Jól emlékszem, hogy Erdélyben atomkutatónak tanult?
– Igen, van diplomám róla.
– Hol csúszott el ez a karrier?
– Már ott, az egyetemen. Másodévtől én vezettem az egyetemi színpad egyik csapatát, a KABÁT-ot, írtam, rendeztem és színészként is játszottam. Alternatív darabokban hosszú hajjal szaladgáltam a színpadon, és ógörög szövegeket üvöltöttem.
Fizika első felindulásból
– Ekkor fújtak le hangyákat aranyspray-vel?
– Igen, egy Rómeó és Júlia-előadásban! Ez nagyon szép része az életemnek, de már nem sok közöm van hozzá. A világ is nagyot fordult, és a színház is másról szól most nekem. Borbély Endre barátommal írtuk a szövegeket, és egyetemisták játszották el a szerepeket, addig, míg ránk nem szállt a Securitate. Erdélyi értelmiségiek elindítottak egy szamizdat lapot, az Ellenpontokat, amelyet kijuttattak a madridi nemzetközi emberjogi konferenciára.
Óriási botrány lett belőle, és a Secu lecsapott a hozzájuk közel álló körökre, barátokra, ismerősökre. Így kerültünk képbe mi is. A performanszaink az egyetemi fiatalság összejövetelei voltak, és ezért veszélyesek! Először reggel hétkor az ágyból vittek be minket, és délután kettőig vallattak, étlen-szomjan, még a mosdóba sem engedtek ki. Ketten felváltva faggattak, hogy kivel találkoztunk, mit csináltunk, mit beszéltünk. Megpróbáltunk sztorizni, ártatlan dolgokat mondani, de kiderült, hogy rossz stratégia, mert behívták azt, akivel te állítólag beszéltél, és neki ezeket beolvasták. Ő meg azt hitte, hogy mindent tudnak. Endre a műszaki egyetemen tanult, én mint elméleti fizikus a Babeş–Bolyai Egyetemre jártam, ahol a román dékán nagyon kiállt mellettünk. Azt mondta, hogy innen politikai okból senkit nem fognak kirúgni. Engem nem is, de Endrét kirúgták az egyetemről.
– Emlékszik arra a pillanatra, amikor eldöntötte, hogy elhagyja Erdélyt?
– Nagyon fájdalmas korszaka volt az életemnek. Vásárhelyen volt egy húsztagú baráti társaságunk. Két év alatt tizenheten vándoroltak ki, Kanadától Budapesten át Izraelig. Az ember attól ijedt meg, hogy végül egyedül marad. Kolozsváron ez ugyanígy megismétlődött. Amikor ’85-ben eljöttem, úgy tűnt, a Ceaușescu-rendszernek soha nem lesz vége.
– Miért nem nyugatra ment?
– Az akkori barátnőm, aki később a feleségem lett, talált egy pesti jogászokból álló baráti társaságot, akik vállalták, hogy előbb őt, majd engem házasság útján kimentenek. Másrészt az én életem a nyelv jegyében telik, íróként és színházi emberként is. Nem látom, hogy mit tudnék csinálni Párizsban, Londonban vagy bárhol a világon.
– Rendezni sem tudna külföldön?
– Nem. Ahhoz a közönséget is ismerni kell. Szerintem a közönségnek csak a saját anyanyelvén, a saját körülményei ismeretében lehet valódi színházat csinálni. Az idén meghívtak a bukaresti egyetemre tanítani. Harminc éve nem beszéltem románul, most a Hamletet tanítottam színészhallgatóknak! Láttam, a diákok is igen megbocsájtóan figyeltek. De ha egy színésznek románul kellene egy lelki folyamat árnyaltságát elmondanom, abba beletörne a bicskám. Ráadásul teljesen másfajta a színházi kultúrájuk. A mienk lélektani, jobban megalapozott belső folyamatokra épül. Ők sokkal expresszionistább, erős gesztusokra és jelekre épülő színházban gondolkoznak. A román színész az egyik pillanatban felkacag, a másikban sírni kezd, a harmadikban dühöng, és a negyedikben felszalad a tetőre. A magyar színész megkérdezi, hogy ezt miért csinálja. A román azt mondja, hogy ennek van hatása.
– Amikor ’85-ben átjött, mire számított, mit fog itt csinálni?
– Első felindulásból elmentem fizikát tanítani egy szakközépiskolába. Utána az Európa Kiadóban külsős idegen nyelvi lektor lettem, ami azért érdekes, mert az angol szerkesztőséget Osztovits Levente vezette, aki később az osztályfőnökünk lett a főiskolán. Aztán két évig a Magyar Kábel Művek lapjánál dolgoztam, a Kábel című újságnál! Mindig úgy gondoltam, hogy nincs visszaút Erdélybe, de amikor Romániában kitört a forradalom, akkor a Magyar Rádió engem küldött ki tudósítónak először Váradra, aztán Kolozsvárra. Ott és akkor nagyon komolyan felvetődött a visszatelepülés gondolata. Osztovits Leventének mi voltunk az első saját osztálya. A tanítást Levente féktelen színházszeretete és játékkedve hatotta át. Nem a színház okosságát, a szabályait hangsúlyozta, hanem az élményszerűségét: engedd, hogy hasson rád. Én is azt próbálom továbbadni, hogy a színház sok szálból táplálkozó, gazdag szövet.
Hamlet másképp
– A Hamlet a kedvence. Mindig megnézi, ha valahol játsszák?
– Két kedvencem van: a Hamlet és a Sirály. A Hamletet megrendeztem kétszer, utána „megírtam”, és azt is kétszer megrendeztem. Most épp arra készülök, hogy harmadszor is elkapjam. Miskolcon a kirúgásom előtt egy évvel is megrendeztem, de akkor egészen másból indultam ki: a Hamlet annyi, amennyi le van írva, nincs Dánia, nincsenek előzmények, nincs valóság. Vajon meg tudnám írni a Hamletet úgy, ahogy én gondolom? A Hazatérés Dániába című darabom saját szöveg, egy sor Shakespeare sincs benne. Semmi nem úgy van, mint a Hamletben, mégis minden benne van: másképp. És Claudius a főszereplője! A történet szerint Hamlet ösztöndíjjal kimegy külföldre tanulni, és mire visszajön, annyira szétesik az ország, hogy már nincs értelme morálról beszélni. Mindenki megélni és túlélni akar. Nem az értelmiség a főszereplője a kornak, hanem a király, aki magához ragadja a hatalmat, megtartja és használja.
– Miskolcon igazgatóként ön is király lett, hatalommal.
– Folyamatosan mondogattam magamnak, Csaba, ne bolondulj meg, csak lazán, türelmesen. Attól, hogy te vagy az igazgató, még nincs neked igazad! 1992-ben, miután elvégeztem a főiskolát, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatóhelyettese lettem. Aztán Győrben a Padlás Színházat vezettem, és az Új Színházban is vezető voltam. A lelkesedésre nem lehet építeni. Jól kell összeválogatni az embereket, és az egyéni érdekeket úgy irányítani, hogy arra haladjon a szekér, amerre szeretnéd. Miskolcon az „enyéim” szúrtak hátba, ez igaz, de három évig jól ment! Az én sikerem is, hogy olyan erős és izgalmas színházzá vált. Háromszáz embernek voltam a felelős vezetője. És onnantól nincs őszinteség. Ha beszélsz egy színésszel, aki korábban a barátod volt, már nem tudod, hogy azért mondja, mert úgy gondolja, vagy, mert vár tőled valamit. Nincs kontrollod, érdekszféra vesz körül. Nem állítom, hogy mintaszerű igazgató voltam, de az a három év nagy korszaka volt a színháznak. Ezt most lehet igazán látni, egy év után, hogy mi maradt belőle.
– Miskolcon kiélhette a kreativitását…
– Minden évben volt két-három olyan akciónk, amelyek nagyon komolyan megmozgatták az egész várost. Megkerestem kilenc iskolát, hogy csomagoljuk be a miskolci színházat. Szinte azonnal megugrottak a bérleteladásaink. A színházak éjszakáján este tíz órakor minden fényt leoltottunk, 500 nézőnek elemlámpákat osztottunk ki, és beengedtük őket a teljesen sötét színházba. Ha találtak egy színészt, táncost vagy zenészt, és rávilágítottak, akkor ők előadtak a nézőknek egy produkciót. Igazából semmibe nem került, de óriási élmény volt mindenkinek. A következő évadban üdítőskupakokat gyűjtöttünk, és 55 ezer darabból kiraktunk egy hatalmas Shakespeare-mozaikot.
– Miskolc óta eltelt egy év. Túl van rajta?
– Már másnap túl voltam rajta. Olyan brutális volt a kirúgás módja, hogy ezt így nem lenne szabad. Én nem loptam, nem sikkasztottam, semmi olyat nem csináltam, ami miatt évad közepén, azonnali hatállyal fel kellett állítani. Három sikeres évad után. De így rúgták ki előttem a szimfonikus zenekar vezetőjét harminc év munka után, és másokat is. Ez egy miskolci specialitás, ha kirúgunk valakit, akkor azt nagyon. Gyakorlatilag komolyabb törés nélkül vissza tudtunk jönni Pestre, úgy, hogy ott becsukódott egy ajtó, itt meg kinyílt sok másik. Ennek köszönhetem a Bergmannal való mélyebb kapcsolatomat is. Amikor kirúgtak március végén, megkerestem Vidnyánszky Attilát egy Cassavetes-rendezés tervével. Nem volt rá igazán jó szereposztásunk, kérte, hogy javasoljak másik darabot. Ez lett a Szenvedély – amely a következményeivel együtt bizonyára más irányba fordította az életemet. Crespo Rodrigo, a Jászai Mari Színház igazgatója felhívott, hogy nem írnám és rendezném-e meg nekik a Sirály harmadik és negyedik felvonása közt eltelt két év történetét. Nagyon tetszett a felkérés. A darabnak Nappalok és éjszakák lesz a címe, októberben mutatjuk be Tatabányán. Legalább húsz éve szeretnék írni egy darabot Kádárról, arról, hogy mi történt Szolnokon ’56-ban. A második felvonás a XIV. pártkongresszusról szólna, amikor Kádár be akarja vallani, meg akarja gyónni Nagy Imre kivégzését, de nem sikerül. A psziché ellenáll. Ez shakespeare-i mélységű történet, királydráma, főtitkárdráma vagy mi? Mi vagyunk az utolsó generáció, amelynek még zsigeri élménye a kádárizmus.
Szigeteffektus
– Májusban volt az előbemutatója a Nemzeti Színházban a Szenvedély című darabjának. Ingmar Bergman írta a novellát, majd filmet rendezett belőle.
– Fårö szigetén forgatta, ahol ő maga is élt. Elolvastam a novellát, és nagyon megtetszett a probléma: ahogy haladunk előre az időben, egyre jobban bezár a múlt, egyre inkább magunkra maradunk. Azokat a dolgokat, amelyeket az ember megél, egyre nehezebben közli a környezetével, a hozzá közel állókkal is. Ez a szigeteffektus. Egy szigeten élünk, de mindenki egy-egy külön szigeten. Berzsenyi Kriszta tervezővel és a férjével, Nagy András operatőrrel már többször dolgoztunk együtt. Mondtam nekik, hogy azt szeretném, ha a Szenvedély egy szigeten játszódna, színpadi film lenne, és háttérvetítés kísérné. Snittek lennének, nem jelenetek. András azt mondta, hogy jó, de akkor azok állóképek legyenek, amelyeket ő csak a Fårö-szigeten tud felvenni. Ez annyira pimaszul egyszerű mondat volt! A fél szakma rajtam röhög. Tájképek, nem mindegy, hogy hol? De Andrásnak volt igaza, a fotókon mélyen ott van, hogy az egy másik világ. Egy sziget. Miközben az utazását terveztük, rátaláltunk egy alapítványra. Bergmannak négy háza volt a Fårö-szigeten, és ezeket az alkotni vágyó embereknek odaadják. Ha jó a pályázatod, akkor kapsz egy lakást és egy biciklit! Én is megpályáztam, júniusban szinte végig kint leszek. A tavalyi győri drámaíróversenyen kihúztunk egy témát, egy újságcikket arról a győri hajléktalanról, aki 600 milliót nyert a lottón, de igazán nem lett boldogabb tőle. Az ő történetét szeretném megírni Bergman szigetén.