Németh Roland szállítmányozási ügyintéző, tolmács és egyetemi hallgató megszokta már, hogy az emberek egy részéből ellenszenvet vált ki. Vékony alkatú, laza mozgású fiatalember, talán a tekintetében lehet valami, amin megakad a lányok szeme. Első benyomásra sikeres aranyifjúnak tűnik, aki Audijával tétovázás nélkül beáll a mozgássérülteknek fenntartott parkolóhelyre. Németh Rolandot olyankor félhangos megjegyzések, trágár beszólások kísérik a bejáratig. Érdekes módon ez akkor is így volt, amikor két mankóval szállt ki az autóból, és a lábát furcsán húzva sántikált az épületig. Egyszer egy gyorsétterem bejáratánál valaki egy pohár szójaitalt vágott a szélvédőjéhez. Ma már mankó nélkül közlekedik, az autóját eladta, a munkahelyén kapott szolgálati gépkocsival jár. A lényeg azonban mit sem változott: röviddel az után, hogy a mozgáskorlátozott igazolványt kihelyezte a hathengeres terepjáró szélvédője mögé, a kocsi karosszériáját valakik teljes hosszában végigkaristolták.
Németh Roland azt mondja, nem foglalkozik az emberek véleményével. Ha sikert akar elérni, a saját útját kell járnia, a külvilágot ebből ki kell zárni. Megtanulta, hogyan szűrje ki a zavaró elemeket, és azt is, hogy a győzelemért keményen kell dolgozni. Két évvel ezelőtt történetesen azt tűzte ki célul, hogy 2016-ban parasportolóként ott legyen Rióban. Június közepén kiderült, hogy egyedüli magyar kerekesszékes teniszezőként tagja lett a küldöttségnek.
Hatévesen kezdett teniszezni. Tizenöt évesen Barcelonában a teniszakadémián töltötte a nyarat, a tábor végén megszorította a Davis-kupában játszó edzőjét. Akkor úgy döntöttek, átugorják a hazai versenyeket, kétévi tudatos felkészülés után pedig mindjárt a nemzetközi mezőnyben méreti meg magát. Erre azonban már nem került sor, a versenyszezon kezdete előtt motoros balesetet szenvedett.
– Félreértés ne essék, nem nagyzolásra kellett a motor, mindennapos közlekedésre használtam, hogy az iskolából időben odaérjek az edzésre – mondja, majd hozzáteszi, jogosítványa viszont nem volt a 125 köbcentis, nagytestű robogóra. – Elmaradt az utolsó két órám, lett egy csomó időm edzés előtt. Beugrottam a térre a haverokhoz, de valamiért egy utcával korábban fordultam be, azelőtt soha nem mentem arra. A szemem sarkából figyeltem, hogyan egykerekezik a barátom. A következő pillanatban hatalmasat estem egy aszfaltszínű fekvőrendőr miatt.
A földre esve nekicsúszott egy oszlopnak.
A mögötte érkező motor az oszlop másik oldalán csúszott tovább, elsodorta a lábát. Az ütközés térd alatt szétszakította a lábszárát, csak egy vékony bőrfecni maradt. A sokktól semmit nem érzett, amikor felemelte a fejét, azt mondta magában, ez nagyon kemény volt. Azután meglátta, milyen természetellenes helyzetben fekszik a lába az oszlop túloldalán, majd rájött, hogy az a nagy vörös tócsa az ő vére, amely a szétszakadt artériából spriccel. Előkotorta zsebéből a telefonját, és hátradobta barátai felé, hogy hívják a mentőket és a szüleit.
A baleseti sebészeten szakorvosok egész csoportja dolgozott azért, hogy a lábát megmentsék. A csontokat sikerült visszailleszteni, a sípcsontra húzott izom azonban csak a csontot takarja, erőt kifejteni nem tud vele. Ha tűvel megszúrja, nem érzi. Fájni mégis tud: ha egész nap vezet, estére átható, tompa fájdalom jelzi, hogy túlterhelte a lábát. A kórházban azt mondták neki, ha fegyelmezetten végigcsinálja az összes feladatot, fel tudja majd emelni a lábát. Azt felelte, neki az nem elég, ő járni szeretne. A rehabilitációs gyógyszállóban a gyógytornász minden gyakorlat előtt megkérdezte: szabad ilyet csinálni a te lábaddal? Németh Roland szerint ezt nem neki, hanem a szakembernek kellett volna tudnia. A kezeléseket otthagyta, lábát az interneten keresett videók alapján tornáztatta.
– A baleset után sokáig nem találtam a helyem – mondja. – Arra készültem, hogy érettségi után Amerikába megyek teniszezni, sportolói ösztöndíjjal elvégzek egy kinti egyetemet. Nem tudtam, mihez kezdjek magammal. Mindig rengeteg barátom volt, a kórházban töltött idő alatt vagy százharmincan látogattak meg. Rengeteget buliztam, de közben pánikbetegségemmel küzdöttem, volt idő, amikor csak úgy tudtam emberek közelségét elviselni, ha végig láttam a kijáratot. Elkezdtem az egyetemet, majd ösztöndíjjal kimentem egy évre Angliába. Ott egy kicsit lehiggadtam. Miután hazajöttem, munkába álltam édesapám szállítmányozási vállalatánál. Egyre jobban hiányzott a tenisz. Még mankóval jártam, amikor megkerestem a volt edzőmet, hogy újra szeretnék játszani. Azt kérdeztem: nincs valami olyan tenisz, amelyet állva lehet játszani? Álló nincs, mondta, de kerekesszékes van, azzal megadta Farkas László ötszörös paralimpikon és sokszoros magyar bajnok telefonszámát.
Öt és fél év kihagyás után Németh Roland újra teniszezni kezdett, ehhez kerekesszékbe ült. A teniszpályán nem mozgó bal lábát tépőzáras szíjjal a székhez erősíti. Edzője Rádi Richárd lett, egy nála fiatalabb sportoló, régi barátja, annak idején együtt kezdtek teniszezni, csak ő már az edzői képesítést is megszerezte. Apró problémát legfeljebb az jelentett, hogy a kerekesszékes teniszről eleinte fogalma sem volt. Az első edzéseken csak ütögette a labdákat a székben ülő Németh Roland felé, aki szinte egyet sem tudott visszaadni.
– Sokan nem értették az edzőválasztásomat – mondja –, pedig egyszerű az oka. Ő a barátom, akivel mindent meg tudok beszélni. Nem tanít, hanem együtt jön velem az úton, és közösen találunk megoldást a problémámra.
Németh Roland 2014 márciusában a csehországi Karviná Open tornán először indult nemzetközi mezőnyben. Második meccsén a verseny első helyen kiemelt játékosa várt rá. Ült a székben a pálya szélén, idegesen nézett maga elé. Farkas László megkérdezte tőle, mi baja van. Nem szeretnék kikapni a második meccsemen, mondta neki. Nem ezért jöttem ide. Hát akkor ne kapjál ki, mondta neki az idősebb teniszező. Csináld azt, amit biztosan tudsz! Pörgős labdákkal leütöm őt a pályáról, mondta ekkor Németh Roland. A fiatal magyar versenyző 6:2, 6:1 arányban verte az elsőként kiemelt versenyzőt. A döntőben újabb kihívással szembesült.
– Az első szettben kikaptam – eleveníti fel. – Tudtam, valami teljesen mást kell csinálnom. Elhatároztam, hogy ráütött labdákkal megpróbálom kifárasztani. Ahhoz, hogy a test felé tartó labdát vissza tudjuk adni, ki kell térni valamelyik oldalra, ez gyors indulást és blokkolást jelent. Kétszer-háromszor meg lehet csinálni, de egy idő után nagyon fárasztó, a huszadik után már nem helyezi, csak visszaüti a labdát, és akkor ott a ziccer. Ezt persze akkor nem gondoltam így végig, inkább csak éreztem. Két és fél órás döntőt játszottunk, és a végére felőröltem az ellenfelemet.
A kerekesszékes teniszezők ötszázas világranglistáján Németh Roland már az első évben bekerült az első kétszázba. Idén az 52. kerekesszékben ülő teniszezőként megmutatta, amit annak idején nem sikerült: nem csupán tehetséges játékos, több annál. Igazi profi.
*
Csonka András asztaliteniszező tudományos alapon készül a paralimpiára. Kora reggel okostelefonja ébreszti őt akkor, amikor túljut a mély alvás fázisán, és a csörgés már nem az álmát szakítaná félbe. Az időpontot a telefonra telepített alkalmazás dönti el, amely mozgásérzékelővel figyeli a sportoló alvását. Ébresztő után mentáltréning, reggeli edzés, ebéd, délutáni edzés, kondi, fekvés a napirend. A mozgáskoordináció javítására rengeteg egyensúlyjavító gyakorlatot végez, lábait gumírozott kötelek fogják a csípőjéhez, hogy a felesleges mozdulatokat megtakarítsa. Este, fél órával a pihenőidő optimális kezdete előtt telefonja arra figyelmezteti őt, hogy készülődhet a lefekvésre.
Csonka András 28 évesen a negyedik paralimpiájára készül. A kecskeméti Univer Sport versenyzője Pekingben és Londonban egyéniben és csapatban is az ötödik helyig jutott. A 2007-es Európa-bajnokságon ezüstérmes, 2010-ben a világbajnokságon csapattal bronzérmes lett. Magyarországon ép versenyzők ellen játszik. Nehéz elképzelni róla, hogy középiskolás korában a tornatanár azt mondta, nem vállalja a felelősséget a fogyatékos fiúért, és inkább felmentette testnevelésből.
– Oxigénhiánnyal születtem, amely jobb oldali bénulással járt, a kezemet egyáltalán nem tudtam használni – mondja. – Az egyik nyáron lementem a ház elé, ahol betonasztalnál forgóztak a gyerekek. Kiderült, hogy ügyesebb vagyok náluk; a sikereken felbuzdulva szeptemberben beírattak asztaliteniszezni. Gyorsan tanultam, sok versenyre vittek. A megyében nem volt parasport, épek ellen játszottam, velük készültem. Az edzőtáborok és a versenyek miatt sokat hiányoztam az iskolából, az osztályközösségből kilógtam, csak az után kezdtek elfogadni, hogy a nemzetközi versenyeken megtanultam rendesen angolul, és tudtam segíteni dolgozatírás előtt.
Pályafutása alatt Csonka András játszott néhány igazán emlékezetes mérkőzést, különösen akkor figyeltek fel rá, amikor kínai asztaliteniszezőket sikerült legyőznie. A paralimpiára készülve minden fölösleges tevékenységet kiiktatott az életéből. Hónapok óta tévét sem néz, mert azt vette észre, jobban tud koncentrálni, ha be sem kapcsolja a készüléket.
*
A nyíregyházi kerekesszékes vívók régi iskolaépület osztálytermében edzenek. A helyiség nem túl tágas, de csak két kerekesszékes vívó van. Egyikük Veres Amarilla, aki a kerekesszékes kardvívás női ranglistáján idén az előkelő harmadik helyen áll, párbajtőrben pedig a kilencedik. Rióban ez utóbbi versenyszámban indul, hiszen a női kard nem szerepel a paralimpia sportágai között.
A fiatal sportolónő pályafutása azt példázza, a sportban valóban az elszántság és a kitartás számít, egy határon túl a tehetség és a tudás elveszíti jelentőségét, a csúcsra vezető úton végül az ér célba, aki jobban akarja a győzelmet. Ezen a ponton lényegtelenné válnak az ép versenyzőket a parasportolóktól megkülönböztető, látható külsőségek, és csak az számít, kinek mekkora szíve van.
A vívóteremmé alakított osztályban a reggeli órában három fiatal férfi várja, hogy Veres Amarillával vívjon. Szatmárnémetiből érkezett sportolók, nemzetközi szintű párbajtőrözők, két hétig edzőtáboroznak Nyíregyházán, közben reggel is, délután is asszókat vívnak az első paralimpiájára készülő sportolóval. Az első férfi beül a szemközti székbe, lábát a tartóra helyezi, felemeli a párbajtőrt. Pákey Béla, a nyíregyházi edző elindítja telefonján a stoppert, a pengék összecsendülnek. A kerekesszékes vívásban minden gyorsabban zajlik, a távolsággal itt nem lehet játszani, az számít, kinek mennyire gyors a keze. A nyíregyházi sportolónő villámgyors akcióval háromszor is meglepi a férfit, miközben előredől, billen vele a kerekesszék a hozzá rögzített fémlappal együtt, majd óriási csattanással érkezik vissza a talajra.
Veres Amarilla születése óta sérült, egyéves koráig meg sem tudta mozdítani a bal kezét, csak lógatta maga mellett. Valójában nemcsak a keze, hanem az egész oldala nem mozog megfelelően. A szervezet azonban kompenzál, a kieső izmok szerepét más izmok veszik át, ettől a sérült rész még kevesebbet teljesít, és a fogyatékosság egyre jobban kiütközik. Ezt csak folyamatos kezelésekkel, fájdalmas gyógytornával és manuálterápiával lehet kordában tartani. Veres Amarilla nem egy fiatal sorstársát látta igazi mozgáskorlátozottá válni. Az ő édesanyja 11 éves koráig otthon maradt lányával, hogy távoli városokba kezelésekre hordja őt.
– Engem úgy neveltek, hogy ne legyen betegségtudatom – meséli. – Amikor például kislányként balettozni akartam, anyukám elvitt és beíratott. Akkor nem értettem, miért kérdez vissza annyiszor az edző, hogy tudják, hová hozták ezt a gyereket… Anyukám valami olyasmit magyarázott, hogy nekem magamnak kell megtapasztalni a fizikai korlátaimat, és ő soha nem fogja azt mondani nekem, hogy erre én nem vagyok képes. Így tehát beírattak balettra, és egy hét után én mondtam azt, hogy inkább nem szeretnék járni.
Kislányként Veres Amarilla sokféle sportot kipróbált, köztük a vívást is.
– Azonnal éreztem, hogy ez a nekem való sport – mondja. – Persze nem tudtam szabályos kitörést csinálni, de az iskolázás könnyen ment, a szúrásokat, védéseket elég volt egyszer megmutatni. A középiskolát jó nevű fővárosi gimnáziumban fejeztem be. Vívni Pesten is jártam, de az erőltetett edzések nagyon megterhelték a hátamat, abba kellett hagynom. Építészmérnöki karra jelentkeztem, de egy év után otthagytam az egyetemet, mert nem tudtam elképzelni, hogy irodában ülve fogok dolgozni. Elvégeztem egy OKJ-s segédedzői tanfolyamot, ehhez száz óra gyakorlatot kellett teljesíteni. Korábbi edzőmet, az Angliából visszatérő Pákey Bélát kérdeztem meg, mehetnék-e hozzá gyakorlatra. Ő emlékezett a sérülésemre, felvetette, hogy menjek el a klasszifikációs bizottság elé minősíttetni a betegségemet, és akkor megpróbálhatom a kerekesszékes vívást.
Veres Amarilla 2014-ben az olaszországi lonatói kerekesszékes vívóvilágkupán hívta fel magára a figyelmet, majd egyre eredményesebben szerepelt női kardban és párbajtőrben egyaránt. 2015-ben az Egyesült Arab Emirátusokban rendezett U23-as világbajnokságon első lett, idén májusban viszont repedt kézcsonttal indult el a monferratói Európa-bajnokságra.
– Edzésen a kardpenge vastagabb része olyan erővel találta el a csuklómat, hogy megrepedt a kéztőcsontom – meséli. – A kórházban mondtam, hogy két nap múlva Olaszországba megyek. Azt felelték, ezzel a sérüléssel ne utazzak sehová, két hétig ne is mozdítsam a kezemet. Mondtam, hogy Eb lesz, mindenképpen odamegyek.
Aláírtam a papírt, hogy saját felelősségre térek el a kezeléstől, a gipszelőfiú pedig úgy tette fel a rögzítést, hogy le tudjam majd vágni. Az első napon voltak a párbajtőrversenyek. Ha asszó közben megütötték a pengémet, végigfutott a kezemen a fájdalom. Egyik vereség jött a másik után, elúszott a verseny. Este magamba szálltam, hogy miért a fájdalomra figyelek ahelyett, hogy a következő akcióra koncentrálnék.
Ezért kár volt kijönni az Eb-re… Másnap a kardversenyen kizártam a fejemből a fájdalmat, és csak a döntőben kaptam ki, ezüstéremmel zártam az Eb-t. Itthon, amikor újra megröntgenezték a kezemet, kérdezték, hogy amikor nagyon fájt, nem gondoltam-e arra, hogy feladjam a versenyt. Azt feleltem, hogy én soha nem adom fel. Sejtettük, mondták, mert hallgattuk a hírekben, hogy a döntőig meneteltél.