Ragyogó reggel köszöntött az ötvenedik Kékszalag versenyzőire július 26-án.
A Balaton kékeszöld víztükrén 681 benevezett vitorlás rajtolt. Gyenge szél kapott a fehér és színes vitorlákba, amelyek közül kitűnt egy élénk rózsaszín. Az alapvetően túrahajónak épített vitorláson ugyanis tíz hölgy dolgozott, négy profi versenyző és hat lelkes amatőr, akik közül még olyan is akadt, aki még életében nem járt vitorláson a felkészítő edzésen kívül.
A csapat reggel óta gyakorolt, majd izgalommal vegyes csodálkozással figyelte, ahogy a rekordszámú hajósereg megkezdi a 150 kilométeres utat Európa leghosszabb és legrégebbi tókerülő versenyén. Pásztor Anni, a csapat egyenruháiért felelő divattervező szerint „hihetetlen látvány volt, szinte megérinthettük a mellettünk suhanó hajókat”. Ezt viszonylag sokáig élvezhették a hölgyek, mivel a gyenge szél egyfajta Forma–1-es biztonsági autóként nem hagyta, hogy az élboly meglógjon. Aztán az első bója után a leggyorsabb katamaránok, trimaránok (háromtestű hajók) és egyedi fejlesztésű hajók szinte állva hagyták a klasszikus vitorlásokat – így a pink hajó legénységét is.
– Szerettünk volna olyan csapatot összehozni, amely megmutatja, hogy az igazi nőkben korlátlan vállalkozószellem rejtőzik, és nem okoz számukra gondot még egy olyan sportág sem, amelyet sokan férfiasnak gondolnak – mondja a csapat ötletgazdája, Kovács Magdolna, a Csak a Nőknek Magazin és Női Klub alapítója. A témáról készült interjú kapcsán sikerült például a Hirschler családot is a hajóra csábítani. Hirschler Judit (háromszoros magyar bajnok kalóz hajóosztályban) lett a hajó kapitánya, két lányának pedig nagy álma vált valóra: végre együtt versenyezhettek, hiszen egyéniben mindketten eredményes versenyzők, de a csapat egy más világ.
– Ha egyszemélyes hajóosztályban versenyez valaki, akkor mindent magának kell csinálnia. Ezek a hajók bizony felborulhatnak, akkor egyedül kell felállítani, megoldani minden problémát. Ráadásul technikai sportágról van szó, gyakori fúrással, faragással, ami az átlagember szerint inkább a férfiaknak való – magyarázza Hirschler Judit.
Antal Vali, a legénység étkezéséért felelős táplálkozási tanácsadó szárazon csak annyit fűz hozzá:
– Egyszer jönnének el ezek a férfiak bevásárolni a feleségükkel, és néznék meg, mi történik, amikor az asszony egyedül pakolja a kocsiból ki és be a kartonos vizeket, plusz a férje karton sörét, akkor rögtön kicsit másképp kezdenének gondolkozni, hogy a kötélhúzkodás mennyire női sportág. Vali szerint összességében a női vitorlázókat érintő előítéletek azért értelmetlenek, mert valóban vannak sportágak, amelyek a nőknek és vannak, amelyek a férfiaknak felelnek meg jobban (az előbbi csoportba a kitartást és az összpontosítást kívánó sportágak, míg az utóbbiba az erőnlétet és a robbanékonyságot feltételező sportágak tartoznak), de a vitorlázás egyik csoportba sem tartozik. „Ez igazán egy uniszex sportág.”
Nemzetközi szakértők egyetértenek ugyan Vali véleményével, mégis azt tapasztalni, hogy női versenyzők igazán csak az olimpiához köthető versenyeken indulnak. A földkerülő Vendée Globe vagy éppen a komoly díjas Amerikai Kupa alig számlál női indulókat, mivel ezek már súlyos pénzbefektetést kívánnak a szponzoroktól, akik úgy látják, kevés a fizikailag is erős női versenyző. Ehhez hozzájárulhat, hogy jelenleg az olimpiai súlyhatár 70 kiló hölgyek esetében, így tulajdonképpen be is zárul az ördögi kör.
Jakics Mónika cég- és adójogász szerint ezért is fontos az ő csapatuk „demonstratív kiállása”, mivel bizonyítják, hogy a nők is képesek csapatban dolgozni, nem hisztiznek, hanem tudnak a cél érdekében kompromisszumot kötni.
– A vitorlázás olyan csapatsportág, amely megtanít a szabálykövetésre, a másik véleményének elfogadására, hogy bizony adott esetben lehet valaki okosabb nálunk. Hasznos lenne minél több gyereket beíratni valamilyen csapatsportra, mivel a mai fiatalok nem ismerik a tekintélyt, nem tanulják meg az alá-fölé rendeltség működési formáit, és ez problémát okozhat a későbbiekben. Nem véletlenül látunk ma annyi harmincévesen is otthon élő fiatalt – mutat körbe Mónika alátámasztván, hogy a hajón az amatőrök bizony tudják a helyüket, és mindenben hallgatnak a profi versenyzőkre.
Ők persze a legnagyobb türelemmel tanítják a lelkes kezdőket, elmagyarázzák, melyik kötél mire való, hogyan kell húzni, rögzíteni, hogyan kell használni az erőkart, milyen orrvitorlafajták léteznek, azokat hogyan kell felhúzni, hogyan figyeljék, érezzék a szelet, és így tovább.
– Mindenkit szívesen tanítok a hajón, akit érdekel a vitorlázás – mondja el Magyar Ildikó, a hajó kormányosa, aki több év után tért vissza a versenyzéshez. – Nem okoz gondot, hogy amatőrökkel versenyzünk együtt, hiszen mindannyian hajóztunk már olyan ismerőssel, aki nem értette a szakszavakat. Ilyenkor el kell magyarázni, hogy a jobb oldali zöld színű kötél micsoda. Persze az, hogy most ismertük meg egymást, sokkal nehezebbé teszi a közös munkát, mint egy összeszokott csapat esetében, de az idei Kékszalagon ez a hajó sokkal inkább az összefogásról szól, mint a versenyzésről.
A legkomolyabb leckét estefelé kapták az amatőrök, amikor kivételesen feltámadt a szél, és igazán megindult a hajó. Oldalra dőlt, a hat amatőr pedig a hajó kiegyensúlyozásához a másik oldalon mentőmellényben kapaszkodott, ahol csak tudott. Másfajta megpróbáltatást rótt rájuk, amikor rendre kifogytak a szélből, a vitorlák összeestek, ők pedig ottmaradtak a Balaton közepén a tűző napsütésben, árnyék nélkül.
– A rosszakarók azt feltételezték, hogy ezek lesznek azok a pillanatok, amikor kitör a hiszti, mi azonban csak ettünk és nevettünk – emlékszik a nehéz pillanatokra Anni.
Antal Vali ugyanis sokfogásos lakomát vitt a fedélzetre, amit a Hirschler lányok fülig érő szájjal vettek tudomásul, ők ugyanis a szélcsendeket néhány aprósággal szokták feloldani, most viszont a tökfőzeléktől a házi fasírton és többféle salátán át a különleges főzetlen spagettiig minden az asztalra került. A finom falatok illatát megérezve néhány férfi hajós is szívesen csatlakozott volna az étkezésekhez, de mivel náluk egyedül behűtött sör akadt, így csak olyan megjegyzésekre futotta, mint „körömlakkot hoztatok?”.
A csapat nevetett, majd visszakiabálta, hogy: „Hát persze. Miért, kell?”
– Nem könnyű kibírni a hosszú szélcsendes órákat a vízen, de ez a hajó a sportszerűséget is hirdetni akarta. Egyikünknek sem jutott eszébe beindítani a motort, hogy átérjünk tíz perc alatt a szélcsenden, mint ahogy sok társunk megtette. Érdekes módon a kizárási ok ellenére mégis szerepeltek a célba érkezettek között. A döntésünknek persze ára volt: 800 méterrel a balatonfüredi befutó előtt is meg kellett állnunk másfél órára. Jövőre majd hozunk legyezőt – nevet Anni.
A hajó erőfeszítéseit a Magyar Vitorlás Szövetség is honorálta: női kategóriában első díjat kaptak. A résztvevők szerint egyáltalán nincs mit szégyellni a túrahajóosztályban elért 55. helyezésen, illetve, hogy 33 órát töltöttek a vízen, mivel ez kategóriájukban abszolút középmezőnynek számít. Az élboly 12-13 óra alatt teljesítette a távot, a leglassabb hajó pedig közel 47 óra alatt ért célba. Sikerükön felbuzdulva többen jelezték már, hogy jövőre remélhetőleg más női csapatok is indulnak, nemcsak kisebb hajóosztályokban, hanem a nagy csapatok között is.