Évezredek óta érdekli az embert az űrutazás. Jurij Alekszejevics Gagarin óta már nem elérhetetlen a közelebbi és távolabbi űr meghódítása. Hollywood azonban a történeteknek alig egy részét meséli el, inkább a science fiction világában marad.
A kráterekkel borított, fehér Hold a kezdetektől hat a mitológiára, a művészetekre és a tudományra. A filmkészítés első sci-fije is hozzá kötődik: George Méliès 1902-ben a 14 perces Utazás a Holdba című filmmel forradalmasította a filmipart, és teremtett műfajt. A XX. század első felében számos sci-fi író látott odafenn gonosz lényeket vagy halált hozó eszközöket, és ez Neil Armstrong 1969-es nagy ugrása után sem sokat változott.
Pedig az emberes űrutazás történetében számos filmet érő mérföldkő van, kezdve a Vosztok–1 alacsony Föld körüli pályára állásától (1961) az Apollo holdra szállásán (1969) és Mars-szondákon (a Mariner–9 1970-ben és a Viking 1976-ban) át a Hubble űrteleszkóp pályára állításáig (1990). A NASA rendre fájlalja, hogy Hollywoodot kevésbé érdeklik az űrrepülés győzelmei és megpróbáltatásai, mint a valóságtól, a fizika minden szabályától elrugaszkodott science fiction.
Ryan Lambe mozis szakíró szerint ez azért fordulhat elő, mert a sci-fi erőteljesebb egy valóságon alapuló drámánál. Egyrészt ötletes és nagy képzelőerővel megrajzolt alternatív világokat tár fel, másrészt a dokudrámáknál több érzelmet tud ábrázolni. „A science fiction mindig abból próbál meríteni, hogy a valóságban létező félelmeinket elképzelt formákon keresztül magyarázza. A regény-, tévéműsor- vagy filmírók a nehéz kérdéseket így könnyed és szórakoztató formában tárhatják a közönség elé” – írja.
Kétségtelen, hogy a valóságot bemutató mozik is a drámai szerkesztés szabályai szerint bontakoznak ki, hogy fogyaszthatóvá és minél szórakoztatóbbá tegyék a megtörtént eseményeket. Ahogy Darryl F. Zanuck procucer fogalmaz, „semmi sem unalmasabb” a drámaiatlan történelmi hitelességnél. Ennek esnek sokszor áldozatul a fizika törvényei is.
Alfonso Cuarón, a Gravitációért Oscart kapott rendező saját bevallása szerint pontosan tisztában volt azzal, hogy a film milyen tudományos anomáliákat tartalmaz, ám ezeket készséggel áldozta fel a drámai történetvezetés oltárán. Sokszor a NASA is együttműködik a fals történek koholásában. Nem tesz különbséget a dokumentumfilmek, dokudrámák és sci-fik között, mondván, minden reklámra szüksége van.
Évekig tartotta magát az a városi legenda, hogy az Armageddont levetítik a kezdő asztronautáknak, hogy találják meg a 168 tudományos hibát. A valóság azonban az, hogy a legtöbb űrhajóst inkább bosszantják az űrkutatásról szóló filmek, és eszük ágában sincs megnézni őket.
Jack Lousma, a Skylab egyik űrhajósa például az irányítóközpontban volt az Apollo–13 küldetése idején, és többször nyilatkozta, hogy az egyetlen film, amelyet rendben talál az űrkutatással kapcsolatban, az a 1995-ös Apollo–13. (A mozi egyébként nem tökéletes, ikonikus mondata a „Houston, baj van!” hibásan hangzik el: egyrészt nem a Tom Hanks alakította Jim Lovell mondta elsőként, hanem Jack Swigert, másrészt múlt időben hangzott el.) John Glenn a Mercury-programról szóló Az igazakat kritizálta, hogy nem ábrázolta megfelelően az asztronautákat, és vígjátékot csinált a valós eseményekből.
A sci-fi ellenzői gyakran felejtik el, hogy Hollywood pénzből él. És bár a valóság nem fizet rosszul (például 1995-ben 355 millió dolláros bevételt hozott az Apollo–13, a 2016-os A számolás joga pedig 230 milliót), egyik sem mérhető a Star Wars vagy az Avatar sikeréhez. A száz legsikeresebb film közül 14 űrtémájú, de alig néhány dokudráma. A Holdon játszódó Transformers például bevételében messze megelőzi a valóság talaján álló A számolás jogát.
Kérdés ezért, hogy az idei év űrdrámája, a Damien Chazelle rendezte Az első ember miként teljesít. A kritikák pozitívan nyilatkoznak a film hangulatáról, de egyesek szerint Chazelle túlzásba vitte a realizmust. Aligha hihető például, hogy a vadonatúj Apollo-kabinban kopott gombok lennének. Ennek ellenére a film tisztelgés a régi dokudrámák előtt, egy korszak lezárása, ami a jelenlegi filmkészítési trendeknek megfelelően előre is mutat. A kritikus megszólalások szerint azonban a sci-fik malmára hajtja a vizet, mivel hiányoznak belőle az olyan ikonikus pillantok, mint a zászló kitűzése.
Erre azonban Jim Green, a NASA egyik igazgatója úgy reagál, hogy nem szabad teljesen a sci-fi ellen állást foglalni. Bár több sci-fi készül űrutazás témájában, mint életrajzi film, de ha azok nem teljesen légből kapottak, akkor segítenek, hogy tudjunk a jövőről álmodozni. Nem véletlen láthatta például először a közönség az űrrepülő első változatát egy James Bond-filmben vagy a jövendő Mars-bázisok tervezett kinézetét a Mentőexpedícióban. Egyszóval – ahogy Green fogalmaz –, „ha nem gondolunk a jövőre, nincs is jövőnk”.