Fiatalkorában milyen volt az élet Dunaújvárosban?
– A kocsmai és a művészi élet mindig is erős volt. Az igaz, hogy akkoriban ott landolt a csőcselék, azok, akiket Pestről kitiltottak, de kiváló szakemberek is érkeztek az ország minden részéből. A politika úgy gondolta, hogy kultúrát is kell odatelepíteni, ezért Dunaújvárosba tolták a művészeket. Ösztönözték őket, lakást kaptak, csak költözzenek oda. A magvakat maga a rendszer hintette el, és bizony jó talajra hullottak. Az egyik asztalnál táncosok, a másiknál nagy sportolók, a harmadiknál zenészek ültek, aztán keveredtek, és együtt kocsmáztak.
A nyolcvanas évek végétől három helyen is élő zene szólt. Ezekre a koncertekre mindenhonnan jöttek emberek, Pestről, Pécsről, Debrecenből. Sokféleség jellemezte a várost, olvasztótégely volt.
– Az első dobszerelését az édesapjától kapta. Emlékszik még rá?
– Apu tanár, és mindig úgy szerzett nekem dolgokat, hogy szólt az iskolában: ha valakinek van valamije, ami már nem kell, vigye el neki. Hajlamos volt a használt dolgok megmentésére. Így lett kisautópályám és sok matchboxom. A dobszerót is így szerezte, azt nem tudom, hogyan, de hogy milyen környezetből, azt igen. Egy falusi, vendéglátós dobosnak volt a szerkója, tizenegy évig a fészerben állt, a tyúkok számtalan alkalommal letojták. Nyilván nem tojással. Szegény elfeledett hangszer csupa mocsok volt. Apu kitisztította, és nekem adta. Nagy meglepetés volt.
– Leérettségizett, és másfél évig Amerikában élt. Hogyan jutott ki? Jól emlékszem, hogy meghívólevelet kellett hamisítani?
– Nem kellett volna! A követségen akkoriban még meghívólevelet kértek. Egy jó barátom írt a rokonainak, hogy küldjenek egyet őszre. Erre megírták, hogy ne ősszel menjek, mert akkor leáll a meló, nyáron van sok lehetőség az építkezéseken. Na, ezt a levelet kivette a borítékból, keresett egy hasonló tintát, utánozta a rokon írását, és azt tette bele, amit ő írt. Abban ugyanúgy sztorizott a nagymamáról, de azt a részt, ahol az állt, hogy ne menjek, átírta úgy, hogy várnak, és amíg ott vagyok, minden költséget vállalnak. Mondhatjuk, hogy átcsusszantam a szabadság pajzsán. Kint igyekeztem, minden munkát elvállaltam. Folyamatosan dolgoznom kellett, hogy el tudjam tartani magam.
A munka megszerzését és megbecsülését Amerikában nagyon megtanultam. Aztán hazajöttem, mert nem segédmunkásként akartam dolgozni egész életemben. A szüleim azért delegáltak Amerikába – mondjuk így viccesen –, hogy megtanuljak angolul. De én itthon akartam zenélni és továbbtanulni. Ez így is történt. Mindkettő bejött.
– Mi lett annak a két kongának a jelentősége, melyet Amerikából hozott haza?
– Harmadikos gimisek voltunk, mikor Kiss Tibivel megalapítottuk az Október nevű zenekart, ahol én dobos voltam. Miután meglátták a kongákat, senki nem erőltette, hogy továbbra is én doboljak, játszhattam más ütőhangszereken.
– A Quimby megalakulásának 25 éves évfordulóját rendhagyó összművészeti utazással ünneplik az Arénában. Előtte itthon már nem lépnek föl. Hogyan készülnek a háromórás koncertre?
– Miután vége lett a nyári fesztiválszezonnak, öt napig nem csináltunk semmit, csak otthon metszegettünk, gyereket pelenkáztunk. Ki mit. Utána azonnal nekiálltunk, hogy befejezzük a lemezünket. Hat számmal már tavasszal elkészültünk, az egész lemezt októberben szeretnénk rögzíteni. Nagyon szépen előkészítettük, rengeteget dolgoztunk rajta. A tavaszi turné úgy, ahogy volt, kimaradt, nem mentünk játszani, mindenki a próbateremben gyakorolt, számot írt. Az álmunk, hogy azon a napon, november 26-án jelenjen meg, amikor a 25. fennállási évünket ünnepeljük.
– Kétezer-háromban Kiss Tibi Komlóra került egy pszichiátriás csoportba. Miután az énekes betegsége miatt leállt a Quimby, mihez kezdtek a zenekar tagjai?
– Én már másnap dolgoztam. Ahogy Amerikában megtanultam. Visszamentem vendéglátózni. Az A38 nyitóbrigádjában pultos, később pultfőnök lettem. Nem tudom, ki emlékszik még arra, hogy mennyire jó voltam. A polip a pult mögött: jobb kézzel tölt, bal kézzel zárja a hűtőt, az orrával üti be az összeget, a szemével pedig már a következő vendéget keresi. Közben persze vártuk, hogy mi történik Tibivel. Volt, aki reménykedett, volt, aki megijedt, hogy most mi lesz. Én bizakodtam, mert egyike voltam azoknak, akik folyamatosan kapcsolatban álltak vele. Ezt csak az tehette meg, aki ott volt, amikor Tibi beiratkozott a „pihenőhelyre”. Mi akkor már majdnem húsz éve ismertük egymást. A barátságunk nem mehetett a szemétbe ilyen éles kanyar miatt.
– Ez idő tájt Gerdesits Ferenccel, a Quimby tagjával alapítottak még egy zenekart.
– Nevet kerestünk neki, amit elmeséltem Mutikának, a nagymamámnak. Erre ő csípőre vágta a kezét, és mint a mérges tyúkanyó a kedves csibéjének azt mondta: „Elment az eszed, édes fiam, még egy zenekart?! Te semmiből nem tanulsz? Nem veszed észre, hogy ez a zenélés olyan, mint a kutya vacsorája? Miért nem használod a diplomádat?” Ebből a mondatból született a zenekar neve: A Kutya Vacsorája. Nomen est omen. Ebben az exkluzív zenei laborban olyan arcok játszanak, akik nagyon híres zenekarok tagjai, mégis A Kutya Vacsorájához ragaszkodnak. Amikor zenét írunk, izzik a levegő, mindenki látja a másik gondolatát. Ők is azt mondják, hogy még soha nem játszottak olyan zenekarban, ahol így klappolnak a dolgok. Aztán a színpadon csak gurulnak a számok, nyomjuk a show-t. Közben olyan improvizációk is születnek, hogy van, aki azokért jár a koncertre. Nemcsak elénekeljük a dalokat, hanem muzsikálunk, a szó klasszikus értelmében. Az emberek kezdik elfelejteni, milyen is az.
– Műsorvezetőként a Tévé Szigetnél kezdett élő adásban. Dolgozott a Gang című műsorban és az Abszolút kulturális portréműsorban is. Melyik munkát szerette a legjobban?
– Talán A cég hangját. Abba a műsorba bárki jelentkezhetett, összeállt egy brigád, és elénekelt egy dalt. A BKV csapata nyert. Nem arról szólt, hogy belőled is lehet sztár. Nem. Arról szólt, hogy érezzük jól magunkat. Senki nem csinálhatott viccet belőlük, nem lehetett kinevetni az embereket, kihasználni az esendőségüket. Tudom, hogy az nézettséget generál, de hát milyen dolog az?
– Több természetfilmben is szerepelt. Az egyikben öt napot töltött a föld alatt, a másikban napokig üldögélt egy tutajon, a harmadikban a Vargyas-szorosban kirándult.
– Misszióként tekintek az összes olyan munkára, ahol kétszer sikerül elmondanom, hogy minden mindennel összefügg. Védjük a természetet, persze, csak a természet tojik ránk. Magunkat kiirthatjuk, mást nem. Minket kell megvédeni, de ha ez nem sikerül, legalább ne rántsunk mindent magunkkal. Az összes atomot fölrobbanthatják, a Föld akkor is marad. Szétrobbanthatják a bolygót, az élet valamilyen formában akkor is megmarad. Az univerzumnak van ideje bőven.
– Pszichológusként vállalati tréningeket tart. Előfordult, hogy olyankor találkozik rajongókkal?
– Persze, számtalanszor. Mindig megkérdezik, hogy te mit keresel itt. Hát, mondom, egy kis pénzt. Zenei tréningeket is tartok, ahol azt is megtanuljuk, hogyan faragjanak rímeket. Egyébként nagyon megérte elvégezni a pszichológia szakot, igaz, kilenc évem ment rá. Mindenféle tudományos dolgot azelőtt is követtem hobbiból, de az egyetem alatt kinyílt a világ. Az embernek hirtelen nagyobb rálátása lesz az összefüggésekre. Ráadásul a pszichológia nem engedi, hogy bárki ex cathedra kijelentsen dolgokat. Együtt kell haladni a másikkal. A tréningeken erre nagyon odafigyelünk, és sok mindenben tudunk segíteni. Akárhányféle dolgot csinálok, mindig ugyanazzal foglalkozom: mesélek. Fölszívok valamiféle tudást és továbbadom. Mint szövegíró, amit összeolvasok, összeérzek, élményt, csalódást, elmesélek. A tréningeken ugyanígy. A két kezemmel kevés dolgot csinálok. Nem én fogom megváltani a zenei világot. Nem lesz Szuper Livius Vargas – extremitások az ütőhangszeren című lemez. Viszont van még bennem egy-két szöveg, történet és mese. Azokat még elmesélem.
– Miért van ennyi neve? Varga Livius Csaba Ferenc Kutya.
– A Liviust a szüleim találták ki. Csaba vagyok, mert apai nagyapám azt mondta, hogy szeretne egy magyar nevet is nekem. Ferenc azért lettem, mert amikor megházasodtunk, a második feleségem habos-babos templomi esküvőt álmodott, és én ezt szerettem volna teljesíteni. Mint mindenben, alapos munkát akartam végezni, ezért bekeresztelkedtem, elvégeztem a megfelelő tanfolyamokat, és ott kaptam a nevet. A szakirodalmat is elolvastam, hatezer oldalt. Tényleg elolvastam. Kétszer! Úgyse hiszi el senki. Mindent becsülettel elvégeztem, levizsgáztam. Nagyon érdekelt.
A jegyesoktatáson, mikor elhangzott, hogy van-e még kérdés, már idegenek is lefogtak. „Ha a csávó megszólal, nem érünk oda a moziba!” A Kutya becenevet Lipcsében kaptam Gerdesits Feritől. Éppen facér voltam, és panaszkodtam, hogy itt vagyunk ezen a német turnén, és nem tudok becsajozni. Huszonévesen mégis mi érdekeljen? Négy órával a koncert előtt megérkeztünk a helyszínre, ahol már harminc nő ült. Azt mondja Gerdesits, na, kutya legyen a neved, ha ma itt nem csajozol be. Mondtam, hogy tartom.