Szeretném felhívni a tisztelt Ház figyelmét arra, hogy a Miniszterelnöki Hivatal költségvetésében 12 millió forint található a Pressinform nevű szervezet támogatására. Ez a Pressinform a külföldi újságírókat tájékoztató iroda – rendkívül szocialisztikusan hangzó intézmény. Kérdésünkre a Kormány képviselői lényegében azt válaszolták, hogy igazunk van, hogy a kérdést fölvetettük, hogy nem sikerült kellően eldugniuk ezt az összeget. A válaszunk az, hogy nem eldugni kell ezt az összeget, hanem meg kell szüntetni ezt az intézményt – a külföldi újságírók megtalálják a módját annak, hogy hogyan tájékozódjanak a magyar belpolitikai helyzetről” – hangoztatta Eörsi Mátyás a Szabad Demokraták Szövetségének képviseletében 1991. december 10-én a magyar parlamentben.
A felvetés valóban jogos volt, hiszen olyan cég költségvetésből való támogatásáról volt szó, amelyet az állampárti diktatúra hozott létre azért, hogy saját érdekeinek megfelelő módon tudja manipulálni a külföldön Magyarországról megjelenő sajtóhíreket. A Pressinform később kikerült a költségvetési tételek közül, megszüntetése azonban nem történt meg, sőt évek múltán rövid időre újra a figyelem középpontjába került. 2011-ben ugyanis kiderült, hogy az évi százmillió forintos árbevételt elérő és jelentős kormányzati megrendeléseket teljesítő cég élén az állampárt titkosszolgálatának egykori SZT-tisztje tevékenykedik. Úgy látszik, több mint két évtizeddel a rendszerváltás után a cég személyi állományában jelentős változások nem történtek…
A jelenleg jogutódként működő PR-cég bemutatkozásában még mindig tetten érhető néhány olyan fordulat, amely ma már csak reklámfunkciót tölt be, de nehéz nem áthallást érezni a cég állampárti és titkosszolgálati múltjával (például: „nehéz úgy bemutatkozni, hogy lényeges dolgokról nem beszélhet az ember”; „de az már nem tartozik a közvéleményre, hogy hogyan jelenhettek meg egy-egy vállalat stratégiai érdekei fontos kormányzati vagy hatósági döntésekben”).
A Pressinform megszervezése előtt is több intézményük volt a titkosszolgálatoknak, amelyekkel a sajtó felügyeletét biztosították. A nyugati sajtómunkások beutaztatása Magyarországra nagyon fontos része volt a kétpólusú világ propagandaháborújának, amelyhez egy jól szervezett, titkosszolgálatok által irányított intézményi hálóra is szükség volt. A Belügyminisztérium Állambiztonsági Főcsoportfőnökségén belül a hatvanas évek végén létrehoztak egy önálló rezidentúrát, amely az újságírók körében kialakított belügyi operatív hálózat működéséért volt felelős, ez volt a Press rezidentúra, és felügyelete alá tartozott az MTI, a Tájékoztatási Hivatal, a rádió és a televízió is.
Az osztály a hírszerzéshez tartozott, de annak sajátos megjelenési formája volt, ugyanis hazai bázison működött. A sajtóélet felügyeletével megbízott állambiztonsági osztály nem csupán a hazai intézmények ellenőrzését és titkosszolgálati feladatait irányította, de tartotta a kapcsolatot a nyugati országokba kihelyezett tudósítókkal – akiknek a kinevezéséhez is az osztály hozzájárulására volt szükség –, kísérte a beérkező nyugati újságírókat, valamint a külföldre irányuló propaganda terjesztéséért is felelt. A katonai felderítésnek is volt sajtórészlege, és a tehetséges újságírók beszervezéséért, megnyeréséért komoly versenyt folytatott egymással a két szerv, ez tetten érhető több fennmaradt levélváltásból, jelentésből is, például a külföldi tudósítói posztok kiosztása körüli vitákból.
Barcs Sándor, aki 1947 és 1980 között ült az MTI vezérigazgatói székében, hivatalos kapcsolatként köteles volt együttműködni mindkét titkosszolgálattal. A belügy is folyamatosan támaszkodott rá, és a katonai felderítés is megkörnyékezte őt, azonban azt láthatjuk, hogy ez utóbbi előnyösebb lehetőségeket kínált az együttműködésért cserébe. 1970. január 12-én ugyanis az MTI vezérigazgatója arról biztosította a Press rezidentúra tisztjeit, ha „bárhonnan (akár laptól, akár szervünk belső apparátusából) megfelelő adottságokkal rendelkező személyt tudunk javaslatba hozni, úgy azt hajlandó relatíve magas fizetéssel azonnal az MTI státuszába venni (anyagi kereteket az Agit. Prop. Bizottság biztosított) és rövid betanítás után megjelölt posztokra kihelyezni őket”.
Ennek ellenére két héttel később a következő feljegyzést olvashatjuk a Press rezidentúra egy jelentésében: „Jelentem a főcsoportfőnök-helyettes elvtársnak, hogy a Press rezidentúra vezetőjétől kapott tájékoztatás szerint Barcs Sándor az MTI vezérigazgatója az MNVK–2. vezetőivel történt megbeszélés alapján a külföldi sajtótudósítók vonalán olyan személyi változtatásokat készít elő, amelyek csoportfőnökségünk pozícióit gyengítik.” Az történt ugyanis, hogy Sárközi Sándor vezérőrnagy, az MNVK–2. vezetője megkereste Barcsot, és felkérte arra, hogy a BM emberének számító Polgár Dénest, a korabeli bonni tudósítót hazahívja, és helyére a katonai felderítés operatív kapcsolatát, Bochkor Jenőt delegálja a nyugatnémet fővárosba.
Sárközi azt tervezte, hogy Bochkor három hónapig Polgár Dénes mellett fog dolgozni, „hogy a fontosabb kapcsolatait Polgártól átvegye,” ez alatt az idő alatt a fizetését az MNVK–2. biztosítja majd. Barcs teljesítette a vezérőrnagy kérését, amiért cserébe az MTI vidéki tudósítói használhatták a honvédség URH-hálózatát, tetemes telexköltséget takarítva így meg a hírügynökség számára. Mivel Barcs erről a lehetőségről nem volt hajlandó lemondani, megtagadta a BM kérését, hogy tekintsen el a személycserétől, és még legalább egy évig hagyja meg pozíciójában Polgárt.
A két titkosszolgálat sajtóügyekért felelős részlege közös fedőszervezetet hozott létre a nyolcvanas évek elején, ez volt a Külföldi Újságírókat Tájékoztató Iroda, rövid nevén a Pressinform. A sajtóirodát a Minisztertanács 1978. december 29-én kelt határozata alapján hívták életre, de csak 1981-ben kezdte meg működését. Az iroda az Országos Idegenforgalmi Tanács neve alatt működött eredetileg, irányítását a Külügyminisztérium látta el. Első igazgatójának a Press rezidentúra korábbi vezetőjét, Regős (Rausch) Jánost nevezték ki, aki 1949. március 10-én kezdte államvédelmi karrierjét a szombathelyi karhatalomnál. Néhány hónappal később az eredetileg négy elemi iskolával rendelkező idomszerésztanoncot beiskolázták egy féléves operatív tanfolyamra, amelynek elvégzése után Budapestre került.
1950 és 1954 között, vagyis a sztálinista rémuralom legsötétebb éveiben, amikor az Államvédelmi Hatóság önálló főhatóságként működött, Rausch János a Vizsgálati Főosztály operatív beosztottjaként tevékenykedett, vagyis a Rákosi-rendszer koncepciós politikai pereinek levezénylésében aktívan részt kellett vállalnia. 1954-ben került a hírszerzéshez főoperatív beosztottként; 1958-ban újra beiskolázták, az Idegen Nyelvi Főiskolára került, ahol azokat az állambiztonsági tiszteket képezték, akiket külföldön vagy hazai bázison, de külföldiek mellett kívántak bevetni.
1962 és 1966 között Genfben teljesített operatív szolgálatot, majd újra a budapesti központban dolgozott 1970-ig, amikor SZT-, vagyis szigorúan titkos státuszba helyezték a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalába, és a Nemzetközi Főosztály vezetésével bízták meg. Ekkor került a Press rezidentúrához, ahol a „sajtó területén végzett fedőszervi tevékenysége révén” rendkívül széles ismeretségre és jelentős kapcsolatrendszerre tett szert.
Karrierje a sajtóirányítás állambiztonsági felügyeleténél töretlen volt, 1974 és 1976 között a Press rezidentúra megbízott vezetőjeként tevékenykedett, ahol „fedőszervi pozíciója – mint a MÚOSZ főhatósága – módot ad arra, hogy elősegítse az egész rezidentúra, továbbá a központi osztályok sajtó területén folyó munkájának végrehajtását. Biztosítsa a hálózati személyek tervszerű külföldi utazásait.”
Szerényi Gábor rajza
A Pressinform azonban nemcsak a Press rezidentúra irányítása alatt állt, hasonlóan erős pozíciót látott el az iroda működtetésében a katonai felderítés is. A vállalat igazgatóhelyettesévé dr. Szabó Jánost nevezték ki, aki minden valószínűség szerint azonos a katonai felderítés, vagyis az MNVK–2. alezredesével, aki a katonai hírszerzés belföldi támogató alosztálynak a sajtóvonalért felelős tisztje volt. Az irodával kapcsolatos politikai döntéseket pedig a KüM egy képviselője, a párt agitációs és propagandaosztályának vezetője vagy annak helyettese, illetve a belügyi és katonai hírszerzés vezetői (Bogye János és Szűcs Ferenc) hozták meg.
A cég munkatársainak többségét is úgy válogatták össze, hogy valamiféle operatív ismerettel már rendelkezzenek előző munkahelyükről. Szimon József, aki a Kijevi Állami Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Tanszékén szerzett diplomát, korábban a belügyi hírszerzés nyílt állományú tisztjeként szolgált. Serényi János a Hotel Interpress, a balatonszéplaki újságíró-üdülő propagandavezetőjeként dolgozott korábban, abban az üdülőben volt tehát, amelyet a KGB fedőszerveként működő Nemzetközi Újságíró Szervezet építtetett. Aleva György a nyolcvanas években került a céghez, feltehetően SZT-állományú tisztként, ugyanis korábban a BM III/I–3. (NSZK elleni politikai és gazdasági hírszerző) Osztály nyílt állományú tisztje volt.
Kolesza Sándor pedig a Külügyminisztérium külföldi újságírókat ellenőrző referatúráján dolgozott a céghez kerülése előtt, és az állambiztonsággal aktív kapcsolata volt, ugyanis gyakran feltűnik a neve különböző jelentések írójaként. Klasszikus ügynöki múltja volt Erőss Ferencnek, akit 1955-ben a Belgiumban működő magyar hírszerzési rezidentúra beszervezett, hogy az emigrációban élő magyar értelmiségről – elsősorban szociáldemokrata politikusokról – jelentsen az államvédelem számára. „Gyömbér János” fedőnéven adott jelentéseiből kiolvasható az emigrációval szemben az ötvenes években folytatott állambiztonsági tevékenység fő célja: a bomlasztás. „Feladat külföldön: Kéthly [Anna] és Szélig [Imre] között az ellentét élezése oly formában, hogy egymásról jelentessenek meg kompromittáló adatokat az emigráns sajtóban. Támadják egymást eszmei téren is.”
Néhány évvel később azonban felfigyelt kapcsolataira a belga elhárítás, így esedékessé vált hazatérése. 1959. október elsején szállt le a budapesti repülőtéren gépe, amelyre konspirált módon foglaltak számára helyet. Bebútorozott lakás és állás várta Magyarországon, viszonzásul nyilvánosan kellett beszámolnia az emigrációban töltött évek „szörnyűségeiről”. Mindez a kádári propaganda része volt. 1960. május 31-ig rendszeres havi járandóságban részesült a belügyi szervtől, ekkortól azonban a Magyar Rádió és Televízió alkalmazásába került, továbbiakban saját fizetése volt, így az ügynöki díjazást beszüntette a BM.
A rendszerváltás sokat vitatott kétarcúságát mutatja a diktatúra erőszakszervezeteinek fedését biztosító Pressinform zavartalan túlélése, az, hogy az ország első szabadon választott kormánya – remélhetőleg pusztán tudatlanságból és naivitásból – továbbra is támogatta működését, közpénzből finanszírozta még egy ideig annak a rezsimnek a „titkos ügynökeit”, amelynek megdöntésére vállalkozott. Az 1990-ben kormányt alakítható MDF bukását elsősorban az erős médiaellenszéllel szokták magyarázni. A fentiek ismereté-ben ezen az ellenszélen nem is lehet csodálkozni.
(Folytatjuk)
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (1.) – Hírszerzők versenye
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (2.) – „Alkotmányos költségek”
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (3.) – Az offshore kezdetei
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (4.) – A Waltham és a Videoton kooperációja
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (5.) – Manipulált rendszerváltás
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (6.) – „Lopok, csalok, hazudok”
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (7.) – Irányított hírek
