Napsütötte délelőtt van Észak-Portugáliában. A Portóból Bragançába, illetve Spanyolországba tartó autópálya majdnem üres, a néhány autó könnyen választhatja az ideális ívet a sávtartás helyett. Nem véletlen vezették be néhány éve az országban az automatakapus rendszert, amely emberek helyett csak kamerákkal és érzékelőkkel dolgozik, a bokszban ülő alkalmazottaknak ugyanis a kevés autós miatt egyáltalán nem volt kifizetődő munkát adni.
Forgalmat a Douro völgyét behálózó keskeny (sokszor csak egyetlen sávos), hajtűkanyaroktól terhes, alacsonyabb rendű utakon találni. A Google Maps, az Apple Maps és a Waze útvonaltervezője ugyanis az első lehetséges pillanatban letéríti a gyanútlan turistát a mesésen kiépített autópálya-rendszerről, és bevezeti a lassú kanyargás világába.
Az Amalfi-part Olaszországban minden nyáron vonzza a motorosokat, mivel a hírhedten keskeny és kanyargós, hegyoldalban futó út igazi versenyzésre csábít, miközben a Földközi-tenger ragyogó kékje csillog a mélyben. A Douro-völgyi utak kanyarokban nem maradnak el olasz társuktól, de az aranypart látványa helyett bukolikus bájt, illetve a régi és az új meglepő keveredését láthatjuk. A terület a világ egyik első borvidéke, ám csak 2001 óta szerepel az UNESCO világörökségi listáján.
Addig nem is volt szükség a ragyogó fehérre mosott kerítésekkel határolt teraszos építkezés védelmére, hiszen a helyi lakosok évszázadokon át hagyományos módszerrel termelték a szőlőt, az olajbogyót és az egyéb gyümölcsöket. Az idős bácsik villán vitték hátukon a szénát, és a falu asszonyai a közös postaládafal előtt beszélték meg a helyi pletykákat.
A falusiak, ha a nagyobb városokban volt dolguk, felszálltak a festői úton haladó vonatra, amelynek minden megállója műalkotás a kék-fehér mázascsempe-borítás, az azulejokirakások miatt. A szénaszállítás, a postaládafal, sőt még a vonatozás is él a mai napig, de a szűk utcák kőkerítésein megütődött, keskeny Fiatok és Renault-k mellett ma már angol, francia, spanyol, svájci rendszámú óriás autók és számtalan hatalmas bérelt kocsi próbál minél kevesebb karcolás nélkül átkelni a hajtűkanyarokon.
Egy-egy joviális úriember azért rendre akad, akit nem zavar a forgalom, ő továbbra is megszokott fája alatt tölti idejét – most már telefonnal a kezében –, és ha az árnyék éppen az út közepére esik, akkor minden turistának kutya kötelessége őt kikerülni.
A borgazdaságok és a szállodák igyekeznek a javukra fordítani a megnövekedett áthaladó forgalmat. Mondják, hogy a navigációs applikációk megváltoztatták a helyi közlekedést, de ezt alapvetően nem bánják, hiszen így a portugál borászat ismertsége végre behozhatja a francia vagy az olasz versenytársak mögött való évszázados lemaradást.
– A mi hibánk, hogy nem ismernek bennünket – jelenti ki João Ferreira Álvares Ribeiro, a Douro Fiúk néven ismert neves borkészítők egyike, miközben testes és fűszeres vörösborát kortyolgatja.
A marketing hiányát a legtöbb borászat a személyes kapcsolattal szeretné ellensúlyozni, így bármely pihenni vágyó turista megállhat és bekopoghat egy quinta (borászat) kapuján, hogy lemenne a pincébe némi kóstoló erejéig. A szőlősgazdák boldogan fogadják, és tört angolsággal igyekeznek bevezetni a többféle vörös és fehér portói készítésének titkába, hogy melyik mihez a legfinomabb. (A vörös és akár negyvenéves portói a nehezebb ételek kísérője, míg a fehér és rozé portóik kiváló aperitifek vagy long drink alapanyagok.)
Több gazda néhány szobát is berendezett a birtokon, hátha ott tudják fogni a betévedő vendéget egy kellemes vacsorával és a könnyed asztali bornak szánt helyi specialitással, a zöld színű fehérborral, a Vinho Verdével.
– Látja ott az olajfákat? – kérdezi egy hasonló vacsora alkalmával Celso Pereira, miközben a vörös tetős fehér házaktól pettyezett birtok egyik sarkára mutat. – A legkiválóbb olajat termelik. – Hát a narancsfákat? – bök az élénk színben pompázó gyümölcsöktől roskadozó fákra. – A narancsaink fantasztikusak.
Szőlőbirtok a Duoro folyó völgyében. Elavuló földrajztankönyvek
Fotó: REUTERS/Jose Manuel Ribeiro
Tényleg finomak, ahogy az olaj sem rossz, de – bár minden tisztelet a portugál nemzeti büszkeségnek – semmivel sem jobbak, mint bármelyik mediterrán ország terméke.
– Na és az út? Csodálatos, nem?
A tudomány szerint tényleg az. A Douro-völgy fővárosaként is emlegetett Peso da Réguából vezet az N222 Pinhaóba. Ez egy kvantumfizikus számítása szerint a világ útjai közül a legjobb elegyét biztosítja a gyorsulásnak, az éles kanyaroknak és az egyeneseknek, amelyek éppen elég hosszúak a tájban való gyönyörködéshez. (Az Avis megbízásából készült néhány éves felmérésben olyan utak maradtak alul, mint az ausztrál partok mellett futó Great Ocean Road, Kalifornia 1-es autópályája vagy az Amalfi-part szerpentine.)
És mivel az N222 csak egy a Douro völgyét behálózó harmadrendű utakból, nem csoda, hogy a Google, a Waze és az Apple inkább erre irányítja a turistákat.
Nekik persze igényeik vannak, amelyeket a hoteltulajdonosok mindenáron szeretnének kiszolgálni. A völgy kellemes mikroklímája és folyamatos széljárása például nem kívánná meg a légkondicionálást, de a nemzetközi trendeknek megfelelően ma már az utolsó utáni, kocsival alig megközelíthető szálloda is klímát használ, és szinte megdöbben, amikor a kedves vendég mégis inkább friss levegőre vágyna.
De nemcsak a hotelek, a magánházak is a legmodernebb technikával dolgoznak, így a napelemek és az okosmegoldások jól megférnek a tradicionális azulejodíszítéssel. A borászatokban pedig ugyan kővel törik össze a szőlőszemeket, de a tartályok már hőmérséklet-szabályozóval felszereltek, a borkészítők patikamérlegen számolhatnak ki a végtermék elkészültéig mindent.
Bármilyen felújítás csak a legújabb technológiával történhet. A Douro völgyétől 150-200 kilométerre délre már látszanak a tavalyi erdőtűz nyomai. A 2017. június 17-én kitört erdőtűz volt Portugália eddigi legpusztítóbb tűzvésze. 1200 tűzoltó öt napon át dolgozott, hogy megfékezze a különösen száraz és forró nyár miatt tomboló lángokat. Több mint 50 ezer hektár égett le, és csak a tűz központi régiójában 460 ház pusztult el.
Ebből ma már semmi sem látszik. A gyorsan égő eukaliptuszerdők maradványai persze fekete mementóként törnek a magasba, de a kitermelt fák helyén már sarjad az új, tűzállóbb fafélék ültetvénye, és az elszenesedett törzseket is kezdi befutni a zöld. A házak azonban nemcsak állnak, de ugyanolyan hófehérek, mint a tűz előtti órában voltak, és mindegyik roskadozik a napelemtől és az okosházas figyelmeztető rendszertől.
Hasonló a helyzet délen is. Algarve tartomány ugyan mindig is Portugália fürdőközpontja volt, de húsz évvel ezelőtt az elegáns golfpályák szállodáin vagy az agrikulturális lakhatást kedvelő kempingeken kívül csak hangulatos helyi halászkunyhókkal és bájos évszázados városmagokkal lehetett találkozni.
Mára a városmagokat fehérre meszelt nyári apartmanok és rendben tartott üdülőközpontok nőtték körbe, ahol még arra is vigyáznak, hogy a turistáknak minél kevesebbet kelljen a sokszor kellemetlenül hideg homokban gázolni, ha esetleg tengerparti sétára támadna kedvük. Kilométereken keresztül fajárdákat építenek az óceán homokja fölé.
Egy brit turistapár, aki bő másfél évtized után látogatott vissza kedvenc erődítményéhez, a Tengerész Henrik portugál herceg afrikai felfedezéseinek kiindulópontjaként szolgáló sagresi erődhöz, is megjegyzi, hogy az ország szemmel láthatóan révbe ért.
A leghatékonyabb módon használják az uniós tagság nyújtotta pénzügyi forrásokat, és szorgalmukat, valamint a modern technológiát ötvözve valami egészen különlegeset hoztak létre, amely egy utcában sincs azzal a sok földrajztankönyv által sugallt képpel, hogy a portugálok csak a kecskéik mellett kapirgálják a vasúti töltés minőségű földet.
Erre a képre a cserzett arcú portugálok csak mindentudóan bólintanak, majd jóízűen belekortyolnak a borostyánszínű, selymes és diós öreg portóijukba, amelyről tudják, hogy a modern technológiának köszönhetően hamarosan úgyis valamelyik mély pénztárcájú külföldi csomagtartójában landol.
