A képzőművészet nem csak múzeumokba való: a Ruben Brandt, a gyűjtő című animációs filmben minden és mindenki festmény. A történet kitalálója, a szerb származású Milorad Krstić képzőművész, látványtervező és animációs rendező már első, My Baby Left Me című animációs rövidfilmjével Ezüst Medvét nyert az 1995-ös Berlinalén.
A Ruben Brandt, a gyűjtő közel három évig készült, főszereplője egy pszichoterapeuta, aki Rubens és Rembrandt után kapta a nevét. Ruben Brandtot (magyar hangja Kamarás Iván) rémálmai arra kényszerítik, hogy elraboljon 13 festményt a világ legnagyobb múzeumaiból és magángyűjteményeiből nemzetközi, profi bandájával.
A csapat a másfél órás játékidő alatt megfordul Párizsban, New Yorkban, Londonban, Rómában, Tokióban, Chicagóban, Firenzében, Szentpéterváron és természetesen Budapesten is. A Louvre-ban, a Tate-ben, az Uffiziben és a Szépművészeti Múzeumban is garázdálkodnak, eközben hamar a világ legkeresettebb rablói lesznek, és mivel hatalmas jutalom üti leleplezőik markát, a rendőrség mellett az alvilág is a nyomukba ered.
A filmnek talán nincs is olyan képkockája, amelyik ne utalna valamire, vagy ne idézne meg egy konkrét művet vagy alkotót, legyen szó festészetről, filmről vagy akár építészetről, esetleg popkulturális poénról. Az ötletesen megkomponált akciójelenetek nem mennek az eredetiség rovására: minden szoba és helyszín magába szippant, és valami meglepetést tartogat. Milorad Krstićet nem nagyon izgatja a logika, filmjének készítésekor az atmoszférateremtés sokkal fontosabb volt számára egy a-ból b-be haladó sztorinál.
A Ruben Brandt, a gyűjtő képi világában Picasso kubista korszaka Chagall álomvilágával keveredik: a szereplőknek például nem mindig van antropológiai szempontból megfelelő számú szemük, szájuk, orruk vagy akár fejük vagy keblük, ez pedig végtére sokkal inkább szórakoztató, mint zavaró. A háromdimenziós figurák mögötti táj viszont olykor hangosan kiált azért, hogy bárcsak valaki kézzel megrajzolta volna. A hátterek kicsit hanyagul vannak összecsapva, a párizsi házfalak régi számítógépes játék díszleteinek tűnnek, ami furán hat egy művészetet éltető rajzfilmnél.
Krstić a saját képére formálja a művészeti alkotásokat Botticellitől Renoirig, Britney Spearstől Kuroszaváig, Rubenstől David Lynchig, a tömeg- és a magaskultúra pedig csodásan megfér egymás mellett. Kiegészítik egymást. Van benne szerelem, James Bond-os hajsza, a Bourne-mozik trükkös menekülése és a klasszikus műkincstolvajfilmek pörgése. A krimit rettentő szórakoztatóvá teszi, amikor Vénusz vagy esetleg Manet Olym-
piája próbálja megölni főhősünket, netán Andy Warhol Három Elvisével kell párbajoznia egy arénában. Olyan, mint a legtöbb film noir: a hangulata jóval emlékezetesebb a sztorijánál. Rettentő sok a nézőpont- és ritmusváltás, zakatoló akció és rémálmok váltják egymást.
A Ruben Brandt tulajdonképpen egy másfél órába zsúfolt száguldás: szövevényes, sűrű anyagú film, amely nem hagy sok időt a pihenésre. Percenként küldi a vizuális ingereket, amelyekre akkor is figyelni kell, ha nem kötődnek szorosan a cselekményhez. Intellektuális kihívás annak a nézőnek, akit szórakoztat a számos művészeti utalás kibogozása, ám a sztori eközben gőzerővel halad előre, így gondolkodni nem sok idő marad.
A Ruben Brandt éppen ezért többször nézős film, rá kell hangolódni a logikájára.
A készítők nemzetközi forgalmazásra szánták animációjukat, így aztán az angol nyelvhez igazították a szereplők szájmozgását, amelyet a magyar verzióban később utószinkronizáltak. A Ruben Brandt, a gyűjtő hamarosan az Oscar-jelölésért fog harcolni, és ha nem ér is fel a legendás Macskafogóhoz, tény, hogy az elmúlt évek legeredetibb és legszórakoztatóbb magyar, felnőtteknek szóló rajzfilmje.
(Ruben Brandt, a gyűjtő. Rendezte: Milorad Krstić. Magyar animációs film, 96 perc, premier: 2018. november 15. Forgalmazza: Mozinet)