Minden év októberének közepén őszi nemzeti ünnepeink után (október 6.), illetve előtt (október 23.) tartja tanulmányi napjait a hévízi Csokonai-társaság. Tartja rendületlenül több mint harminc esztendeje, még a rendszerváltozás előtt kezdve az összejövetelek sorát – ezzel az állandósággal sok mindent példázva.
Elsősorban azt, hogy a „nemzet” mint valami megfoghatatlan közösségi „ethosz” foglalata képes arra, hogy a legkülönbözőbb múltú, ízlésű, pártválasztású, honosságú, végzettségű stb. embereket néhány szép őszi napra összegyűjtse a Hévízi-tó platános partján, Magyarország legvirágosabb településén, amelyet emellett alighanem köztéri szobrokban is a leggazdagabbnak kell vélelmeznünk.
Összegyűlünk – a magyar művelődés és kultúra barátai (művelői és „fogyasztói”) Lendvától Kolozsvárig és Washingtonig –, hogy meghallgassuk egymást, és hogy beszélgessünk egymással, azaz hogy rendre új elemekkel gazdagítsuk azokat a kisközösségi rituálékat, amelyek óhatatlanul is létrejönnek ennyi idő alatt.
Víz, bor, diskurzus. Erőt kell vennem magamon, azaz mesélő-anekdotizáló hajlamomon, hogy ne merüljek el ezekben a kedves emlékekben és „törzsi” kultuszokban, hogy az „elnökség” mostani – mindnyájunkat kissé meglepő – témakijelölésére térjek, és ennek kapcsán a magam szerény hozzájárulására ehhez az „ügyhöz”.
Előadásaink témáját eme összefoglaló cím alatt kellett megjelölnünk: Az empátia alkonya… Az „empátia” – köztudott – oly gazdag értelmű társadalom-lélektani (sőt befogadásesztétikai) fogalom, kutatása oly hosszú időkre tekint vissza, ugyanakkor elemi jelentései oly mindennapiak, hogy a témaválasztásra invitált előadót éppen ez a sokfajta lehetőség hozhatja zavarba. Nekem, mi tagadás, nem kellett sokáig mérlegelnem, hiszen manapság mi más izgatja jobban a kultúra munkásait – az élvezőit legalább úgy, mint a haszonélvezőit –, mint az a politikai vita, amelyet valamelyik kevéssé tanult résztvevő „kultúrharcnak” nevezett el?
Bár legyünk körültekintőbbek! A „Kulturkampf” kifejezést a história valóban egy XIX. századi eseményre foglalta le (arra a harcra, amelyet a porosz államvezetés kezdeményezett a katolikus egyház világi hatalmának visszaszorítására), ennek tehát a politikai mellett volt komoly ideológiai vonzata is, de ez kevéssé érvényes a mai magyar hírlapi küzdelmekre. Viszont ha arra az újabb keletű kormányzati „intencióra” gondolunk, amelynek a „kétharmados háttér” révén erőteljes közösségi felhatalmazása van, jelesül arra, hogy tűrhetetlen állapot a liberális-globalista ideológia változatlan túlhatalma, nos, akkor valóban beszélhetünk kultúrharcról.
Csak még nem tartunk itt. Hát akkor hol tartunk?
Mondjuk a terepfelmérésnél? A tematika formálódásánál, hogy miről is kell beszélni, hogy azután majd a problémák megoldásain lehessen munkálkodni? Nos, efféle „sorrendiségről” aligha beszélhetünk. Azt tapasztaljuk, hogy a tényfeltáró indulat együtt mozgatja a maga harci eszközeit azokkal a hivatali törekvésekkel, amelyek a távlatosabb megoldásokat célozzák – együtt, de inkább párhuzamosan, sőt olykor azokkal (egymással?) mit sem törődve.
A közfigyelem homlokterében természetesen inkább a publicisztikai dokumentumok állnak. Ezeknek a zömét a legmesszebbmenően csak helyeselni tudom mint olyan élemedett korú szereplő-szemlélő, akinek pontos emlékei vannak még a pártállami kulturális politikáról is, és zsigerig ható élményei a rendszerváltozás első húsz évének felfoghatatlan galádságairól. (Ezekből – a Haraszti-félék országlásától a Magyar Bálint-i szervezett galádságcunamiig – adtam némi ízelítőt a dermedt csöndben üldögélő hévízi hallgatóságnak.)
Hangsúlyozom, hogy ami a tényfeltárás terén történt, ott is csak a kezdet kezdeténél vagyunk, a harácsolásnak és kiszorításnak, a terep lerablásának és a „másik oldal” szisztematikus lehetetlenné tételének csak eseménytöredékét ismerik az érdeklődők, a pontosítás viszont – egyre inkább így látom – nem annyira a sajtó dolga (persze csak folytassa!), inkább a kutatásé. (Csak hangulatkeltés végett idézem kis élményemet a vérbő Gy.-kormány idejéből.
A Bem rakpart klasszikus kiskocsmájában darvadoztam a Przemyśl-emlékmű oroszlánjának lábánál, amikor bejött pár elegáns fiatalember. Szavaikból kiderült, hogy a külügy dolgozói. Negyedórákon át azon viháncoltak, hogy melyik szadeszes celebnek milyen karácsonyi-szilveszteri turnékat fizettek a világ legtávolabbi pontjaira. Ezek az információk természetesen nem szerepelnek a kulturális költségvetésben. Emlékszem egy véletlenül kezembe került regényre is, ez sem, hiszen ennek a megjelenését az USA budapesti nagykövetségének „kulturális osztálya” támogatta 2004-ben… És még hány efféle „forrás” működött-működik? És miféle elvszerű „nepotizmus” parancsaira?)
A „leleplezés” persze sajnálatos túlzásokkal jár, és most igyekeztem visszafogottan fogalmazni. Olyanok is vérszemet kapnak, akik – hogy az empátia jegyében pszichologizálni próbáljak – a maguk frusztráltságát „szakmázgatással” (amit ők annak gondolnak) igyekeznek leplezni. A bugrisságot kimerítő vélekedés például Illyés Gyulát a „kommunistaság” rágalmával kiiktatni a magyar kultúrából. És aligha ítélhető meg enyhébben az az „árulózás”, amelyben a „mai magyar – keresztény-nemzeti-értelmiségi” – mainstreamet – mert hála az égnek, azért van ez is! – részesítik eszement névtelenek. Esedékes és kívánatos bukásunk mögé a máglyán égő szabadkőműves Ady Endre víziója ad apokaliptikus hátteret. „Fecseg a felszín?” – ugyan…, mitől lenne az?
A helyzet lényege természetesen mi más lenne, mint hogy a kultúra állami vagy állami támogatottságú intézményrendszerét az eddiginél sokkal erőteljesebben kell bevonni a nyilvánosságba. Az átláthatóság egyet jelent a számonkérhetőséggel. Hiszen csak így biztosítható együttesen az állami és közösségi kontroll a fenntartás és a támogatás területén. A filmektől a közösségi házakig, a műemlékvédelemtől a művészeti oktatásig és a külföldi reprezentációig száz- és ezermilliárdokról van szó.
Nagyon fontos tényekkel írhatók le az elmúlt nyolc év nemzeti kulturális politikai törekvései, kitüntetett helyen a Magyar Művészeti Akadémiával. Új intézmények, szellemi fórumok és támogatási struktúrák épülnek, de – ne hallgassuk el! – nem kevés szubjektivitással, végig nem vitt vitákkal, személyes elfogultságokkal, szerephibákkal, zavarba ejtő gesztusokkal, generációs ízlésdifferenciákkal… És talán még annak az óvásnak is érdemes hangot adni, hogy nem volna helyes, ha a sajtó harsánysága túlzottan befolyásolná az intézményi irányítás ügyeit.
Jól tudjuk valamennyien – és ennek bizonyságaként elég kiemelnünk a fejünket a napi politikai zajlásból –, hogy a „kulturális piac” átrendezése szükségszerű és kötelező, de semmiképpen nem merő jóvátétel, és semmiképpen nem végcél. A legkörültekintőbb kulturális politika sem képes nemhogy műveket alkotni, de a nemzetet mint a kultúra legtágabb értelemben vett befogadóját azokhoz az eszményekhez és célokhoz közelíteni, amelyeket – meggyőződésünk szerint – a legjava nemzeti művészet megalkotott és alkot folyamatosan.
A javuló „piaci” viszonyok éppen „ezt” az oldalt kötelezik arra, hogy hagyja a sápítozást, és folytasson érdemi diskurzust a kánonról. Mi a megőrizendő a közvetlen és távolabbi magyar múltból, mit kell szigorú ajánlatként felkínálni a közoktatásnak és a médiumoknak. És ezen a területen akkora az „elmaradás”, hogy csak a mind tudatosabb figyelem és tájékozódás, ezen belül – le kell írnom… – művelődés és a mind célzottabb szervezőmunka közelíthet a megnyugtatóbb és méltányosabb szellemi állapotokhoz. Meg az önfegyelem, amelyet most az empátiához közelítő lépcsőfokként képzeljünk el! Olvassuk „magunkat”, de olvassunk „másokat” is – a szövegeket nem a politika lehangoló terepén számontartva, hanem ott, ahol a maguk valósága érvényesülhet: a többi szöveg között.
És amíg verseny van, ne a jobbik győzzön, hanem a jó!
