Hatalmas üvegfelületek, óriási, világos terek, letisztult formák, harmonikus színek, belső kertek – ilyen a világ egyik legújabb és legmodernebb egészségügyi intézménye, a stockholmi új Karolinska Egyetemi Kórház. Az az intézmény, amelyet nagyjából nyolc éven át építettek köz- és magánpénzekből, és amely mintegy 330 ezer négyzetméteren több mint 12 ezer különféle helyiségből áll, 35 műtő, 97 intenzív ágy és 17 MRI is található benne. Az egyes – gyógyító-, kiszolgáló- és hotel- – egységek között a belső szállítást 29 automata jármű végzi. Az épület természetesen „klímasemleges”, vagyis egyáltalán nem használ üvegházhatású gázokat, azokat geotermikus energiával és biogázokkal helyettesítik.
Az új Karolinska tervezésénél és kialakításánál már a betegközpontúság volt a fő, az a szemlélet, amely alapvető jellemzője korunk kórházépítészetének. Mint Schrammel Zoltán építész, a Budapesti Műszaki Egyetem Középület-tervezési Tanszék mérnöktanára fogalmaz: nemcsak testből vagyunk, hanem lélekből is. Minden építészeti alkotótevékenységünk alanya a beteg, az ő szemén keresztül kell látnunk a tereket, utakat, fényeket, részleteket, a fülével hallanunk a zajokat, vele éreznünk a fájdalmat vagy megkönnyebbülést, az örömöt. A beteg emberre, akinek fájdalmai vannak, aki szenved, feszült, kiszolgáltatott, teljesen másként hat a környezet, mint egy egészségesre, teljesen más perspektívában látja a világot. Stresszhelyzetben minden nem humánus környezeti elem sokszorosan fáj. De ha éppen már lábadozunk, akkor is lassabb a gyógyulás.
Keleti oldal
Minderről azóta nyertünk bizonyosságot, hogy a 70-es években a pszichiátriai betegek körében, majd más gyógyító intézményekben is egyre több olyan vizsgálatot végeztek, amelynek során arra keresték a választ, milyen hatással van a környezet az emberre. A környezetpszichológiai ismereteinket csak az egészségügyben mára világszerte több mint 2000 klinikai vizsgálat alapozza meg, amelyek mindegyike azt bizonyítja, hogy a jól megtervezett kórházi környezet konkrétan mérhető a gyógyulási rátában, a betegbiztonságban és -elégedettségben, valamint a gyógyító-ápoló tevékenység hatékonyságában. Kutatási eredmények támasztják alá a világítás, a színek vagy akár a kórterem tájolásának szerepét: megfigyelték például, hogy nem gyógyultak egyformán a betegek ugyanannak a kórháznak a nyugati és a keleti szárnyában, holott semmi különbség nem volt a kettő között a nővér- és az orvosi munkában. Az eltérés a napfénnyel magyarázható: a keleti oldalon reggel besütött a nap a szobákba, ami hatással volt a páciensek hangulatára és így a gyógyulásukra.
A vizsgálatok és a kutatások ráirányították a figyelmet a hangzástervezésre is, azaz a „láthatatlan építészet” fontosságára. Felmérések szerint a kórházi zajszint megkétszereződött az elmúlt pár évben, zajban, stresszes környezetben pedig nem lehet gyógyulni. Az állandó zaj ráadásul nemcsak a páciensekre van kedvezőtlen hatással, hanem a dolgozókra is. De olyan részleteket is szem előtt kell tartaniuk a tervezőknek, hogy egy kórházban, ahol a betegek idejük jelentős részét ágyban töltik, mit látnak. Ha ez csak a mennyezetre korlátozódik, akkor onnan sem szabad sajnálni a belsőépítészeti ötleteket, de még jobb, ha van kilátás: akik parkra, fákra látnak, bizonyítottan gyorsabban gyógyulnak. A szellőztetés, a levegőminőség szintén meghatározó cél, például az, hogy ne legyen „kórházszag”. Fontos a folyosók szélessége, s az is, hogy legyen rajtuk elegendő ablak. Nem mellékes az sem, mennyire egyszerű az eligazodás az egyes részlegek között, már csak a szorongás feloldása miatt is – véli Schrammel Zoltán.
Kiss Zsolt István, a Magyar Építőművészek Szövetsége Egészségügyi Munkabizottság vezetője azt mondja: a kórházépítészet emelkedő színvonala húzta magával a well-being architecture-t, azaz a jólléti építészetet, mert a kórházépítészet folyamatosan arra törekedett, hogy egészséges tereket hozzon létre. A másik fontos fogalom a gyógyító építészet (healing architecture), amelynek lényege olyan kórházépítészeti kultúrát teremteni, amelyen keresztül környezeti-esztétikai értelemben is elősegíthető a betegek gyógyulása. Kórházaink építésénél, tervezésénél fokozottan kell törekedni az építészeti környezet harmóniájára, a külső és belső terek megbízható, de mégis meghitt építészeti és társművészeti megoldásokkal, anyaghasználattal történő létrehozására.

A Dél-pesti Centrumkórház látványterve: a Nagyvárad téri főhomlokzat mögött új világ épül
Fotó: Zoboki Építésziroda
A kórházi környezet egyik legfontosabb eleme a kórterem, amelyet az angol és a német nyelvterületen mindinkább betegszobának mondanak, ezzel is utalva a gondolkodásban és szemléletben végbement paradigmaváltásra a kórháztervezésben. A betegszobáknak minden tekintetben a beteg gyógyulását kell szolgálniuk, nemcsak az elrendezésben, a megvilágításban, a levegőminőségben, a színekben és a berendezésben, de úgy is, hogy legyen hely a hozzátartozó számára bent aludni a pácienssel, aki, ha tud és akar, akár ki is ülhet dolgozni egy asztalhoz. Azonban az egyágyas kórtermek mellett legalább annyi érv szól, mint ellenük. Rutkai Pál András, aki számos amerikai kórházat tekinthetett meg tanulmányai során, az Építészfórumon például arról számolt be, hogy a támogatók az egyágyas szobákban drasztikusan csökkenő kórházi fertőzésekkel, valamint a nyugodtabb környezet kialakításának lehetőségével érvelnek. Az ellenzők szerint viszont a betegek az ilyen térben túlzottan izoláltak, a nővéreknek lényegesen többet kell gyalogolniuk. A klasszikus nővérállomás sok helyen decentralizálódik több kisebb állomásra. Sok esetben közvetlenül a szobán kívül alakítják ki a munkaállomást, esetleg a beteg ágya mellett. Utóbbi abban is segít, hogy a napi gyakorlatban egyre több időt felemésztő adatrögzítés, adminisztráció a beteg mellett történjen, így az orvos vagy nővér több időt tölthet a beteggel, ami fontos szempont mindkét fél számára. Egy orvosszakmai konferencián nemrég olyan felmérésről is beszámoltak, amelyben azt vizsgálták, mennyit kell járkálniuk a nővéreknek egy tradicionális és jól megtervezett, úgynevezett well designed kórházi környezetben. Azt találták, hogy a 12 órás műszakban a nővérek akár 10-18 kilométert is gyalogolnak, ami öt km/órás járástempóval három-négy órát vesz el a munkaidejükből. Jól tervezett környezetben ez két kilométerre csökkenhet. Ezért ma már evidencia a 15 méteres szabály, ami azt jelenti, hogy a nővérpulttól legmesszebb lévő betegszoba legfeljebb ilyen távolságra lehet.
Családi zóna
Kiss Zsolt István arra hívja fel a figyelmet, hogy míg például Németországban és Svédországban most még van elég nővér, nálunk mind nagyobb az ápolószemélyzet hiánya. Úgy véli: már a tervezésnél reálisan szembe kell nézni a hazai munkaerő-ellátottsági helyzetünkkel, nem lehet minden nemzetközi trendet vakon átvenni. Rutkai Pál András is arról ír, hogy még a magyarországi átlagos nővérszámnál nagyságrendekkel jobb helyzetben lévő amerikai egészségügy is nagyfokú nővérhiánnyal küzd. Ezért a családoknak ott is aktív szerepet kell vállalniuk a gyógyításban. Egy amerikai betegszobának alapeleme a családi zóna, amely általában a bejárattól legtávolabb eső terület, ahol a család nem zavarja a személyzet mozgását.
– A trendek egyébként valóban a betegközpontú építészetről szólnak – mondja Kiss Zsolt István –, amibe még az is beletartozik, hogy nem a pácienst szállítják egyik részlegről a másikra, hanem, amit csak lehet, a beteg saját ágyánál oldanak meg. Ha például szubintenzív ellátásra szorul, akkor a szobát alakítják át ilyen ellátóhellyé, és eleve úgy tervezik a helyiségeket, hogy ehhez minden feltétel adott legyen. Ezzel a szobák mérete is megnő. Ugyanez mondható el a műtőkről is, hiszen a képalkotó berendezéseket és operációs eszközöket is magába foglaló úgynevezett hibrid műtőknek legalább 60 négyzetméter kell, míg korábban 40 négyzetméteren is lehetett operálni. A labortevékenység is sokkal nagyobb területet foglal el, hiszen a modern gyógyításhoz ma már nem csupán kémiai, hanem a személyre szabott orvoslás és a biológiai terápiák terjedése miatt speciális laborokra is szükség van.
A kórházak alapterülete rohamosan és folyamatosan nőtt az 1800-as évek óta, a XXI. századi gyógyintézmények minden irányban nagyobbak a régieknél – a különféle trendek csak a módban térnek el. Az egyik kórházépítészeti irányzat a magkórház: itt nagyjából a rendelkezésre álló telek közepére felhúznak egy „tornyot”, ez maga a kórházépület, amely köré épülnek fel a hotelszárnyak, laboratóriumok, nővérszállók, kiszolgálóépületek. A másik, amikor kicsi a terület, és leginkább csak fölfelé lehet építkezni, a magasház- vagy torony jellegű kórházépítészet. Itt általában az alsó szinteken van a járóbeteg-ellátás, felette többnyire a kiszolgálóhelyiségek, majd a hotelszárnyak, ezt követi az intenzív osztály, a műtők, az épület tetején pedig a gépészet. Főleg az északi országokban, ahol kevesebb a fény, aulás rendszerű kórházakat kezdtek el építeni, ott ezekre fűzik fel a kórházi szárnyakat. A legismertebb térszervezési struktúrák: a Breitfuss-modell, fésűs és dupla fésűs, árkád kialakítású, ágstruktúrás, kereszt alakú és az egyenes vonalvezetésű modell. Kiss Zsolt István szerint mindezekből azt az általános következtetést érdemes levonni, hogy a modern kórházépítészet elegáns belső terekben, jó minőségű anyagokban, nagy méretű üveg- és zöldfelületekben gondolkodik, valamint viszonylag komplex nagy terekben, amelyekre inkább horizontálisan, mint vertikálisan különféle épületrészeket fűz fel.

A stockholmi Karolinska – Az építészeknek a beteg szemével kell látniuk
Fotó: world-architects.com
– Ezzel egy kicsit visszajön a korábbi, pavilonos rendszerű gondolkodásmód, csak éppen napjaink kórházi pavilonjai három-négy szintesek, és összeköttetésben vannak egymással. Minden esetben törekedni kell a világos és áttekinthető alaprajzi struktúrára, a vízszintes és a függőleges térszervezés komplex kezelésére, a függőleges közlekedők megfelelő csomópontokban történő elhelyezésére és ezen belül a betegutak megfelelő elválasztására – sorolja a szakember.
S hogy mit is jelenthet az egészségpláza kifejezés, amelyet mind többször hallani, azt Schrammel Zoltán a kórterem vagy betegszoba kifejezésnél is tetten érhető kórházi imázs átalakulásával magyarázza. – A cél az, ha belépek egy kórházi előcsarnokba, az legfeljebb abban különbözzön egy plázától, hogy bioélelmiszer-boltot, gyógyszertárat, gyógyászatisegédeszköz-boltot, fitnesztermet találok ott a hagyományos éttermek és boltok helyett. Magukat a rendelőket, gyógyítóegységeket ezen keresztül, liften lehet elérni.
Az egyetemi docens szerint a 2020-as, 2030-as évek kórházai alapjaikban még nem különböznek majd a jelenleg ismert intézményektől, bár kétségtelenül komfortosabbak, betegközpontúbbak lesznek, és imázsuk is átfordul majd a kórházból az egészségplázák felé. Mindez egy viszonylag egyszerű építészeti-szervezési beavatkozással létrehozható változás – mondja Schrammel Zoltán, aki ugyanakkor drasztikus átalakulásra számít legkésőbb az évszázad közepére.
Ápolási igény
– Az a fajta kórház, amelyet évszázadok óta ismerünk, nagyjából a telefonközpontok sorsára fog jutni. A negyedik ipari forradalom már néhány évtizeden belül is olyan változásokat eredményezhet a gyógyításban, amelyek ma még beláthatatlanok. De ha csak az infokommunikáció, az információtechnológia, a mesterséges intelligencia, a robotizáció, a drónok terjedésére, használatuk mindennapossá válására gondolunk, már akkor biztosak lehetünk abban, hogy hamarosan nem lesz igény ennyi kórházra, legalábbis olyanra, amelyik hagyományos akut ellátást nyújt. Műtőkről, besugárzókról, képalkotó eszközökről, sürgősségi vagy intenzív ellátóegységekről természetesen még nagyon sokáig nem mondhatunk le. A lakosság elöregedésével azonban nagyobb igény lesz majd krónikus és ápolási osztályokra vagy demensotthonokra, amit a jövő tervezésénél már most figyelembe kell venni. Szerencsére a flexibilis térrendszerek ma már senki számára nem számítanak unikumnak ezen a területen – teszi hozzá a szakember.
Schrammel Zoltán ugyanakkor azt is aláhúzza: érthető, hogy a politika, a kormány úgy tekint a kórházakra, mint zászlóshajókra, hiszen azoknak társadalomban betöltött szerepük, szellemi és anyagi koncentrációjuk, fizikai méretük, valamint a helyi és globális környezetre gyakorolt hatásuk miatt is etalonként kell viselkedniük a társadalmi infrastruktúrában. Ez jelentős kutatómunka és innovációs kihívás építészetileg is. A humánus, gyógyító mikrokörnyezet szükségességét illetően teljes az egyetértés, a komfort szintjét csak az anyagi lehetőségek határolják be. Ugyanígy nincs vita a technológiailag igényes területek rugalmas, funkcionális kialakításában sem, mégis a végeredmény térségenként, országonként erősen eltérő, és ez elsősorban az erkölcsi és az üzleti tényezők különbözőségére vezethető vissza. A demokratizált, alanyi jogú egészségügy a politika és a média célkeresztjébe került, amit a kórházépítészet – és a kórházépítész – erősen megszenved.
Tisztítótűz
A kórházépítészetben kialakuló trendek minden esetben követik az aktuális orvostudományi filozófiát, illetve a technológia fejlődését, eredményeit. Így volt ez régen, így van ez ma is. Az ókori Görögországban a racionális orvoslás iatreonjai a funkció által megkövetelt minimumon teljesítő, városszövetbe ágyazott építmények voltak, míg a holisztikusabb szemléletet követő aszklepionok a lelki tényezőkre ható templomkertek archetípusát követik. A pragmatikusabb rómaiak csak az előbbieket vették át és fejlesztették tovább – a kor technikai színvonalát tekintve a tökélyig. Elemi birodalmi érdekük fűződött az Európát meghódító és megszálló légiók katonáinak karbantartásához, aminek érdekében szinte minden jelentősebb katonaváros mellé építettek egy-egy valetudináriát – egy- és kétfős szobákkal, átszellőztetett folyosókkal, csatornázott latrinával és fürdővel. Aquincum romjai között is megtalálták Pannónia első kórházának nyomait. Mindkét filozófia erősen kötődött a természethez, amely az építészeti viselkedésben is tetten érhető. A középkori kórház archetípusa a szakrális gyülekezeti tér, Európában a templom, illetve a kolostor, a perzsa és az arab világban a medressza. A keresztény filozófia nem támogatta a test gyógyítását, az elkülönítésre és a törődésre a szakrális terek teljesen megfeleltek. Európában a fonalat a reneszánszban lehetett újra felvenni, ahol a palotakórházak szövete követte az újra felfedezett funkciók igényeit – a fürdőkét, tébolydákét stb. –, illetve megadta a lehetőséget a társadalmi rang szerinti szeparálódásra is.
A felvilágosodás – szó szerint is – tisztítótűzként hatott a kórházépítészetre: 1772-ben leégett Párizs fő kórháza, a Szajna-parti Hôtel-Dieu. Közegészségügyi szempontból mártírként tekinthetünk a tűzvész áldozataira, mivel a lángok velük együtt elpusztították az évszázados fertőző városi gócot is, és megnyitották a lehetőséget egy új, tudományos alapokon nyugvó kórháztervezés és helykijelölési eljárás előtt. Akkor írták ki az első építészeti tervpályázatot, majd alkották meg annak nyomán azt a fésűs pavilonos rendszert, amely évtizedekig követendő példa volt. Semmelweis, Pasteur, Koch tudományos felfedezéseit, Florence Nightingale intelmeit, miszerint rendszeresen ágyneműt kell cserélni, nagyjából azonos tervezői megoldásokkal követték le mindenhol.
A XX. század ipari és népesedési fejlődésével, a fertőző betegségek visszaszorulásával változott ismét a trend, ekkor váltak a tömbösített kórházak a városok vezető középületeivé.
A század végére, a túlzott technikalizálódás nyomán, a kórházak elszemélytelenedett, félelmetes „gyógyítás-végrehajtási” intézetekké váltak. A XXI. század nagy kihívása ennek a trendnek a visszafordítása úgy, hogy közben az alkalmazott tudományok és technológiák igényei ne szenvedjenek csorbát.
(Schrammel Zoltán nyomán)