Szélsőségek világában élünk. Vannak, akik szerint az egyes hurrikánok és cunamik, pusztító földrengések a természet figyelmeztetései a végtelenül önzővé vált emberiség számára. Nehéz lenne kétségbe vonni, hogy a mai civilizált emberiség szinte tobzódik a Bibliával is összeegyeztethetetlen bűnökben. A kérdés úgy is megközelíthető, hogy a természet okozta rendkívüli nehézségek talán azért vannak, hogy próbára tegyék egy-egy nép küzdőszellemét, képességét az összefogásra.
Szerencsére kisebb térségünkben főként egyetlen olyan komoly természeti veszélyforrás érezteti erejét időnként, amelyre kénytelenek vagyunk odafigyelni és védekezni ellene, a dunai vagy tiszai árvíz. Ilyen eseteknél rögtön mérlegre kerül, hogy az adott közösségek polgáraiban milyen szintű és mennyi megtartó erő lakozik.
A példás közösségi összefogás terén mi, magyarok sem állunk rosszul, ez történt a 2013-as dunai árvíz idején, amikor május–június hónapban Közép-Európa Duna és Elba menti államait ötszáz éve sem látott áradás érte. Az áradás először Németországban okozott veszélyes helyzeteket, így Passau városánál, ahol az 1501-ben feljegyzett 12,20 méteres tetőzést június 3-án este az árvíz 69 centivel haladta meg. Az egyértelmű katasztrófahelyzetben több német városban kellett sok tízezer embert kitelepíteni, Mühlberg városkának pedig mind a 4500 lakosát. Az érintett városokban leállították az ivóvíz- és villanyszolgáltatást.
Nem volt a helyzet sokkal jobb Ausztriában, de Csehországban sem, ahol az esőzések okoztak áradásokat, amelyekben legalább tizenegy ember vesztette életét, négyen pedig eltűntek. Magyarországon június 4-én rendeltek el az árvíz miatt vészhelyzetet. Budapesten közlekedési korlátozásokat léptettek életbe, elővigyázatosságból pedig mélygarázsokat árasztottak el vízzel. Szentendrén ekkor alkalmaztak először mobil gátat, amely kiválóan megállta a helyét. A hazai Duna-vonalon le kellett zárni a hidakat, és teljes készültségben állt mindenki. A korabeli híradás szerint: ,,Június 6-án délelőtt Kisoroszit elzárta a víz, a település közúton megközelíthetetlen lett. A 11-es út Esztergom és Dömös közötti szakaszának lezárása miatt Pilismarót és Dömös csak erdei úton volt megközelíthető.”
A szokatlanul erős áradásra persze már napokkal korábban elkezdtek készülni a Duna menti településeken.
Ebben az időben a dunai áradás lakóhelyemet, Dunabogdányt érte el, amelyet közel tíz napig két oldalról lezárt a víz, a faluba csak speciális járművekkel vagy kerülő hegyi utakon keresztül lehetett bejutni. Az árvíz elsősorban a 11-es főút és a Duna között épült házakat fenyegette, de csak a falu közepén lehetett hatékony védekezést folytatni, ezért több házat elöntött az áradat, máshol pincék kerültek víz alá, házfalak rongálódtak meg, buzgárok törtek föl. Mobil gátra itt nem volt pénz.
A koncentrált védekezés érdekében viszont a falu minden épkézláb embere, minden felhívás vagy utasítás nélkül, azonnal ment és segített, ahol kellett vagy tudott. Aki csak tehette, férfiak-nők vegyesen, homokzsákokat töltött, vagy építette, erősítette a gátat, vagy szendvicset készített, és vitte az álláson dolgozóknak. A falut átszelő hosszú főutca kijelölt pontjain teherautók homokot tettek le, és alkalmi brigádok álltak neki azt zsákokba tölteni. Az egykori termelőszövetkezet udvarára is hordták kamionszámra a homokot, ott töltöttük, töltötték homokzsákokba, és hordták, ahová szükség volt.
Még Erdélyből is jött néhány ember segíteni, de a honvédség is küldött katonákat. Ritkán látott napokat éltünk meg – ha szabad ezt így mondanom –, emelkedett hangulatban. Olyan emberek álltak be dolgozni egymás mellé, akik előtte az utcán sem köszöntek egymásnak. És bár nagy volt az aggodalom, hiszen tényleg tucatnyi család otthonát kellett a pusztulástól megvédeni, mégis érezni lehetett a közösségi szellemet, amely a bajban képes igazán megnyilvánulni. Akkor többen is úgy gondoltuk – és csak félig viccesen –, minden évben kellene néhány ilyen napot csinálni, mert ez tényleg közelebb hozza az embereket egymáshoz.
Ami pedig Kisorosziban történt, az rendkívüli eset volt, valódi kis hősköltemény. Kisoroszi a Szentendrei-sziget felső sarkában, a Duna-elágazás csücskében helyezkedik el, ezért a rendkívüli dunai áradás könnyen körbefogta, csapdába ejtette ezt a különben szép kis települést. Gyakorlatilag az egész falu lakosságát evakuálni kellett volna, de a kisorosziak azt mondták, márpedig innen egy lépést sem mozdulunk! – és tényleg megvédték lakóhelyüket.
A faluba tíz napig csak helikopterrel és motorcsónakkal lehetett bejutni. A 2006-os árvíz miatt már épült itt gát, de az újabb áradathoz az már nem volt elég magas. Éjjel-nappal őrizni kellett a rögtönzött védműveket, amelyeket fáklyás jelzőrendszerrel biztosítottak. Nem tudom, hogy a nemzetközi hírekbe vajon bekerült-e Kisoroszi példás helytállása, de az Edda ingyenkoncertet adott a falunak.
Június 8-án Tahitótfalu is megközelíthetetlen lett gátszakadás miatt, de itt sem tágított a lakosság egy tapodtat sem, a védelmet rögtönzött gáttal folytatták. A sikeres védelemhez szükség volt az állami segítségre, az bizonyos, de magát a szervezést egy-egy talpraesett polgármester helyi szinten koordinálni tudta. És ez csak három falu védelmének vázlatos története, de hasonló volt a helyzet Visegrádon, ahol a főút teljes szakaszán rakták föl a homokzsákokat, vagy Nagymaroson, Verőcén és a többi érintett településen is.
Mint minden természeti erőktől fenyegetett térségben, ahol gondolkodó emberek vannak, ott feltételezhető az összefogás, mert amelyik közösség erre nem képes, az megérdemli pusztulását. Nyilván egy kivédhetetlen erősségű földrengés, lávaömlés ellen nem lehet mit tenni. A Duna végül június 13–14-én tetőzött Mohácsnál, ekkor már helyreállt Budapesten a forgalmi rend. Érdemes megjegyezni, hogy itthon nem volt halálos áldozata az áradásnak, és mindössze 1570 főt kellett kitelepíteni. Összefogásban és szervezettségben nem vallottunk szégyent, és ez a két fogalom végül is ugyanazt jelenti, hiszen csak az tud szervezett lenni, aki összefog, és fordítva, az összefogás csak szervezettség révén jöhet létre.
A Dunakanyarban történt áradásnak azonban lettek kellemetlen utóhatásai. Több érintett ház súlyosabban megrongálódott, viszont a biztosító arra hivatkozva, hogy a ház ártéren épült, nem fizetett kártérítést.
Ez az érv olyan házak esetében is elhangzott, amelyek közvetlenül a 11-es főút mentén fekszenek, vagyis ez alapján a főút is ártérre épült, ami nem túl valószínű…