Tizenhét év háború. Csupán az amerikai katonák közül elesettek száma meghaladta már a 2400-at. Több ezermilliárd dollár eltékozolt pénz, és ennek semmi látszata Afganisztánban. Ez járhatott Donald Trump elnök fejében, amikor meghozta a döntést arról, hogy a mintegy 14 ezer ott állomásozó amerikai katonából rövid időn belül a fele létszámot hazahívja.
Ez lényegében a kudarc félig történő beismerése, az amerikaiak belátták, hogy olyan nagy erőt nem akarnak Afganisztánba küldeni, amely stratégiai sikerhez segítené őket és szövetségeseiket, akkor marad jobb híján a jelenlegi patthelyzet fenntartása. „Mit értünk el annyi háborús év után? Minek vagyunk még ott? Elvesztettem minden türelmemet” – mondta állítólag Trump egy fehér házi kormányülésen. Ennek elismerése is nagy eredmény az elnöktől, de még nem dőlt el semmi.
Scott Miller amerikai tábornok – aki a NATO afganisztáni Resolute Support (Eltökélt Támogatás) nevű katonai műveletének parancsnoka és az amerikai haderők vezetője is – korábban kijelentette, hogy ő semmilyen csapatcsökkentési parancsot nem kapott, tehát semmi sem változik. Valóban, Trump még nem írta alá sem a szíriai teljes, sem az afganisztáni hétezer főt érintő csapatkivonást.
Az sem elképzelhetetlen, hogy még megfontolja, de legalábbis a valós körülményekhez igazítja a csapatcsökkentést. A nagyobb óvatosság már tapasztalható volt Afganisztán esetében. Itt nem jött szóba teljes kivonulás, hallgatott tábornokaira, akik azt képviselték, hogy ezt nem lehet megtenni, mert olyan szabad kezet kapnának a terroristák, mint 2001 előtt. Ez pedig odáig vezetne, hogy az Egyesült Államok földjén hajtanának végre terrorcselekményeket.
Még az sem világos, hogy mely amerikai csapategységeket érintené a hétezres csökkentés: csak a NATO-ban szolgáló, ennek legnagyobb erejét adó vagy kimondottan Afganisztánban állomásozó amerikai csapatokat, esetleg mindkettőt? A washingtoni hírek szerint ennek nyárig le kellene bonyolódnia. Az amerikai haderő kettős funkciót lát el, egyrészt az afgán kormány megsegítésére szolgál, másrészt a terrorizmus elleni harcban vesz részt.
Kik az ellenségek? A zömében pastu tálibok, ez a legjelentősebb népcsoport a 35 millió lakosú országban, akiket a 2001 végén kezdődő amerikai beavatkozás kipenderített a hatalomból. Évekig hallani sem lehetett felőlük. A vezetőik a szomszédos Pakisztánban kaptak menedéket és bizony támogatást, aztán egyre többször lépték át az országhatárt, területeket foglaltak el, amelyek mára az ország negyven-ötven százalékához közelítenek. Ezek a „hódítások” nem egybefüggőek, a jobb időben nagyobb területeket vonnak ellenőrzésük alá, míg a zord afgán télben inkább visszahúzódnak biztos helyekre.
Az viszont igaz, hogy közepes városoknál nagyobb településeket nem tudnak bevenni, nem beszélve a tartományok fővárosairól, amelyeket a kormányerők és az amerikai, valamint a NATO-csapatok biztos kézzel tartanak. Így alakult ki a patthelyzet. A nagyobb településeken, főleg a fővárosban, Kabulban, azonban szinte mindennaposak a véres terrortámadások, amelyek esetenként több mint száz áldozatot szednek, csak hogy senki se érezze magát biztonságban.
A tálibok, bár egyre kisebb számban, de felelősek ezekért a kegyetlen merényletekért. Itt fontos megjegyezni azt, hogy miben különbözik a tálib, a radikális iszlám mozgalom az Iszlám Állam egységeitől, amikor mindkettő fanatikus szunnita hívő. A tálibok – a Korán-tanuló szunnita diákok elnevezéséből ered nevük – a szovjet megszállás kezdetétől, az 1980-as évektől mindig is az idegen betolakodók ellen harcoltak. Gyakorlatilag az afgán nemzet szabadságáért küzdöttek, mint valami vallásos színezetű felszabadítási front.
Az eszközökben azonban ők sem válogattak, a terrorakcióikkal akarták a maguk oldalára billenteni a mérleg nyelvét. Csapataik 1996-ban bevonultak a fővárosba, megdöntötték a kommunista bábállamot, magukhoz ragadták a hatalmat, majd vallásos irányítást vezettek be az országban. Csak a hazájukra összpontosítottak, a világ különböző tájain elkövetett merényletekhez nem volt közük.
Afganisztánban 2015 után, hiszen a 2001-es amerikai invázió az al-Kaidát kissé távolabbra űzte, ismét tapasztalhattuk a nemzetközi terrorizmus egységeinek szárba szökkenését. Az Iszlám Állam Irakban és Szíriában született egységei, akik kiszorulnak ezekből az országokból, megvetették a lábukat az afgán területeken. Ezeknek nagy része a tálibok pastu többségével szemben arab, csecsen, üzbég és ujgur csoportokból áll.
Harcosaik csupán jó lehetőséget látnak Afganisztánban, hogy biztos hátországot hozzanak létre maguknak a nemzetközi céljaik megvalósítása érdekében. A tálibok manapság megpróbálnak ügyelni arra, hogy akcióik kevesebb civil életet követeljenek, ezért a kormányerők, rendőrök ellen követik el azokat, hiszen egy napon, ha reményeik szerint hatalomra kerülnek, jó lenne a lakosság bizalmát visszaszerezni. A két ellenálló erő között véres leszámolások zajlanak le. Errefelé is divatba jött az ellenség levágott fejével díszíteni az utak szegélyét. És persze olyan szövetségek jönnek létre, amelyekről a közelmúltig nem is hallottunk.
Pakisztán mindig nagy segítője volt a táliboknak, akik menedékre, anyagi és és fegyverekkel történő támogatásra leltek déli szomszédjuknál. De a síita Irán bekapcsolódása a tálibok kiképzésébe ugyancsak meglepő. Szavahihető lapok tájékoztatása alapján ugyanis ez zajlik a háttérben, mégpedig Irán északi részén lévő támaszpontokon. Az ellenségem ellensége a barátom – ez lehet az iráni vezérmotívum. Az Iszlám Államnál nincs nagyobb esküdt ellensége Teheránnak, ezért támogatja a tálibokat, akik Afganisztánban felveszik velük a harcot. És ha az amerikaiak orra alá is borsot törnek, azt sem ellenzi a perzsa hatalom.
Meddig tart ez a végeláthatatlan háború? Az afgánok annyira hozzászoktak a harci körülményekhez, hogy élni sem tudnak nélkülük? Jelenleg a távoli jövőbe vész az időpont, amikor megszületik a béke a Hindukus lábainál. Diplomáciai kísérletek vannak, de túlzás lenne azt állítani, hogy ezek reménykeltőek. A Moszkvába összehívott őszi békekonferenciára természetesen a kabuli kormány nem ment el, a tálibok jelezték részvételüket.
Zalmay Khalilzad, az amerikai összekötő, akinek ki kellene kovácsolnia az afgán szemben álló felek közti megegyezést, a közelmúltban kifejtette: „Meggyőződtem arról, hogy a tálibok a valódi békében érdekeltek.” Aztán képviselőik az Egyesült Arab Emirátusokban zajló megbeszélésre be sem tették a lábukat – tiltakozásul az afgán kormányküldöttség összetétele miatt. Szokni kell még az itteni tárgyalási taktikát. De vajon mikor szállhat le a fehér galamb csőrében az olajággal?
Kivételek
Tavaly november elején megkezdődött a Fehér Ház által elrendelt Irán-ellenes kereskedelmi szankciók döntő szakasza. Trump elnök határozata a vénáját vette célba Teheránnak, az olajexportot, amelyet elméletig megtiltott minden országnak. Igen ám, de vannak kivételek, akik mégis vásárolhatnak iráni kőolajipari termékeket. Nyolc ország – Törökország, India, Kína, Japán, Dél-Korea, Tajvan, Olasz- és Görögország kaptak erre mentességet. Van-e így értelme az embargónak, hiszen az Európai Unió számos állama – köztük Franciaország, Németország és Nagy-Britannia – sem hajlandó végrehajtani az Irán ellen foganatosított amerikai intézkedéseket? Az Egyesült Államok ma már nem szorul rá a perzsa olajra, a többi nagy felvásárló előtt meg szabad az út, így ugyancsak kérdéses az embargó sikere.
A játszma még korántsem ért véget. Az utóbbi időben annak, hogy Washington nem folytat valami gyümölcsöző viszonyt az Európai Unió vezető tagállamaival, az egyik oka az egyet nem értés az Irán-ellenes szankciókban. Még korai levonni a következtetéseket a két és fél hónapja bevezetett korlátozásokról, de a jelek szerint ez nem rázta meg Teheránt. Az Egyesült Államok és Teherán viszonya immár negyven éve, 1979-ben, az iráni forradalom után romlott meg, de nagyon. Különösen a teheráni amerikai nagykövetség diplomatáinak túszul ejtése nem volt jó ötlet. Az amerikai republikánus vezetőség sohasem nézte jó szemmel azokat az engedményeket, amelyeket a hatalmon lévő demokraták Iránnak tettek. Ilyen Donald Trump elnök szerint a 2015-ös atomalku, amelynek értelmében Teherán csak polgári nukleáris fejlesztést hajt végre, cserébe a nyugati államok feloldották a vele szembeni embargót. Trump szerint viszont számtalan kérdésben túl engedékenyek voltak. Felmerült, hogy Irán betartja-e az atomsorompó-szerződés rá vonatkozó részét, miközben Teherán ballisztikus rakétát fejleszt, valamint az egész Közel-Keleten „felforgató tevékenységet” folytat. Amíg ezekhez a pontokhoz kedvezően nem viszonyul, addig amerikai szankciók fogják sújtani. Az Egyesült Államoknak nem célja az iráni rendszerváltozás kikényszerítése, viszont azt követeljük, hogy ezeket a szabályokat Teherán tartsa be – fogalmazott a közelmúltban John Bolton, a Fehér Ház nemzetbiztonsági tanácsadója.
Jelenleg viszont azt tapasztaljuk, hogy ezek csupán vaktölténnyel leadott lövések. Teherán továbbra is fejleszti rakétáit, amelyeket – ha bármikor hozzájut vagy képes lesz legyártani – felszerelhet atomtöltetekkel, és a Közel-Kelet különböző hadszínterein győzelmet győzelemre halmoz. Megvalósult Teherán régi álma: a szövetségesei területén kijuthat a Földközi-tengerre. Ez ugyancsak zavarja Izraelt és Szaúd-Arábiát. Trump terve az, hogy a szankciók majd jobb belátásra bírják az iráni vezetést. Egyelőre azonban az látszik valószínűbbnek, hogy az új amerikai korlátozások a reformernek kikiáltott Hasszán Róháni elnök helyzetét megingathatják, akitől a lakosság gazdasági fellendülést várt, ami nem következett be, helyette pedig előretörhet a keményvonalas mollahok rezsimjének megfelelő politikus. Valóban ezt akarja Amerika?