Tagbaszakadt, divatosan öltözött (jelentsen ez bármit), rövidre nyírt hajú fiatalember lépdel a bevásárlóközpont parkolójában. Nyakában szerénytelen méretű aranylánc. Minden mozdulatából erő, önbizalom sugárzik, látszik, hogy nemcsak úgy találomra lépeget, hanem birtokba is veszi azt a helyet, ahová lép. S hogy nem lenne tanácsos keresztezni az útját (jelentsen ez bárkit).
Szerencsére erre vajmi kevés is az esély, hiszen ilyenkor, szombat kora reggel nagyrészt még üres a parkoló, az üzletek zöme (leszámítva az élelmiszerboltokat) csak tíz órakor nyit, szinkronban a péntek estét és a szombat hajnalt bulival összefércelő vásárlóközönség bioritmusával. Ábelt is csak azért találjuk ott, mert egyrészt a bulik már rég elmaradtak tőle az élet valamely kacskaringójában, másrészt fokozódó mizantrópiája arra sarkallja, hogy a hétvégi bevásárlást még a dél felé tetőző nagy „roham” előtt lerendezze.
Mint tüdő a fazékból, úgy dagadnak ki a fiatalember barna izmai a szűk pólóból, miközben, enyhén az ég felé billentett tekintettel, a fülére szorított jókora „ájfonnal” elmélyülten telefonál. „Angyalom” – szólal meg olyan hangerővel, hogy visszhangzik tőle a kihalt parkoló. (Aha, gondolja Ábel, hát ezért az égre fordított tekintet. Egyébként hosszú élete folyamán megfigyelte, hogy az intelligencia és a hangerő között jól kimutatható összefüggés van: minél alacsonyabb az egyik, annál magasabb a másik.)
Az angyal bőbeszédű lehet, mert halandó (na jó, félisten) partnere nehezen jut szóhoz. Aztán mégis. „Angyalom, hétfőn veszek neked egy új kocsit.” Ábel valamiért rögtön elhiszi, hogy ez egy olyan fickó, aki tényleg csak úgy besétál egy szalonba, betesz a kosarába egy járgányt, s a kasszánál kifizeti. És az a fajta, aki nem hajol le egy elgurult százasért, csak a kerek milliók érdeklik. „A többit tartsa meg” – veti majd oda a jólesően hüledező pénztárosnak. „Nem, nem Suzukit, azt felejtsd el… – emeli a hangerőt és a tétet az ifjú hérosz. – Mást néztem ki neked… Mert megérdemled.”
Nem fedi fel, hogy milyent, de Ábel (és nyilván a kedves olvasó is) tudja, hogy a Mercedes–BMW bűvös páros valamelyikét. Ez az a kategória, amelynek árcímkéjén autóvásárláskor Ábel tekintete (és nyilván a kedves olvasóé is) megállás nélkül siklik át, tudván, hogy magas ez neki, mint kacsának a szaxofon. Valami furcsa szégyenérzettel a keblében oldalog saját tucatautójához (még szerencse, hogy nem Suzuki!), s a parkoló kijáratához érve alázatosan engedi maga elé az időközben autóba szállt ifjú csillogó-villogó, fekete, négykerék-meghajtású Mercedesét. (Nem mintha egy halvány gesztus erejéig is felmerült volna, hogy kié az elsőbbség…)
Vadonatújnak látszik, nemrég vásárolhatta. S nyilván majd eladja, ha megtelt a hamuzója. Ábel néha eltűnődött, hogy miért éppen e két márka vált státuszszimbólummá e kétes hírű körökben, de egyértelmű következtetésre nem jutott. Pedig a magyarázat sokat elárulna e körök világképéről, mentalitásáról. Persze elég Scorsese- és Coppola-filmet látott ahhoz, hogy némi sejtelme azért legyen róla. Emlékszik barátai értetlenkedő arckifejezésére, amikor előadta, hogy a fenti két márka több ezer autóját kellett visszahívni Kelet-Európában, mert kiderült, hogy sugárzó kárpit került a belsejükbe.
Hogyhogy? – néztek rá elképedve. Hát úgy – mondta –, hogy megfigyelték: a tulajdonosok majd mindegyikének elhullt a haja, megvastagodtak nyak- és kar-izmai, és egy bazi nagy aranylánc nőtt a nyakára… Percnyi csend, majd kirobbanó kacagás. Fake news. De van benne valami.
És vajon ki lehet az „angyal” a vonal túlsó végén? Ábel nem is tagadja, hogy bizonyos előítéleteit képtelen kinőni, ezért hát nem is igyekszik elhitetni magával, hogy egy négygyermekes anyuka, akinek telefonálás közben is rángatják a kötényét a maszatos képű nebulók.
(Mint ahogy az sem fordult még elő, hogy efféle héroszokat lásson pelenkacsomagokat, akciós kiszerelésű WC-papírokat, netán mosószereket pakolni be szuszogva az autó csomagtartójába. Sőt csomagokkal a kezében sem látott egyet sem közülük. Valahogy mindig fittek és ruganyosak, mint akik éppen most érkeztek az edzőteremből, még nedves hajjal a kiadós zuhanyozás után. Szabad emberek, kötelezettségek nélkül – ezt sugallja a középső ujjon vidáman libegő slusszkulcs.)
Így hát Ábel arra gondol, hogy az „angyal” valójában egy panelház valahányadik emeletén, a franciaágy közepén, lábait maga alá húzva kuporgó bájos nőszemély, aki fényesre festett körmeivel időnként a hamuzóba pöcköli a cigaretta hamuját. Nem mizantróp, telefonszáma bizonyos honlapokon bárki számára elérhető. Ez abból is látszik, hogy a mostani beszélgetés alatt is elszalaszt néhány hívást. De a legtöbbet persze nem. Ezért kap most egy kocsit. Egyet a sok-sokból, amelyet a hérosz nélkül megvehetett volna magának. De ez nem biztos. Mondom, Ábelünk gyakran prejudikál és melodramatizál.
Mint most is, amikor apja jut eszébe, aki már rég túl volt a negyvenen, amikor első autóját megvehette. No nem valami világmárkát, csupán egy szürke, nagykorú, eladásra jól kivikszolt Daciát. Minden megtakarításuk ráment, a család mégis mámoros boldogságban úszott.
Végre egy saját autó, amellyel most már bárhová mehetnek! Együtt, mind az öten! Különösen az anyja lelkendezett, aki a három apró csemete gondozása kedvéért sok-sok évvel azelőtt kimaradt a munkából, így ritkán mozdult ki otthonról. Ám a boldogságuk nagyjából addig tartott, amíg leszámolták a pénzt az eladó markába. Hamarosan kiderült ugyanis, hogy az autó nem egyszerűen használt, hanem agyonhasznált, s legfiatalabb alkatrésze a kilométeróra. Magyarán: átverték őket. Amikor elvitték a szervizbe, a szerelők régi jó (és visszatérő) ismerősként fogadták. Mármint az autót. Telente sokszor két utcahosszat is kellett tolni, hogy a „megfázott” motor bedurranjon.
Egy alkalommal anyja a hirtelen kilendülő autótól elveszítette egyensúlyát, és arccal ráesett a hátsó lökhárítóra. Két foga bánta. „Miért nem veszünk már egy újat?!” – fakadt ki a kamasz Ábel, miután betámogatták anyját a házba. Az apja ránézett, majd szótlanul kiment.
„Ne beszélj így szegény apáddal – mondta az anyja fájdalmas arccal –, így is eleget gürcöl. De egy fizetésből élünk, s én nem tudok ehhez semmit hozzátenni. Ha a Jóisten is úgy akarja, egyszer majd veszünk újat is.” Ám ő valamiért nem akarta. Az apja úgy halt meg, hogy soha nem járt aranylánc a nyakában, és soha nem mondhatta az anyjának: „Angyalom, kapsz egy új kocsit, mert megérdemled.”
Sőt angyalomnak sem szólította. Pedig megérdemelte volna.
