Már előre az év koncertjeként emlegették Baráth Emőke, Philippe Jaroussky és barokk zenekara, az Ensemble Artaserse múlt heti koncertjét, amelynek a jó akusztikájú Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem adott otthont a Müpában. A hang minősége közvetlenül is hozzájárult a historikus kamaraegyüttes korhű előadásmódjának befogadásához, erre jött ráadásként, hogy a művészek intim környezetet teremtettek Händel muzsikájával az 1800 férőhelyes palotában. Telt ház volt, de közel hozták a zenét.
Georg Friedrich Händel számunkra az oratóriumok szerzője. Nem csoda, ha feledésbe merültek operái a halálát követő kétszáz évben: a barokk operák ugyanis hosszúak, a Xerxész eredeti előadása például több mint három órát venne igénybe, a szövevényes cselekmény ráadásul néhol szinte kibogozhatatlan.
Ám felcsendül a műben az egész operairodalom egyik legszebb áriája, az Ombra mai fù… A korabeli közönséget minden bizonnyal kárpótolta az énekes virtuozitása, arról nem is beszélve, hogy az előadások a mainál sokkal kötetlenebb formában zajlottak, a nézők jöttek-mentek, ettek, ittak, kártyáztak és beszélgettek. Händel pedig jól bánt az énekeseivel, kortársai közül a legnagyobb tehetségeknek írt bravúrosan könnyed vagy szívfacsaróan szomorú áriákat.
A legenda szerint egyszer ugyan kilógatott egy énekesnőt az ablakon, mert elégedetlen volt annak játékával, de alapvetően azért odafigyelt a művészek adottságaira, és kifejezetten énekesbarát zenét írt számukra. A Julius Caesar címszerepét a híres kasztrált énekes, Senesino, Kleopátrát pedig a népszerű szoprán, Francesca Cuzzoni énekelte nagy sikerrel az 1724-es bemutatón Londonban. A XX. században aztán a férfi kasztrált szerepeket átírták baritonra, tenorra és basszusra.
Ez a hang közelebb van az éghez, szokták mondani a kontratenorról. Ilyen a körülrajongott, fiatal francia világklasszis, Philippe Jaroussky hangja is, aki nyilatkozataiban hangsúlyozza: nem kétnemű, és nem operálták meg, de az lehet, hogy kicsit megmaradt gyereknek. És nem véletlenül énekel Baráth Emőkével, aki szoprán és alt együtt, minőségi magas hangokkal, mezzo színekkel. Zenerajongó legyen a talpán, aki meg tudja mondani, mikor melyikük énekel, ahogy folyamatosan egymás körül kígyóznak, és időről időre összefonódnak a szólamaik.
Baráth Emőke pályája a Zeneakadémiáról indult, az első megkeresések Firenzében érték, ahol Erasmus-ösztöndíjjal képezte magát. A Junior Prima díjas művésznő külföldön talán még ismertebb, mint itthon, 2011-ben első díjat és közönségdíjat nyert a II. Pietro Antonio Cesti barokk operaversenyen Innsbruckban. Pályáját meghatározó muzsikusegyéniségek irányították, William Christie, Emmanuelle Haïm és Jordi Savall mellett sokat köszönhet Vashegyi Györgynek is, a régi zene elhivatott magyarországi művelőjének. Az énekesnő néhány éve rendszeresen együtt dolgozik Philippe Jarousskyval, több közös hangfelvételük is kapható.
Jaroussky ötlete volt, hogy korábbi Orfeo-lemezükhöz hasonlóan most Händel operáinak részleteiből állítsanak össze egy történetet. Kultúrmisszió a feledésbe merült Händel-operák népszerűsítése, de több is történt ennél a barokk esten: az eredeti közegből kiemelt duettek és áriák kiáradásával megszületett az örök szerelem története. Hét operából válogattak az énekesek.
Baráth Emőke és Philippe Jaroussky előadásmódja nem attól professzionális, hogy vegytiszta és kiszámítható. A barokk estet nyílt gesztusok, őszinte és hiteles mozdulatok jellemezték, még az énekesek táncszerű mozgása is hozzátett a történethez, pedig jelmez sem volt – a hangverseny bizonyította, két énekes önmagában elegendő, ha a párkapcsolat megidézéséről van szó. Nem is jó szó a hangverseny a látottakra, hallottakra: nem volt ebben semmi verseny, sem Baráth Emőke, sem Philippe Jaroussky nem akart a másik fölébe kerekedni, inkább egymásért szóltak a hangok.
(Baráth Emőke, Philippe Jaroussky és az Ensemble Artaserse koncertje, Müpa, szeptember 13.)