Képzeljék magukat egy olyan államba, ahol az idénre előrejelzett infláció 700 százalék, gyakorlatilag nincs értéke a pénznek. Áruhiány pusztít, nincs mit adni a gyermekeknek, ha megéheznek. Az áram- és vízszolgáltatás akadozik, és eközben a világ legnagyobb kőolajvagyonán ül az ország. Ám még a finomított kőolaj sem jó az emberi gyomornak, inkább motorokba való. 2014-től számolva a világpiacon 65 százalékkal ér kevesebbet az olaj ára, ez Venezuela legnagyobb gondja.
Volt időszak, a 2000-es évek eleje, a Hugo Chávez elnök által jelölt korszak, amikor mindenre volt pénz, a boltok dugig tömve voltak, a munkások fizetése is emelkedett, még a nyugati baloldali pártok támogatására is jutott. Ez volt a chávezi bolívarizmus évtizede, a venezuelai sajátos szocializmus korszaka. Egy chávezista olajügyi szakember a tévében nyilatkozva azért rájött valamire: az akkor felgyülemlett vagyonból nem ártott volna félretenni az ilyen nehezebb időszakokra. De ez szóba sem került akkor, amikor vagy száz dollárral többet adtak egy hordó fekete aranyért. Chávez és hívei úgy gondolták, hogy ez az idők végezetéig így marad.
Milyen az élet ma Venezuelában? A főváros, Caracas egyik legelőkelőbb negyedében végeláthatatlan sor kígyózik, van olyan, aki immár három órája várakozik. Mint a Szovjetunióban, a végén állók azt se tudják, mit lehet kapni, csak reflexszerűen beállnak a sorba. WC-papír érkezett, mindenki csak nyolc gurigát kaphat, így az embertömeg legalább fele hiába várakozott. Ugyanez a helyzet a fogkrémmel, a szappannal, de, ami életekbe kerül, a gyógyszerekkel is.
Az emberek a feketepiacokon, újsághirdetésekben keresnek gyógyszert az épp kórházban fekvő családtagnak. Az ügyesebbek, természetesen csak személyre szólóan, Kolumbiából hozatnak be maguknak gyógyszert, betegápolási cikkeket. A 30 millió venezuelai 70 százaléka szegénységben él, 34 százalékuk napjában egyszer eszik.
2004-ben az ország 75 százalékban megtermelte saját ellátására az élelmiszert. Ma e téren 80 százalékban importra szorul. Deviza nélkül a vállalatoknak nincs meg a lehetőségük a külföldi behozatalra. Ez az állam joga, amelynél előre lehet jelezni, hogy milyen cikket és kitől akarnak importálni. Ha szerencséje volt, akkor megkapta a terméket. Eddig. Most azonban a külföldi cégek sorban mondták fel a több százmillió eurós tartozások miatt a szállításokat, elegük lett abból, hogy Venezuelát ingyen támogassák. Idén egyetlen rizsszem sem érkezett az országba, egy paradicsommaghoz sem tudtak hozzájutni a gazdák.
Az áramhiány miatt a nagy üzleteket kötelezték, hogy csökkentsék nyitva tartásukat a felére. Ha már a nagy caracasi szállodák is csak 10 és 15 óra közt kapnak áramot, akkor van fogalmunk, hogy a családok naponta csak egy-két órát használhatják az elektromos gépeket. Nicolás Maduro államfő a közelmúltban azzal az egész gazdaságot megmentő ötlettel állt elő, hogy a venezuelai nők – árammegtakarítás végett – ne használjanak hajszárítót, mert ők úgy szépek, kócosan. A televízióadások arról szólnak, hogy miként lehet egy pohár vízben mosni.
Ráadásul az energiáért folytatott küzdelemben a venezuelai vezetésre még az időjárás is rájár: az ország áramtermelésének 70 százalékát adó El Guri vízerőmű környékét aszály sújtja. Egyvalami azért jó ebben az áramhiányos időszakban: kevesebbet kell dolgozni. Az államigazgatásban február közepe óta dívik a félmunkaidő. Az üzemekben sem tudják kitölteni még a nyolc órát sem, nemhogy több műszakban dolgoznának. Addig van idő a sorban állásra még az alapvető élelmiszert áruló boltok előtt is.
Az emberek pénztömegekkel járnak, mert mindenhol csak készpénzzel lehet fizetni. Sohasem lehet tudni, mely árucikkre bukkannak, amelyet el lehet cserélni az ismerősök körében. A feketepiac virágzik, itt általában tízszeres áron árulják a különböző termékeket. Míg hivatalosan a bolívarból, az ország fizetőeszközéből tízet kell adni egy dollárért, gyakorlatilag ilyen áron senki sem jut hozzá, addig a feketepiacon ugyanezért 1100 bolívart kérnek el.
„Nehogy azt higgyék, hogy a venezuelai tömegek a válság alatt antichávezistákká váltak, erről nem szabad megfeledkeznünk – jelentette ki az egyik ellenzéki képviselő. – Akik kimennek tüntetni, az utód, Maduro-ellenesek.” Mit tesz az egy körben, a Demokratikus Egység Asztalánál tömörült ellenzék, a MUD, amely december óta a parlamenti helyek kétharmadát birtokolja? A szükséges tízszeresét, 1,8 millió aláírást gyűjtöttek, amely Maduro elmozdítására népszavazás kiírását sürgette. Az elnök válasza erre az volt, hogy a beadvány hamisítás eredménye.
Nicolás Maduro a múlt héten dekrétummal bevezette a rendkívüli állapotot mint választ az ellenzék szándékaira. Joga volt-e erre? Az alkotmány kimondja, hogy külső támadás esetén áll módjában kihirdetni a rendkívüli állapotot. Maduro a fő ellenség, amerikai kémrepülőgép megjelenésére hivatkozott Venezuela légterében, és az ország külső gazdasági megtámadására. A dekrétum alapján a katonáknak és a belső biztonsági erőknek kötelességük a haza védelme a külső ellenség agressziójával szemben.
Az államfő bejelentésekor azt is megelőlegezte, hogy az ország parlamentjének felszámolása csak idő kérdése. Egyébként valóban várható a legfelsőbb bíróság állásfoglalása arról, hogy puccsista tevékenység miatt elrendeli-e a parlament feloszlatását. Ha erre sor kerül, akkor Venezuela a legrosszabb forgatókönyv elé néz: vagy az ellenzék, vagy Maduro, ez a jelenlegi állás szerint nem megy békés eszközökkel. „Ha Venezuela egy puccs következtében erőszakos cselekmények színterévé válik, akkor nem habozok, hogy megvédjem az ország békéjét és biztonságát” – jelentette ki az államfő.
A dekrétum érdekes módon nem mondja ki a fegyverviselés tilalmát. Ellenben „fegyveres közösségek” alapítását propagálja, amelyet Hugo Chávez egyszer már megtett. A 2013-as ellenzéki tüntetéseket ezek a motoros bandák verték szét, mintegy negyven halottat hagyva maguk után. Ezek alkalmasak az éhséglázadások, az üzletek egyre szaporodó sorozatos kifosztásai ellen is. Madurónak még van egy reménye: a kínaiak. A múlt héten Caracasban adták hírül, hogy újabb kínai–venezuelai megállapodás született. Kína lazít az elmúlt tíz évben nyújtott 50 milliárd dolláros kínai kölcsön visszafizetésén, és újabb hatalmas kőolajvásárlásokra tett ígéretet. Peking tartja életben a venezuelai gazdaságot, ám annak minél rosszabbul megy, Kína annál jobb üzleteket köt. Most már az a kérdés, hogy mi történik előbb: befut-e a kínai segítség, vagy kitörnek a zavargások, amelyek ki tudja hova vezetnek.