldözések ugyan voltak korábban is, de a trónra lépő Diocletianus kezdetben nem korlátozta a Krisztus-követők életét, nem akarta kiszorítani őket a közigazgatásból, hadseregből, politikai hatalomból. A birodalom válsága azonban arra a következtetésre vezette, hogy radikális lépéseket kell tennie. Átalakította a politikai hatalmat, és erős államvallás létrehozására törekedett. Amikor 303 elején Galerius alcsászárral Nikomediában (ma Törökország, İzmit) tárgyalt a keresztényekkel kapcsolatos stratégiáról, Diocletianus álláspontja az volt, hogy csak az udvari nép számára és a katonáknak tiltsák meg az új vallást, a más foglalkozást űzőknek nem. Lactantius szerint az alcsászár másként gondolkodott.
S mivel nézeteit részben a Diocletianus által összehívott tanács is osztotta, részben a nem kis mértékben ellenérdekelt, a jóslatért Milétosz Apolló-szentélyébe küldött követ is megerősítette, a keresztényellenes álláspont győzött, fordult a kocka.
Lactantius azonban úgy értékelte, hogy a császár ekkor még mindig ellenállt a pusztításnak. Galerius ugyanis azt követelte, hogy minden keresztényt azonnal elevenen égessenek el, ám úgy tűnik, Diocletianus ezt a gondolatot túlzásnak tartotta. A határisten, Terminalia ünnepén csak a helyi keresztény templomot fosztották ki, és égették el liturgikus könyveit. Az első ediktum is „csupán” az összes keresztény templom és a keresztény házak lerombolását írta elő, valamint a Krisztus-hívők eltávolítását a közhivatalokból. A hatalmas mészárlás tehát még hátravolt. A következő rendelet már valamennyi keresztény pap bebörtönzésére utasított, majd a harmadik ediktum a vallásukhoz ragaszkodók megkínzását, míg a kereszténység megtagadóinak szabadon bocsátását rendelte el. A negyedik császári rendelet minden polgár számára kötelezővé tette az áldozat bemutatását a római isteneknek, s aki ezt megtagadta, halállal vagy enyhébb ítélet esetén is száműzetéssel lakolt. Még egy igazolásformula is fennmaradt, hogyan kellett az áldozatbemutatást dokumentálni. A keresztények helyzete napról napra romlott a birodalomban.
Lactantius az elmérgesedő állapotért a császári palota tűzesetét említette, ugyanis az első ediktum megjelenése után a kereszténység ellenségei bosszúból történt gyújtogatásnak vélték a szerencsétlenséget, mások szerint azonban villámcsapás lobbantotta lángra a palotát. Bárhogy történt is, a birodalom tizedik, utolsó nagy keresztényüldözésének lettek sokak mellett áldozatai a szíriai katonák, Szergiosz és Bakkhosz. Magas rangú tisztek voltak Maximinus Daia helytartó palotájában, Szíriában. Végső soron ők a Diocletianushoz hasonlóan szintén Augustus címet viselő Caius Galerius Valerius Maximianus üldözését szenvedték el, aki Diocletianus legfőbb felbujtója volt a keresztényüldözésben. A közigazgatási-hatalmi reform eredményeként pedig Italia, Hispania és Africa fölött rendelkezett.
Szergiosz és Bakkhosz vértanúságának történetét megőrizte az emlékezet, és a következő korok történetírói följegyezték az eseményeket.
A Jupiternek történő áldozatbemutatással kereszténységüket megtagadni nem hajlandó katonákat először megalázásként női ruhába öltöztették, úgy vezették végig a városon, majd a szír-eufráteszi helytartó hallgatta ki őket, és döntött a sorsukról. Bakkhoszt halálra ostorozták, Szergiosz lábába szöget vertek, majd elrettentésül ilyen meggyötört, megnyomorított állapotban vezették át a katonai táborokon, végül a kínzások után fejét vették. E szörnyű história azonban a Diocletianus-féle üldözés számtalan más vértanútörténetéhez hasonlóan sokakat gondolkodtatott el, és az örök élet reményében a vértanúk közbenjárását kérők Szergiosz és Bakkhosz földi maradványai fölé bazilikát építettek. Később már a város neve is erre az esetre emlékeztetett, hiszen Sergiopolisnak nevezték el, amely a mai Al Resafa Szíriában.
A Bizánci Birodalom fénykorában Szergiosz és Bakkhosz sírja Jeruzsálem után a legfontosabb zarándokhely volt a térségben. A két vértanú emlékét évszázadok óta őrzi templom és kolostor például Kairóban, az Abu Szargah, vagyis Szent Szergiosz; vagy Isztambulban a Kis Hagia Sophia-mecset (Küçük Ayasofya Camii), amely korábban Szent Szergiosz és Bakkhosz temploma volt. De a két szent képmásai Velencében, Ravennában és Rómában is láthatók a mai napig.
Mára Szent Szergiosz és Bakkhosz tisztelete kissé feledésbe merült. Az elmúlt fél évezredben háttérbe szorultak, de viszonylagos ismeretlenségük eredményezte, hogy a XX. század utolsó évtizedében a genderideológia térnyerése okán nevük újból ismertebb lett. Erről azonban az ókori vértanúk nem sokat tehetnek. Haláluk utáni kálváriájuk fontos pontja volt John Boswellnek, a Yale Egyetem néhai történészének tevékenysége.
Az 1994-ben, szerzett immunhiányos tünetegyüttesben elhunyt, magát vallásosnak tartó historikus a halála évében megjelent művében annak a véleményének adott hangot, hogy az egyneműek, elsősorban férfiak házassága az ókorban és a korai kereszténységben bevett dolognak számított, s a rítussal is szentesített élettársi közösség intézménye egészen a XIII. századig zavartalanul működött. Bár Boswell szerint sokszor csupán vagyonegyesítést jelentett a szertartás, és nem élettársi közösséget, a történészszakma nem fogadta egyöntetű lelkesedéssel e nézeteket, amelyek azonban sok más hasonló okfejtés alapjává váltak.
Richard Ante például már más szentekről is feltételezte, hogy élettársi közösségben éltek. Általában olyanokra gondolt, akik azonos neműek voltak, és egyszerre haltak vértanúhalált. Szerinte ilyen például Szent Perpetua és Felicitas. Az a körülmény nem különösebben zavarta, hogy a Septimius Severus-féle üldöztetésnek áldozatul esők mindketten fiatalasszonyok voltak, amikor a vadállatok elé vetették őket, és gyermekük is volt. De Ante „felfedezése” az is, hogy Szent Szergiosz és Bakkhosz legismertebb ábrázolásán, egy VI. századból származó, ma Kijevben őrzött viaszfestéses ikonon valójában a „házasságkötés” jelenetét látjuk, s a frigyet a Megváltó képe szentesíti.
Boswell, Ante és sok más ideológiavezérelt szerző nem sok időt fecsérelt ikonográfiai vagy szentségteológia-történeti kutatásokra, ez az oka számos vitatható kijelentésüknek. Elméletükben arra is magyarázatot kellet találniuk, hogyan tűnhetett el csaknem nyomtalanul az európai kultúrából az egyneműek intézményes és még az egyház által is szentesített kapcsolata, ha az 1200 éven keresztül elterjedt és elfogadott volt. A megoldás kézenfekvő: világméretű összeesküvésre volt szükség, amelyet természetesen a katolikus egyház vitt véghez. Szinte minden nyomát eltüntették a régi szokásnak, olyasféle nagy történelemhamisítás történt, mint A Da Vinci-kódban vagy Heribert Illig kitalált középkorában. Érdekes és a tömegtájékoztatás számára jól eladható gondolatok, de a tudományos vizsgálat kritériumainak nem felelnek meg.
A Szent Szergiosz és Bakkhosz ereklyéit megtaláló Silvano Vinceti sokrétű tudományos és közéleti tevékenysége sem teljesen mentes a populáris és jól kommunikálható felfedezésektől. Az olasz Kulturális Örökség Országos Bizottságának elnöke gyakran részesül világméretű sajtófigyelemben. Porto Ercoléban például megtalálta Caravaggio csontjait egy elfelejtett tömegsírban, hét évvel ezelőtt pedig épp Leonardo da Vinci Mona Lisájának rejtélyét sikerült megoldania, ugyanis szabad szemmel nem látható betűket fedezett fel La Gioconda szemében. Történészek, művészettörténészek persze többnyire távolságtartóan szemlélik Vinceti tevékenységét, de nem ritka a vele szemben megfogalmazott éles bírálat sem.
Vinceti most ismét címoldalakra került az Irán északnyugati részén fekvő Urmiában tett felfedezésével. Szent Szergiosz és Bakkhosz csontjaira egy IV. században épített keresztény templomban talált rá, méghozzá véletlenül. A csontok egy meglepően jó állapotú faládikában feküdtek, rajtuk lepel, ólompecsét és arám nyelvű felirat. Silvano Vinceti a bejelentést jól időzítette: éppen a szentek ünnepén, október 7-én nyilatkozott a felfedezéséről. A Rai egykori munkatársának jó kommunikációs készségét dicséri a két szent személye is: más megtalált ereklyékkel aligha kelthetett volna ekkora feltűnést, ám a képzelt „melegházasság” miatt, amelyre hivatkozva magukat hívőnek nevező homoszexuálisok Szergioszt és Bakkhoszt a „védőszentjüknek” kiáltották ki, szinte minden nagy hírügynökség fölkapta a hírt.
Néhány bizonytalanság azonban még van az ókeresztény vértanúk földi maradványaival kapcsolatban. Magyarázatra szorul, hogyan és miért kerültek a csontok Urmiába, és miként merültek feledésbe úgy 1500 évvel ezelőtt. Talán a kérdésekre választ ad majd Silvano Vinceti. De az is lehet, hogy soha többet nem hallunk a nagy felfedezésről.