Mindenki a Trump-döntés miértjeit kutatja, de hiteles válasz még nem érkezett. Miért pont most kellett az elnöknek bejelentenie a teljes csapatkivonást Szíriából és az Afganisztánban állomásozó amerikai haderő felére csökkentését? Mert az elnökválasztási kampányában megígérte ezt – vághatják rá a Trump-hívők. Rendben. De miért nem az elnöki mandátum utolsó évében hozta meg a döntést, hiszen akkor is teljesítette volna a csapatkivonást? Külön érdekesség, hogy ezt már 2017 nyarán meg akarta lépni, ám akkor hallgatott az őt körülvevő tábornokaira, akik óvták ettől.
Ráadásul augusztusi határozata szerint Afganisztánban háromezer fővel megnövelik az amerikai katonák számát, aminek megvalósítása novemberben meg is kezdődött. Most meg az ott lévő mintegy 14 ezres állomány felezéséről született döntés. James Mattis védelmi miniszter be is nyújtotta lemondását, a geopolitikai elvek felrúgásán túl talán ez a következetlenség is szerepelhetett távozása mögött. A volt tábornokról azt tartják, hogy a Trump-kormányban azon kevesek egyike volt, akik értettek is a feladathoz, amelyet elláttak.
A 2011-ben kirobbant szíriai polgárháborúban 2018 végére nagy fordulat állt be. Bassár el-Aszad alevita, a síitával rokon vallású elnök kormányhadserege az ország hatvan százalékát uralja, hála az őt megsegítő orosz harci repülőgépeknek és magánhadseregeknek. A szunnita lázadó csoportok csupán egy tartományban, a nyugati Idlibben – bekerítve – vannak jelen. Az Iszlám Állam – amint a csapatkivonási döntésekor Donald Trump is erre hivatkozott – végóráit éli, csak kisebb területeket, falvakat képes ellenőrizni az iraki határövezetben.
Ám abban számos elemző kételkedik, hogy azt az ideológiát – az iszlamizmus erőteljes terjedését – sikerült felszámolni, amely az egész térségre jellemző. Az Iszlám Állam fegyverben álló harcosai nincsenek többen kétezer főnél. Jelentősebb haderő ezt képes felszámolni, de mi lesz utána? A „semlegesített” harcosok valószínűleg beolvadnak a lakosságba, és ugyanúgy, mint 2015-ös „államalapításuk” előtt, folytatják terrorcselekményeiket jobb időkre várva. A szétspriccelő fegyveresekből jut és jutott más földrészekre is.
Jelenleg az ország északi részén él mintegy másfél millió szíriai kurd széles körű autonómiában. A szíriai kurdok hajlamosak voltak úgy tekinteni az északi sávra, mint majdani államuk magjára. Hogy ezt tetteikkel is igazolják, ők adták a derékhadát a Szíriai Demokratikus Erőknek, amely elvitathatatlan érdemeket szerzett az Iszlám Állam szárazföldi meggyengítésében, amelyhez az amerikaiak biztosították a légi támogatást.
Amerikaiak képezték ki őket, amerikai fegyverekkel küzdöttek, és az ország keleti harmadát jelenleg is uralják. Ráadásul ez igen értékes rész, ugyanis itt találhatók az olajmezők, a bányák és a termőterületek zöme. Az amerikai segítségben bíztak, de a kurdoknak újból csalatkozniuk kellett: a mintegy kétezer amerikai katona távozik, hatalmas űrt hagyva maga után. Nem pusztán katonai erőt jelentettek, hanem annak jelképét is, hogy Amerika jelen van és figyel.
A térség másik nagy játékosa Törökország. Elsődleges szempontjának tartja, hogy megakadályozza bármiféle kurd állam létrejöttét még a határain túl is. Ez ugyanis lelkesítőleg hatna kurd kisebbségére – amelynek létszáma több mint 15 millió fő –, hogy csatlakozzon az államkezdeményezéshez. Az utóbbi években Ankara fegyveresen két ízben avatkozott be Szíriában, az utolsó egy éve történt, amikor a török csapatok a kurd Afrín városát és környékét foglalták el. Az indok az volt, hogy meggátolják a törökországi terroristacsoport – a PKK – és a szíriai radikális kurdok – a YPG – közti kapcsolatokat.
A Trump-döntés okait kutató fejtegetések közül elképzelhetőnek tűnik az a felvetés, amely Ankara felértékelődött helyzetében látja a megoldást. A 2016 nyári törökországi puccskísérlet után mélypontra kerültek Ankara és Washington kapcsolatai. A török fővárosban jelenleg is amerikai szálakat gyanítanak az Erdoğan elnök eltávolítására irányuló kísérletben. Az orosz titkosszolgálat viszont figyelmeztette a török államfőt arra, hogy valami készül ellene – állítják jól értesültek.
Azóta még elmélyültebb a török–orosz viszony. Trump viszont rájött arra, hogy Törökországnak kulcsszerepet kell kapnia Irán-ellenes elképzeléseiben, hiszen a kis-ázsiai állam nemcsak jelentős haderővel rendelkezik, hanem földrajzilag is megkerülhetetlen. Csak egy lépésre van a megvalósulástól Irán régi álma – síita szövetségesei révén –: szárazföldi folyosó létrehozása Teherántól a Földközi-tengerig.
A síita Irán és a szunnita Törökország is ugyanarra a célra hajt, mégpedig hogy ő legyen a térség megkerülhetetlen hatalma. Szaúd-Arábia a közelmúltban a Hasogdzsi-gyilkossággal annyira lejáratta magát, hogy egyszerűen nem jöhet szóba a szunnita erők vezetőjeként, mely erőknek az a céljuk, hogy feltartóztassák a síita Irán előretörését. Ankara viszont alkalmas erre a feladatra.
Ezzel magyarázzák azt, hogy Trump miért nyújtott át Törökországnak karácsonyi ajándékot: Erdoğan szabad kezet kapott Washingtontól, hogy az amerikai csapatok távoztával olyan rendet tehet Észak-Szíriában, amilyet akar. Az amerikai–török kapcsolatok a fagyos viszony után az utóbbi hónapokban enyhülést mutattak. Maga Trump vetette fel, hogy hajlandó elgondolkozni azon a török követelésen, hogy az Egyesült Államok adja ki Ankarának a fő „puccsszervezőnek” tartott Fethullah Gülent. De Gülent csak akkor kapja meg a török fél, ha tényleg jól viselkedik.
A kurdok pillanatok alatt átlátták a helyzetet, ez a játék az ő bőrükre megy. Az egyetlen kézzelfogható lépést tették meg válaszul az amerikaiak „cserbenhagyására”: felajánlották Aszadnak a kurdok által elfoglalt keleti országrészt, ahová a kormányerők már be is nyomultak. Az egyetlen, aki megvédheti őket a török beavatkozástól, a korábbi elnyomó, az Aszad-rezsim. A kisebbik rosszat választották.
Egyébként volt már esélyük erre a szövetségre, amikor 2016-ban Vlagyimir Putyin ajánlotta fel segítségét, ám az oroszokat elutasították, helyette az amerikaiak kezébe csaptak. Most viszont mégiscsak el kell fogadni az orosz medve baráti ölelését. Nem tudni, vajon a Fehér Ház ura számított-e erre a húzásra.
A szíriai kurdok és a damaszkuszi kormány tárgyalásain dől el, hogy milyen szintű autonómiában állapodnak meg. A kurdoknak jó esélyük van arra, hogy a jelenlegihez hasonló önrendelkezéshez jussanak. És ezentúl, ha a törökök rendet akarnak vágni a déli határaikon túli területeken, akkor a szír kormányhadsereggel és támogatóikkal, az oroszokkal néznek szembe. Akkor lesz feladva a diplomáciai lecke Moszkvának, hogy kit választ: a régi szír barátot vagy az új jelentkezőt, Törökországot.
A Szíriában folyó hatalmi sakkjátszmában nem feledkezhetünk meg a libanoni síita milíciáról, a Hezbollahról sem. A szervezet is kivette részét a szunnita lázadók legyőzéséből és semlegesítéséből. Ha Libanon, akkor Izrael. Úgy tűnik, mintha a nagy kezdeti amerikai összeborulás után magára maradt volna a Netanjahu-vezetés. Az elmúlt hetekben izraeli gépek bombáztak is Damaszkusz környékén katonai állásokat, amivel kivívták az oroszok rosszallását.
Izraelnek ezentúl saját kezébe kell vennie ügyei intézését, s csak remélni lehet, hogy nem vállal tevékenyebb szerepet a válságban. Jeruzsálem annak viszont örülhet, hogy Trump megfelelően kezeli az iráni fenyegetést, hiszen Netanjahunak ez volt mindig is a vesszőparipája. Akik azt hitték, hogy most már karnyújtásnyira lesz a béke Szíriában, azoknak csalódniuk kell. És az afganisztáni amerikai kivonulásról még nem is beszéltünk.